Hetvenedik születésnapján köszöntjük a magyar operaélet megkerülhetetlen karmesterét – összeállításunk második része
Tíz évvel ezelőtt A megkerülhetetlen címen köszöntöttük Kovács Jánost akkori kerek születésnapja alkalmából. Visszaolvasva az akkori sorokat, aligha tehetnénk hozzá bármit az akkor leírtakhoz – Kovács Jánost ma is nagy karmesternek tartjuk, aki egymagában meghatározza a magyar operajátszás történetének elmúlt évtizedeit.
Újabb méltató szavak helyett ezúttal tehát régebbieket gyűjtöttünk egybe: az Opera-Világ elmúlt tizenöt évének Kovács Jánosról szóló írásait szedtük csokorba – a teljesség igénye nélkül, de bőségesen (a mai első részt hétfőn követi a második). S a kritikarészletek egymásutánjából nem csak a Mester portréja bontakozik ki – reményeink szerint – sokoldalúan, de talán a mi másfél évtizedünkről is kapunk egyfajta áttekintést: honnan jöttünk, hová tartunk? Aligha lehetne jobb apropója egy ilyen összegzésnek, mint Kovács János művészetének bemutatása.
Összeállításunk második részével folytatjuk a Maestro születésnapit köszöntését!
Kovács János energikus vezénylése sokrétűen bontakoztatta ki Strauss zsenialitását; katartikus, groteszk, harmonikus és grandiózus zenei jegyek egyaránt megjelentek a zenekari hangzásban, és a részletszépségek, finomságok sem sikkadtak el.
Fülöp Károly: Filozófia a budoárban – 2010. március 25. [A rózsalovag az Operaházban]
Ha Kovács János áll a karmesteri pulpituson, a zenekari játék magas színvonala garantálva van. Nem áll módomban megcáfolni e sztereotipnak látszó tételt: egy nagy karmester jutalomjátékát hallhattuk, miközben önfeledten lubickoltunk a bódító Strauss-dallamok között. A Magyar Állami Operaház Zenekara apróbb megingásoktól eltekintve kifogástalanul: szenvedélyesen, hangszínbeli és dinamikai árnyalatokban gazdagon, alapos stílusismeretről bizonyságot téve játszik keze alatt. Kovács János már az Élektrával is bebizonyította, hogy nagyformátumú Strauss-dirigens –
mostani produkciója azonban még jobban tetszett, mert az akkori távolságtartó, cseppnyit hideg előadói magatartást mélyen átélt, személyes interpretáció váltotta fel. Az előadás minden pillanatában érezhető, hogy ez a darab milyen fontos a dirigensnek – s ettől fontossá válik a közönség számára is.
Bóka Gábor: Bársonyos színházi reformok – 2010. április 28. [A rózsalovag az Operaházban]
Kovács János remekül fogta össze a zenekart, ahol kellett, nyers és vad volt, remek ritmikai megoldásokkal élt, de a líraiság is szépen megfogant a karmesteri pálca nyomán.
Fülöp Károly: Mefisto fel-le – 2010. szeptember 21. [A Mefistofele az Operaházban]
Kovács János keze alatt minden arannyá változik, s ez most sincs másként. A lenézett Boito-partitúrát nem csupán megszólaltatja, de interpretálja: az olyan technikai apróságok mellett, mint a fokozatosság elvének folyamatos érvényesítése (nem lövi el a maximális hangerőt rögtön az első zenekari tuttinál, tudván, hogy még sok hasonló következik utána), figyelmet érdemel, hogy vezénylése a legmessze-menőbbekig átélt, személyes megközelítés. A hallgatónak az a benyomása, hogy Kovács János szereti ezt a zenét, személyesen fontos számára, s ez általam hallott legszebb vezénylései, Jenůfája, Wagner-dirigálásai, Végzet-előadása mellé emelik ezt a produkciót.
