Amelia, a kis hableány 2.0

2013. június 5.

Verdi200 Ritkaságfesztivál – II. rész: Simon Boccanegra. MONA DÁNIEL kritikája

Amelia és Boccanegra: Boross Csilla és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

Amelia és Boccanegra: Boross Csilla és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

2013. május 29-én jó érzéssel és kellemes élményekkel távoztam az Operaház Simon Boccanegra-előadásáról. Nevezhetjük kellemes csalódásnak is, az Opera-Világ – tavalyi előadásokról írott – kritikája (kérem, az alábbiak értelmezéséhez olvassák el!) alapján ugyanis nem számítottam sok jóra. S bár a másodpremierről készült még egy írás, mely közelebb áll a saját benyomásaimhoz, csak a kritikusi nézőpontok különbözőségének és a más nap–más énekes–más élmény axióma varázsának bemutatása céljából hadd reflektáljak Bóka Gábor munkájára! Anélkül, hogy bármit is cáfolnék (az akkori előadások nyilván rászolgáltak a kritikára), szeretném megindokolni, miért nyerte el tetszésemet az interpretáció. Elméletekkel – és talán belemagyarázásokkal – számos tavaly megkérdőjelezett megoldásból számomra előnyöset kovácsoltam, de „Nem folytatom, álláspontom úgyis egyértelmű”

Igazat kell adnom: a rendező, egyben díszlet- és jelmeztervező, Ivan Stefanutti valóban nem gondolkodta túl a darabot. Nincsen – vagy csak nagyon mélyen van – mögöttes tartalom, plusz mondanivaló, vagy éppen aktuális üzenet. A másik, ma divatos értelmezést, „a szereplők egymáshoz és Isten létének kérdéséhez való viszonyának” boncolgatását sem vállalja be; engedi, hogy ezek a Verdi által kitűnően megzenésített viszonyok csupán a zenén keresztül manifesztálódjanak. A színpadkép sincs túlreagálva, semmi kockázat: nagy kőfalak, nagy oszlopok és nagy szobrok. Kifejezetten nyomasztó (de ez sokkal inkább a történet, mintsem Stefanutti koncepciójának hibája), hogy az előadás csaknem egésze alatt a színpad rideg és sötét. Semmi pompa, semmi meleg szín. De hiszen hova örvendezzünk, mikor a cselekmény nem ad rá okot: ahogy némi öröm ér bennünket, azonnal egy elszomorító esemény következik.

Amelia, Gabriele és Boccanegra: Boross Csilla, Pataki Adorján és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

Amelia, Gabriele és Boccanegra: Boross Csilla, Pataki Adorján és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

Tudom, hogy zavarnia kéne ez ingerszegény rendezésnek, én mégis a következőt éreztem: ülök a székemben, és nézem, ahogyan szép háttér előtt, mutatós díszletek között remek énekesek gyönyörűen éneklik Verdi talán leginvenciógazdagabb operájának szívmelengető szólamait. Lehet, ha nem nézek meg előző és következő este is egy Verdi-operát, nem elégszem meg e produkcióval, de aznapra nekem ez elég volt. Agy kikapcsol, szem-fül bekapcsol; ember kikapcsolódik.

Ami az „értelmetlenségeket” illeti… Nem füstölő tömjénezők lengetése: aláírom. „A Fiescók láthatatlan palotáját” azonban nem éltem meg feltétlen negatívumként.  Túlzás lenne azt állítani, hogy jobb megoldás, mintha a palota megjelent volna díszletként, de nem zavart, hogy a kastélyról mindig csak szó esik, és sosem látjuk. Ha nagyon megideologizálom, még Boccanegra és kedvese találkozásának ellehetetlenítését is hangsúlyozhatja. S bár az asszony meghal, a helyszín örökké ugyanazt fogja jelenteni a dózse számára. Egy ellenszavazat és egy tartózkodás után következzék egy rendezői megoldás, melyet meg kell védjek! Kétségtelen, „hogy a nép sehol sem helyezkedik el az opera végén”, de kétlem, hogy ennek oka Stefanutti, aki „nem képes elrendezni a térben azt a pillanatot, amikor Fiesco bejelenti Boccanegra halálát a genovaiaknak”. Igaz, ami igaz, a színpadot elárasztó tenger nem sok lehetőséget nyújt a néhány, függöny előtt elférő szereplőn kívül más személyek színre állítására. Ám a tenger visszahúzódik, és ott marad a színpad, mely a két szélét leszámítva teljesen üres, sőt, a lépcsőzetes díszlet egyenesen megágyaz egy kórus elhelyezésének. A nép mégis kintről zengi sirámját… A színen nem marad más, mint a fagyott, gyászos levegő; Simon Boccanegra szűk körű siratói. Halljuk a sokaság hangját, de minden mozdulatlan. Egy opera, mely nem úgy fejeződik be, mint a legtöbb: fény, tömeg, tutti stb. közepette. Hisz a tömeg odakinn van, a haláleset pedig idebenn. A hatalmas, üres színpad ki nem töltése kontrasztot teremt, átvitt értelemben is ürességet eredményez. Ez a vizuális és lelki üresség sokkal hitelesebb számomra, mintha hirtelen bevonulna az éljenző-kesergő nép. Kellemes volt látni, hogy Stefanutti rájátszik a rendhagyónak nevezhető fináléra, és hagyja, hogy a darab egyszerűen csak véget érjen.

