Csavar a történetben

Verdi200 Ritkaságfesztivál – III. rész: A szicíliai vecsernye. MONA DÁNIEL kritikája

Procida: Paata Burchuladze (fotó: Herman Péter)
Procida: Paata Burchuladze (fotó: Herman Péter)

A Verdi200 Ritkaságfesztivál az itáliai operaszerző három művét mutatta be. A Macbeth és a Simon Boccanegra (a már korábban boncolgatott modern és/vagy következetlen megoldásokon kívül) látványban a hagyományos operarendezést képviselte, mégis új előadói eszközökkel próbált valami pluszt mutatni. A szicíliai vecsernye esetén épp ennek ellenkezőjét kaptuk. A modern színpadkép mellett teljesen klasszikus operajátszást láttunk/hallottunk; újszerű külső, megnyugtatóan hagyományos és értékes belső. S hogy mi a csavar a történetben?

Csavar a díszlet. A hátteret vagy falakat biztosító rozsdaszín elemek hatalmas anyacsavarok sokaságával tették modernné a látványt. A hol báltermet, hol kormányzói szobát, hol pedig romos városfalat megjelenítő objektumok időtlenné varázsolták az operát. Elvonatkoztatva a konkrét történelmi háttértől, a rendező Matthias von Stegmann és a díszlettervező Frank Philipp Schlössmann a cselekményt egy meghatározhatatlan korba álmodta meg, ezzel bizonyítva: a bosszú és a hűség kortalan és elévülhetetlen tulajdonság. Ötletes megoldásnak tartom a függöny előtt elhelyezett vanitas csendéletet is, Elena hercegnő fivérének síremlékét. Ez – mint egy szűnni nem akaró rossz álom – emlékezteti a szicíliaiakat a franciák kegyetlenségeire. Hiába az apa-fiú kapcsolat felfedése, a koponya nem hagyja feledni a gyilkosságot. Fokozza a Szicíliát megszálló franciákkal szembeni ellenszenvünket a véres kivégzőfal is, melyen halványan ugyan, de kivehetők a védekező pozitúrában életüket vesztett áldozatok körvonalai. Ez a naturalista ábrázolás – mindamellett, hogy sokkol – globális értelemben is eszünkbe juttatja a történelem borzalmait.

Béthune és Montforte: Geiger Lajos és Fokanov Anatolij (fotó: Herman Péter)
Béthune és Montforte: Geiger Lajos és Fokanov Anatolij (fotó: Herman Péter)

Csavar a jelmez. Nagy Viktória jelmeztervei is a kor-lebegést erősítették: korabelinek nevezhető itáliai göncök és XXI. századi francia selymek. A selyem egyrészt jelezte a hódítók lekezelő, felvágó magatartását, másrészt a környezetből egyértelműen kirívónak és idegennek ábrázolta viselőit. „Ki mellén selymet hord, bilincset rá!” – adja ki az elfogatóparancsot Monforte az álruhás szicíliaiak ellen, a sok selyem-fiú jelenlétében. Elgondolkodtató üzenet, vagy csupán vicces egybeesés…? Mindenki döntse el maga!

Ahogy már utaltam rá, csavar a rendezés is. A meghatározhatatlan korábrázolású, de mégiscsak modern és szokatlan látványt – hála az égnek – Stegmann nem spékeli meg azzal, hogy énekeseit fejjel lefelé vagy a leglogikátlanabb módokon énekelteti, hogy bohócot csinál belőlük stb. Az énekművészek egy helyben állnak, annak énekelnek, akinek kell; semmilyen téren nem játsszák túl szerepüket. A katonák által elhurcolt szerelme után forduló, az utcafénnyel elszántan farkasszemet néző Elena ugyan giccses megoldás, mégis: Stegmann alapvetően jól érzi az arányokat. Tetszetős a báljelenetbe iktatott mozgásbeli generálpauzája; egyszerű eszköz az épp gondolatait megéneklő szereplő mozgékony közegből történő kiemelésére. S a rendező úr arányérzékét bizonyítja, hogy meg meri törni a mozdulatlanságot. Akinek kell, mozdul egyet, majd visszatér az állókép.