Bóka Gábor: Apoteózis most? – 2010. október 5. [A Mefistofele az Operaházban]
A koncert dirigense, Kovács János szintén debütált. Most vezényelte először a Pillangókisasszonyt, és igyekezett a mű minden szépségét megmutatni, beleértve a szerzőre jellemző virtuozitást is, amit ritkán szoktak megemlíteni Puccini művészetével kapcsolatban.
Kezei alatt világosan felépített zenei szövet bontakozott ki, mely jól árulkodott a karmester rendkívüli muzikalitásáról.
Nagy élmény volt számomra, ahogyan a főpróbán dolgozott. Határozott, egyértelmű utasításokat adott és óriási hangsúlyt fektetett rá, hogy a színpad hátsó részén helyet foglaló Cardinal Mindszenty és Cantus Agriensis, egyesített kórus olyan hangerővel énekeljen, ami a nézőtér különféle pontjain is ugyanolyan intenzitással hallható.
Vona Ildikó: Kettős debütálás Miskolcon – 2011. március 9. [A Pillangókisasszony a miskolci Művészetek Házában]
Az operabeszámolók esetében megszokott sorrendet megbontva úgy illik, hogy a zenei megszólaltatás értékelését ezúttal a zenekari produkcióval kezdjük. Ennek fő oka nem csupán a wagneri drámaszövetben fontos zenekari szerepben, hanem leginkább a karmesteri pulton álló dirigens, Kovács János személyében rejlik, akinek pálcája alatt a zenekari hangzás térré vált időfolyama többek között az Arturo Toscaninitől Pierre Boulezig terjedő skála szerinti okos arányérzékű tempóválasztással vált élményszerűvé.
A méltóságosan hömpölygő hangszeres produkciónak nem csupán ihletettsége, hanem technikai pontossága is példaértékű volt, akár az előjáték szépen kidolgozott vonóshangzására (ahol a ritmikai pontosság hiánya könnyen az unisono megtöréséhez vezethet), akár az ezúttal makulátlanul intonáló fúvós szólamokra gondolunk.
Bár egzakt paraméterekkel nehezen határozható meg, mely tényezők tesznek egy karmestert jelentős Wagner-interpretátorrá, sajnálatosan sok példát hozhatunk fel olyan közelmúltbeli budapesti Wagner-előadásokra, ahol a dirigens hóhérbárdként lengette a karmesteri pálcát (az elkövetők nevét hadd fedje jótékony homály). Ezért is külön ünnep, ha e művek a magyar operaélet elrejtett kincse, Kovács János bensőséges interpretációjában szólalnak meg. A benyomásokat összegezve, a Parsifal szellemiségét és a Maestro társulati odaadását tekintve talán nem tűnik túlzásnak a biblikus parafrázis: a bölcs operaházát Kovács Jánosra építi.
Vétek Gábor: A vallás magva – 2012. június 18. [A Parsifal az Operaházban]
Sümegi Eszter kiváló szerepformálásához Kovács János karmesteri értelmezése adja meg a kellő alapot. Kevés, ha annyit írunk, hogy az általa produkált színvonal a szokásos repertoár-előadásoké felett van – vezénylése a Puccini-partitúra újrafelfedezésével egyenértékű, s figyelmet kelt, hogy e megközelítés zenei értelemben messzemenőkig rokonítható Sümegi Eszterével.
A zenekari szólamok úgy válnak masszív szimfonikus szövetté Kovács pálcája alatt, hogy a dirigens ugyanakkor egy pillanatra sem feledkezik meg a Puccini-muzsika eredendően vokális fogantatásáról: a frázisok indításával és lezárásával példaértékűen teremti meg a darab folyamatosságát, miközben a hangszerek – különösképpen a kiváló formában lévő vonóskar – valósággal énekelnek.
Nagy muzsikálás ez – méltó válasz arra a vezetőségeken átívelő bizalmatlanságra, mely sem az idei, sem a következő évadban nem juttatott Kovács Jánosnak tehetségéhez, művészi nagyságához és rangjához méltó premiert.
