Opera négy felvonásban, tíz részben

2013. június 3.

Verdi200 Ritkaságfesztivál – I. rész: Macbeth. MONA DÁNIEL kritikája

Macbeth - jelenet az előadásból

Macbeth – jelenet az előadásból (fotó: Birta Endre)

Verdi bérlet 5. előadás, Májusünnep, Verdi200 Ritkaságfesztivál… Jó pár szlogent ráaggattak az olasz operamester 2013. május 28-án előadott Macbethjére. A tavalyelőtt felújított darab idén két alkalommal hangzott el az Operában, neves vendégművészek interpretálásában. A rengeteg külföldi ellenére, akik a patinás Operaház első látványától letaglózva, fényképezőgépeiket fáradhatatlanul kattintgatva talán kisebb elvárásokkal ülnek be egy Macbethre, mint mi, magyarok, az előadás utáni tetszésnyilvánítás kínosan csekély volt. Ha már határon túli vendégeink sem tapsolnak rendesen, akkor ott valami komoly probléma van… Mivel a Macbethet leginkább a vér szóval lehet összefoglalni, szabadjon a következő kifejezéssel élnem: az előadás több sebből is vérzett!

Az egyik nagy sebet az énekesek ejtették. Egri Sándoron (Első jelenés) és Kiss B. Atillán (Macduff) kívül az egész szereposztás különbözött a tavalyi évadétól. Talán épp, amiért ők játszottak legutóbb a Macbethben, nekik volt a legmegbízhatóbb hangjuk az est folyamán, a többiek változó teljesítményével szemben. A kis Reményi Bánkot (Második jelenés) érheti a legkevesebb kritika, mert – bár jelenés-társa, Csörgeö Luca leénekelte őt – kisfiú létére meglepően fegyelmezett és érett. Clementis Tamás (Macbeth szolgája) és Andrássy Krisztina (Udvarhölgy) alakítása – sajnos-szerencsére – nem volt maradandó élmény. Kevés énekelnivalóhoz kiemelkedőnek nem nevezhető, ám tisztességes hang és színpadilag indokolatlanul nagy szerep társult. Még csak Boncsér Gergely Malcomjával sem volt különösebb gond. Erős és fényes tenorja kellemesen hatott. A negyedik felvonásban, mikor unisono szólalt meg Macduffal, eleinte lenyűgözött, mennyire egy emberként énekel a két tenor, aztán rá kellett jönnöm, hogy az imént még erősnek és fényesnek nevezett hang valóban fényes, viszont csupán középerős, ugyanis Kiss B. volt az egy ember, Boncsérnak jóformán csak tátogását láthattuk… Kifejezetten meggyőző alakítást nyújtott és magas kvalitással énekelt a szlovák basszista, Jozef Benci. Bár a rendezés Banquo szerepét sem kímélte, a jó hang nem marad viszonzatlan: az est végén Kiss B. mellett Benci kapta a legnagyobb tapsot a közönségtől. Ez bizony sok mindent elárul.

Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi

Lady Macbeth: Lukács Gyöngyi (fotó: Birta Endre)

Többek közt, hogy beharangozásomhoz képest akadtak jó énekesek is a Macbethben. Ám ami sokkal fontosabb: jelzi, hogy a darab címszereplője és – még szokatlanabb – primadonnája kisebb sikert aratott, mint a secondo és terzo uomo. Márpedig egy Macbeth Mr. és Mrs. Macbeth nélkül fabatkát sem ér. Tény, a skót király felesége az operairodalom egyik legnehezebb szopránszerepe. Dramaturgiai jelentősége és primadonna mivolta miatt megengedhetetlen, hogy a tökéletesnél hajszállal is kevesebb, az ellentmondást nem tűrőnél árnyalatnyival is gyengébb legyen. Lady Macbethen áll vagy bukik Verdi darabja. Lukács Gyöngyi nem tűrt ellentmondást, ez kétségtelen, csak éppen hangja tűnt erőltetettnek, erőszakosnak. A Lady árnyalt karakter: hol együttérzést kiváltó szépséggel, hol könnyfakasztó fájdalommal és líraisággal, hol pedig nadrágot hordó feleségként, határozottan és utasítóan kell megszólalnia. Lukács Gyöngyi nem érzékeltette e karakterek különbözőségét. Hiányoztak az érzéki sóhajok, egyáltalán a pianók, ugyanakkor hiányzott a Lady Macbeth halála előtti végső háromvonalas desz szívbe nyilalló ereje is. Egysíkú és olykor kiábrándító volt; fent éles, lent durva. Vibratói a jó ízlés határát erősen feszegették, a szó szoros értelmében szédítőek voltak… Ezek után azt kell, hogy mondjam, Alexandru Agache öblös hangja – melyet fejrázással előidézett vibratóval „díszített” – méltó párja volt a Ladyének. Macbeth és neje ezúttal megtestesítették mindazt, ami az opera kapcsán sztereotip képként él az emberek fejében: egy férfi és egy nő enyhén túlzott színészi játékkal kiabál a színpad elején. Már említettem, a közönség érezte, hogy valami nincs rendben. Lady Macbeth búcsúáriája után szinte vágni lehetett a csöndet, holott a forgatókönyvben ováció következett. S hogy a meghajlásnál Lukács Gyöngyi egyetlen bravót sem kapott, sőt, a taps hangereje sem haladta meg a mezzofortét, egyenesen kínos.