Boccanegra és Fiesco: Kálmándi Mihály és Giacomo Prestia

Boccanegra és Fiesco: Kálmándi Mihály és Giacomo Prestia (fotó: Csibi Szilvia)

A gyíkszerű lényekkel kapcsolatban kettős érzéseim voltak. Egy halált és annak gondolatát vagy előszelét szimbolizáló eszközt jó ötletnek tartok, de a díszletmozgatásra is befogott szörnyek kiríttak a kontextusból; sem előzményét, sem folytatását nem találtam. (Hacsaknem a hableányok…) A túlvilág követeinek gondolata tetszett, de hasonló megoldások híján inkább önkényesnek tűnt. Még ha később értelmet is nyer, hogy a mű végén „esztétikusan összeillesztik hátsó fertályukat” (Boccanegra halálos ágyává válnak), az értelemnyerés előtti néhány percben rendkívül idétlen látványt nyújtanak. A rendező úr másik kiemelő szándékú ötlete a serleg, mely egy kerek asztalon található emelvényen pihen. Maximálisan egyetértek Fülöp Károly szavaival: „nincs az az épeszű intrikus, aki ne dobna bele kis mérget, ha már arra jár; de az az épeszű uralkodó sem, aki az ily módon tartott vízből előkóstolás nélkül innék: ha meg igen, megérdemli, hogy megmérgezzék”. Lehet, hogy Stefanuttinak nem kell, nem szabad továbbgondolni, túlbonyolítani egy darabot. Minden következetlen, logikátlan húzásával csökken az esélyem, hogy megvédjem egyszerűségében szép rendezését.

Az énekesekről aligha lenne értelme Bóka Gábor írásának tükrében beszélni. Csak sajnálhatom, hogy akkor nem ez a gárda énekelt, hiszen akik tagjai voltak az akkori szereposztásnak is, dicsérő szavakat kaptak a kritikában. Giacomo Prestia Fiesco-alakítása még mindig „világszínvonalú”. Egy év után is találó szavak: „noha Boccanegrával szemben mindvégig kellő távolságtartással és keménységgel viseltetik, ezt nagyszerűen különbözteti meg a Paolóval szembeni megvetéstől – és ami a legfontosabb: a fiatalokkal való bensőséges érzelmi kapcsolathoz is megtalálja a kellő hangot. A világos színű, nem profondo, de a mélységeket is kifogástalanul győző, meglehetősen vágós basszus pedig hibátlanul engedelmeskedik tulajdonosának”. A Simon Boccanegrában a férfihangoké a főszerep, így nem hátrány, ha több jó férfi énekes is van az előadásban. Kálmándi Mihály kalóz-dózséja koncentrált, árnyalt és erőteljes volt. Baritonja remek (zenei) összhangot teremtett a Prestia basszusával; ritkán hallani ily szép férfi-duettet. Alik Abdukayumov Paolója is erősítette a férfiszakaszt. A tavaly is elismert hangja mellett idén már színpadi jelenléte sem volt esetlen.

Amelia, Gabriele és Boccanegra: Boross Csilla, Pataki Adorján és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

Amelia, Gabriele és Boccanegra: Boross Csilla, Pataki Adorján és Kálmándi Mihály (fotó: Csibi Szilvia)

Gabriele Adorno szerepében Pataki Adorján „a nem különösebben igényes tenorszólamot korrektül elénekli, de ennél többet nem kapunk tőle”. A Simon Boccanegrában nem a szerelmespárra irányul a legnagyobb figyelem. Ebből kiindulva, Pataki esetében inkább úgy fogalmaznék, ő a semleges, főszerepre nem vágyó, hős és lírai közt helyet foglaló spinto tenor. S mint ilyen, remek teljesítményt nyújtott. Tiszta, biztos tenorhang, mely szóhoz hagy jutni másokat, nem könyököl le minden szereplőt, hogy kitűnhessen Ő, a tenor. Boross Csilla Amelia Grimaldi, azaz Maria szerepében igencsak tisztességes teljesítményt nyújtott. Mégis, inkább nála éreztem, hogy nem adta bele alakításába azt a pluszt, amitől egy életre emlékezetes marad, de soha rosszabb primadonnát! Primadonna… Talán ő is feláldozta klasszikus primadonna szerepét, hogy a férfi-dominancia érvényesüljön. Ebben a felfogásban szép, szimpatikus párt alkotott Patakival: hibátlan, mégsem magamutogató alakításuk nem szabdalta fel az operát virtuóz zártszámokra, helyette segítette a cselekmény folyását.

Az Énekkar egy év után is „csak” az átlagos színvonalát tudta hozni. Az Operaház Zenekarának munkáját már nem merném egy mondattal leírni. Vashegyi György keze alatt kielégítő precizitással és kifejező hangszínekkel dolgozott az együttes. Az est magas művészi színvonala miatt azonban aznap többet vártam. A grandiózus rezes szakaszok egyszerre és nagy hangerővel szólaltak meg (s higgyük el, sok helyen már ez is nagy szó), de bele kellett volna, hogy  remegjen az Operaház… A zenészeknek el kell hinniük, előfordul: nem csak kísérők az árokból. Ezekben a pillanatokban ők a zene, ők a cselekmény, ők minden. S ez nem (csak) Vashegyin múlik. Bátran!

Úgy érzem, nekem sem szükséges végkövetkeztetést levonnom. Talán a jövőben újra előkerül a Simon Boccanegra, és tovább gazdagítjuk a rendezéssel és előadással kapcsolatos, eltérő véleményeink sorát.

Fotók: Csibi Szilvia / Magyar Állami Operaház

Hasonló bejegyzések