Bóka Gábor: Repertoárszemle XXV. – 2012. július 2. [A Pillangókisasszony az Operaházban]
Kovács János operakarmesteri produkciójának méltatásakor csupán a korábbi előadások kapcsán már leírtakat ismételhetjük a megérdemelt szuperlatívuszok hangoztatásával. A Maestro dirigálását az oldalpáholyból szemlélve egyúttal az egész zenei produkciót életre keltő, szuggesztív pszichológiai erejét is hangsúlyozhatjuk.
Vétek Gábor: Vitéz Macbeth és a többiek – 2012. július 16. [A Macbeth az Operaházban]
Ha van ma karmester Magyarországon, aki ha nem is Kocsis személyét, de művészi formátumát pótolni képes, úgy Kovács János bizonyosan ilyen; együttműködése a Nemzeti Filharmonikusokkal, pláne egy opera koncertszerű megszólaltatása kapcsán különleges zamatot kölcsönzött a nagyon várt hangversenynek. Bartók Béla egyetlen operáját, A kékszakállú herceg várát többször is megszólaltatta már az együttes újjáalakulása óta – természetesen valamennyiszer a főzeneigazgató vezényletével, aki számára a mű nem csak a szerző iránti mélységes elkötelezettség, de a több éven át húzódó összkiadás-projekt miatt is kiemelten fontos. A most beugró Kovács János más irányból, a színházi gyakorlat felől közelít a darabhoz: négy egymást követő operaházi felújítás (1989, 1993, 2001, 2006) betanítói munkáját végezte el lelkiismeretes alapossággal és mind kiérleltebb hangzó végeredménnyel. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy vezénylése mára nem pusztán érdemleges, de kiemelkedő interpretációja a darabnak (sajnálatos, hogy nem őrzi méltó hangfelvétel). A határozott művészegyéniség által betanított zenekar találkozása a színházi árokból érkező, a darabot nem kevésbé elmélyülten ismerő „új” karmesterrel izgalmas kalandnak ígérkezett – s várakozáson felül bevált: mindkét fél legjobb erényeit csillogtatta a Kékszakállú előadása kapcsán. A zenekar esetében ez mindenekelőtt a partitúra hihetetlenül precíz, pontos kivitelezését, másrészt a hangszínek mérhetetlen gazdagságát jelentette (ebből a szempontból is gyümölcsöző volt Bartók operáját Debussy két népszerű zenekari darabjával párosítani). Kovács János olyan szimbiózisban élt az együttessel, mintha mindennapos vendég lenne náluk.
Néhány éve egy másik koncertszerű Kékszakállú-előadáson tudatosodott bennem elsőként, hogy Kovács János azon dirigensek közé tartozik, aki nem vezényel, hanem kommunikál a zenekarral – legalábbis a saját operaházi együttesével, amellyel napi szinten dolgozik együtt. Most azt kellett látnom és hallanom, hogy erre vendégként is képes, méghozzá úgy, hogy miközben a legmesszemenőbbekig odafigyel a zenekarra, saját elképzeléseit is igyekszik érvényesíteni – sikerrel.
A korábban hallott Kocsis-féle előadásokhoz képest karakteres különbségnek érezhettük az énekesekkel való fokozottabb együttlélegzést (ez nyilván a nagyobb színházi tapasztalatnak köszönhető), s ennek megnyilvánulásaként a hangerő bizonyos mértékű visszaszorítását – nem megspórolva a hatalmas tuttik megzengetését, csupán vigyázva arra, hogy az énekesek ezzel együtt is hallhatók maradjanak.
Bóka Gábor: Semmit a szemnek I. – 2012. október 5. [A kékszakállú herceg vára a Müpában]
Alapvetően helyén volt a többi szereplő is, és nagyon örültünk végre Kovács Jánosnak a zenekari árokban, aki máris biztató jeleket tudott felmutatni a zenekar élén. Lesz ez még jobb, pontosabb, összeszedettebb, de értékes pillanatokat már most is kiemelhetünk, például a negyedik felvonásból:
a Mimi érkezésekor vidám pillanatból tragédiába forduló néhány taktus elképesztő zeneszerzői lelemény, és ha olyan hatásosan adják elő, mint most, egyenesen fejbe vágja az embert.