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)

Bármilyen a rendezés; ha az énekesek elbűvölik a közönséget, garantált a siker. De mi a helyzet, ha az énekesek nem váltják ki a várt reakciót? Egy frappáns – vagy épp meghökkentő – rendezéssel még mindig megmenthető az előadás. Ám hiába vártuk a csodát Szinetár Miklóstól. (S ez az est másik nagy sebe.) A rendezést kiszámíthatónak, sablonosnak és ingerszegénynek éreztem. Épp ezért minden megoldás, mely túlmutatott a tradíciókon, inkább zavaró volt, mintsem meghökkentő/elgondolkodtató. (Ilyen a menekültek modern kofferja, vagy a Banquót szellemmé varázsoló zseblámpa.) Mikor minden részlet beleolvad a korabeli környezetbe, egy dramaturgiailag jelentéktelen, e környezetből kirívó tárgy feleslegesnek, öncélúnak tűnik. Szinetár az ágyat tette meg rendezése fő-tárgyává. A halált, a bukást előrevetítő bútor végül mégsem kapott kiemelt szerepet, csupán jelen volt (míg ügyes-bajosan ki nem gurították).

A boszorkányok kara (fotó: Birta Endre)

A boszorkányok kara (fotó: Birta Endre)

Az operában jelentős szereppel bíró boszorkányok e rendezésben a mindenes karakterét töltötték be. Ők voltak a szolgák, ők tologatták a díszletelemeket, és ők táncolták a betéteket. Úgy éreztem, túl vannak terhelve; ennyire nincsenek is benne a darabban. A legindokolatlanabb döntés mégis a következő. A Macbeth átdolgozott, 1865-ös változata azon ritka operák egyike, ahol a leszúrt szereplő nem énekel még egy áriát élet és halál között, egyszerűen meghal… Ezt a különleges drámai megoldást vette el Verditől a rendező úr, mikor az eredeti, 1847-es változatból visszaemelt egy, a mester által kihúzott szakaszt. Így Macbeth elsírta a sors elkerülhetetlenségét, s csak utána nyelte el a süllyesztőgép.

A díszletben is szembetűntek oda nem illő elemek. A felhúzható-leereszthető felső rész egy szagelszívókra eszkábált tükör-roncstelepre emlékeztetett, melyet sehogy sem tudtam értelmezni. A szabálytalan méretű, homályos tükrök – amellett, hogy visszataszító látványt nyújtottak – vajh mire szolgáltak? Hogy előre lássuk a fáklyákkal bevonuló embereket?

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)

Lukács Gyöngyi és Alexandru Agache (fotó: Birta Endre)

A színpadkép legkreatívabb részének a Cakó Ferenc homokrajzaiból, animációiból készült vetítés mondható. Megvilágított sok mögöttes tartalmat, segítette a néző-hallgatót a tájékozódásban, a zene értelmezésében. Szintén dicséretet érdemel az énekes boszorkánysereget kiegészítő boszorkány-táncegylet. A balettművészek – Nemes Zsófia koreográfiájával – mágikussá, hátborzongatóvá varázsolták a színpadot. Figyelemreméltó Szinetár újítása: a királyi párt szerelmespárként is megmutatta, árnyalta a karaktereket. A korában l’opera senza amore (szerelem nélküli opera) néven elhíresült darabban egészen váratlan egy, a feleségét nemegyszer megcsókoló Macbeth. A szerelmes férj után még fájdalmasabb, még ellenszenvesebb a felesége halálára közömbösen reagáló király személye. Végül: az alapvetően mégis hagyományosnak nevezhető rendezésben el tudtam volna viselni több díszletváltást, ötletesebb színpadképet a különböző jelenetekhez. Persze ennek alapfeltétele a színpad gyors átrendezése. Hogy mi történt pontosan a minden jelenet előtt leengedett mellékfüggöny mögött, rejtély. Az viszont biztos, hogy minden ilyen alkalommal négy-öt percig ültünk csöndben, sötétben, hogy aztán egy „keresd az öt apró különbséget az előző elrendezéshez képest” játékot játsszunk. Zavarba ejtő volt a sok üresjárat, mikor zene nem szólt, de a perecemet sem majszolhattam… A „zavarba ejtő” hamarosan viccessé, végül kínossá vált.

Célszerű volna átgondolni, miként oldhatók meg az efféle szcenikai problémák, s mi/ki szükséges ahhoz, hogy lenyűgözze, széktámlának szegezze a közönséget. Olyan operánál, mely annyi lehetőséget, annyi zenei finomságot rejt magában, mint Verdi Macbethje, vétek nem átadni, nem megmutatni mindezeket a közönségnek.

Fotók: Birta Endre

Hasonló bejegyzések