A Szabó Sipos Máté betanította Énekkar is csavart egyet aznap este. Sajnos a precizitáson… lefelé… A szicíliai vecsernye különösen magas színvonalat igénylő kórusbetéteket tartalmaz, s bár az Operaház Énekkara bőven megüti a szükséges szintet, ezúttal nem adtak bele mindent. Pontatlanok voltak a belépések (mind a zenekarhoz, mind egymáshoz képest), s néhol erőtlenek is. Az Operaház Zenekara viszont biztosította az énekeseknek a határozott kíséretet, a közönségnek pedig a minőségi dallamosságot. Kesselyák Gergely kinyerte muzsikusaiból az esthez méltó hangokat.

Jelenet az előadásból, középen Sümegi Eszter (Elena) (fotó: Herman Péter)
Jelenet az előadásból, középen Sümegi Eszter (Elena), Fokanov Anatolij (Monforte) és Fekete Attila (Arrigo) (fotó: Herman Péter)

Nem csavarom tovább, következzenek az énekesek! A legtöbb szereplőről az első pillanatban megszületett a véleményem. Egyedül Sümegi Eszter Elenájánál haboztam. Eleinte erőtlennek, hangerőben és intenzitásban gyengének éreztem, de elég hamar rájöttem: kiváló interpretációt hallok. Kifinomultság és manírmentesség, érzékenység és biztos technika jellemezte. A kórussal való közös éneklésen viszont lehet még csiszolni. A primadonna prima-ságát nem onnan érdemes megragadni, hogy az unisono belépéseket rendre egy hajszállal hamarabb hozza az énekes. Hangja így is, úgy is kitűnik a tömegből, kár és felesleges megelőzni a többieket. Sümegi szólói azonban annyira meggyőztek, hogy a IV. felvonásbeli áriájának utolsó két (kétvonalas, pp) hangjánál történt berekedésére csak annyit mondtam: kit érdekel?! A darab másik női szereplőjével, Balatoni Évával (Ninetta) már nem volt ekkora szerencsénk. Ő végig határozatlan maradt, sőt, itt-ott hamis hangok, intonációs hibák is be-becsúsztak előadásába.

Monforte: Fokanov Anatolij (fotó: Herman Péter)
Monforte: Fokanov Anatolij (fotó: Herman Péter)

A férfiak brillíroztak. Cser Krisztián a maga elementáris erejével hozta Vaudemont figuráját, kár, hogy Verdi ilyen rövid szerepet írt a francia tisztnek. A másik tiszt, Geiger Lajos (Béthune) kielégítő hangja mellett ritkán látott hitelességű színpadi alakításával is megörvendeztette a közönséget. Kimért volt, semleges és érdektelen, épp ahogy kell. A Procida bőrébe bújt Paata Burchuladze első áriájánál feltűnt, a basszus bizony a megfelelő ritmus mellé énekel. Kezdetben pontatlannak gondolt előadását hamar szabaddá értelmeztem át, mert rájöttem, nagyobb ívekben értelmezi a zenét, áriái komplex mondanivalóját kívánja átadni. S ehhez, úgy tűnik, hangi adottsága és tapasztalata is megvan. Őszinte megszólalásainak hosszas taps volt a jussa. Fekete Attila – hangjából és alakításából ítélve – otthon érezte magát az apja és szerelme/hazája közt vívódó Arrigo szerepében. Megkockáztatom: az összetettebb lelkivilágú hősszerelmes jobban áll neki, mint a Rigoletto mantuai hercege. Képes mimikával, de szerencsére főleg hanggal kifejezni ezt az árnyaltságot, tehát igen, ez remek vonal számára. Meghökkentett az audio-élmény, mikor – mintha csak egy távirányítóval parancsoltak volna rá – egy szempillantás alatt szordinálta hangját. Bátor, de hatásos húzás volt. Fokanov Anatolij – mint kaméleon – öltötte magára Monforte szerepét. Az énekesnek jól állnak az elegáns, merev, hatalommal bíró figurák, így ez a karakter is: hátrafésült ősz hajával és feszes egyenruhájával kiköpött kormányzónak nézett ki. Hangja megnyugtatóan biztosította a tőle megszokott élményt, de ezúttal igazán szép pillanatokat főleg Feketével közösen tudott varázsolni. Apa és fia, bariton és tenor… Szólamaik kitűnően egészítették ki egymást, miközben a két félreismerhetetlen hang egymásra licitálva mutatta meg a duett szereplőinek érzéseit.

Milyen kevés elég egy jó produkcióhoz?! Mindössze néhány csavar…

Fotók: Herman Péter / Magyar Állami Operaház