Ádám Tünde: Modern idők Mimije – 2012. december 4. [A Bohémélet az Operaházban]
Kovács János produkciójában rutinszerűen jelentkezett a kongenialitás:
nem csupán a pontatlanságok tűntek el, de a zenekar mind tempóban, mind dinamikában tükrözte a partitúrában megjelenő poszeidóni örvénylést s a fulmináns fortissimók sátános izzását.
Vétek Gábor: Kakukktojás a fedélzeten – 2013. február 25. [A bolygó hollandi az Operaházban]
Felsőfokú a Magyar Állami Operaház Zenekarának játéka is: nem pusztán „összeszedettségről”, „korrektségről” beszélhetünk (hogy a legelkoptatottabb zsurnalisztafordulatokat idézzem), hanem arról a szintről, ahol a zenekari letét valóban élni kezd, a zenedráma szerves alkotóelemévé válik – ilyenkor érezzük, mitől és miben is több az igazán jó zenekari produkció, mint az egyszerű kíséret. Mindez részben a kiváló hangszeres teljesítményeken alapul, részben pedig a művet betanító és vezénylő Kovács Jánoson, akinek keze alatt minden arannyá válik. Méltatása nem lenne teljes, ha pusztán a zenekari játék magasrendűségét emelnénk ki:
hangsúlyoznunk kell, hogy egy elejétől a végéig gondosan végigpróbált és betanított produkció esetében az irányító keze nyoma nem csak a zenekaron marad rajta. Ez most is így van: a produkció egésze mutatja különleges gondosság nyomát.
Ilyen interpretációban ez a zene sokkal értékesebbnek hallatszik, mint amilyen valójában. S ebből következik egy szomorú tény: méltatlan, hogy az Operaház legnagyobb tudású és presztízsű karmestere a premiereket illetően nem első vonalbeli mű megnemesítésére kap esélyt ahelyett, hogy azokat az operákat taníthatná be, amelyek az ő évtizedes tapasztalatát igényelnék – jelesül, csak az idei évadnál maradva, a Falstaffot és/vagy Az árnyék nélküli asszonyt. Az Operaház karmesterpolitikája – a mostani premier is bizonyítja – alapvető átgondolásra szorul.
Bóka Gábor: Ápol és eltakar – 2014. február 7. [A Spiritiszták az Operaházban]
Kovács János a tőle megszokott igényességgel interpretálja a művet, kiválóan. A dirigens ihletett vezénylése újra ráébreszti a hallgatót, hogy a milliószor hallott és kívülről ismert mű mindig rejteget felfedezni valót magában; Kovács pálcája alatt a partitúrában rejlő árnyalatok teljes szépségükben bontakoznak ki, sokunk számára talán új, eddig ismeretlen színekkel is gazdagodva.
Fülöp Károly: Parázs mellett – 2014. április 22. [A varázsfuvola az Erkel Színházban]
Egyébként is látszott a művészeken, hogy különös odaadással vettek részt az előadás létrehozásában. Kovács János karmester olyan pontossággal és rutinnal vezényelt, mintha legalábbis egy évtizedek óta műsoron lévő műről lenne szó, de ez igaz volt az Operaház Zenekarának játékára is.
Békefi Teodóra: Őfelsége komédiása? – 2020. november 16. [A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása az Eiffel Műhelyházban]
K. J.: …számomra axióma, hogy a tehetséges zenészek két csoportra oszlanak: van, aki alkot, és van, aki reprodukál. (Én irigykedve nézem az alkotó tehetségeket, hiszen nekem világéletemben nem jutott eszembe semmi.)
Az alkotónak az a feladata, hogy egyéni invencióval új darabot hozzon létre, az előadónak pedig – akinek a munkája sokkal kevésbé magasrendű, mint az alkotóé –, hogy ezt alázattal megpróbálja hangzó valósággá változtatni az alkotó akarata szerint – és itt az alázatot külön kiemelném. Ennyi, és nem több, amit én axiómaként megfogalmaznék.