Hetvenedik születésnapján köszöntjük a magyar operaélet megkerülhetetlen karmesterét
Tíz évvel ezelőtt A megkerülhetetlen címen köszöntöttük Kovács Jánost akkori kerek születésnapja alkalmából. Visszaolvasva az akkori sorokat, aligha tehetnénk hozzá bármit az akkor leírtakhoz – Kovács Jánost ma is nagy karmesternek tartjuk, aki egymagában meghatározza a magyar operajátszás történetének elmúlt évtizedeit.
Újabb méltató szavak helyett ezúttal tehát régebbieket gyűjtöttünk egybe: az Opera-Világ elmúlt tizenöt évének Kovács Jánosról szóló írásait szedtük csokorba – a teljesség igénye nélkül, de bőségesen (a mai első részt hétfőn követi a második). S a kritikarészletek egymásutánjából nem csak a Mester portréja bontakozik ki – reményeink szerint – sokoldalúan, de talán a mi másfél évtizedünkről is kapunk egyfajta áttekintést: honnan jöttünk, hová tartunk? Aligha lehetne jobb apropója egy ilyen összegzésnek, mint Kovács János művészetének bemutatása.
Boldog születésnapot, Maestro!
A zenekar és Kovács János, illetve az énekkar igen magas színvonalon teljesített, az általam látott előadásokon legjobban, most a nyitány tempóit is tökéletesnek éreztem. A Szabadságkórus igazi ovációt kapott; egyfajta forradalommá kezd válni a dolog: Török Géza vasárnap megismételte a kórust, Kovács János nem tette a premieren.
Érdekes ki bírja tovább–játék kezdődött a tapssal, de Kovács nem ment bele a játékba: nem a közönségigényt, hanem a művet és a zeneszerzőt szolgálta. Úgy érzem, nem ítélhetjük el ezért.
Fülöp Károly: Őrségváltás – 2006. december 13. [A Nabucco az Erkel Színházban]
A második Kovács vezényelte előadáson aztán körvonalazódni kezdett, hogy a karmester egy vérbeli zenedrámát szeretne kihozni a Nabucco partitúrájából: ennek tudható be a feszesebb tempó, a tapsok lehetőleg minimumra redukálása, az ismétlés következetes elutasítása is. Végül azonban csak a harmadik előadáson sikerült igazán megvalósítani az elképzelést – akkor azonban a zene váratlanul felszárnyalt, s már az első perctől fogva világos volt: különleges, egyszeri és megismételhetetlen estében lesz részünk.
Bóka Gábor: Elmaradt forradalom – 2007. január 8. [A Nabucco az Erkel Színházban]
Kovács János az utóbbi hetekben mintha demonstrálni kívánná, hogy az általa hőn szeretett repertoárszínházat igenis lehet jól csinálni: másfél hete két Figaro házassága-előadást vezényelt az Operában, a Végzet előtt két nappal pedig ugyanott egy Toscát – az évadban egyetlen alkalommal. A demonstráció sikeres, Kovács ezen előadásai karmesteri–zenekari szempontból olyan minőségűek voltak, amit a világ bármely színházában megirigyelhettek volna, s noha a Figaro általa képviselt előadói stílusát magam már divatjamúltnak érzem, a Toscát bátran állítanám karmester-növendékek elé követendő példaként, mint a zenekari letét plasztikus megszólaltatásának, és ennek korántsem ellentmondva az énekesekhez való alkalmazkodásnak ritka példáját. Hasonló erényeket csillogtatott Kovács János a Verdi-partitúra megszólaltatásakor is – de ezen túlmenően fontosabbnak tartom körvonalazni Kovács Végzet-interpretációjának szellemi irányultságát. (…) Vállalva a korszerűtlen fogalmak használatát, leírom: Gardelli 1964-es és 1990-es interpretációja olyan tézis és antitézis, amelyekhez képest Kovács mostani vezénylése szintézisként értelmezhető.
Egyrészt az olasz mesterrel való összehasonlítást nem csupán a hazai előadás-történet kontextusában érzem jogosultnak, de nagyságrendileg is: Kovács János minden tekintetben felnő a nagy elődhöz, vele azonos szellemi színvonalon birtokolja a művet.
Másrészt Kovács előadásában egyforma súly esik a darab „égi” és „földi” rétegeinek megjelenítésére: Leonóra és Alvaro áriáiban, a Leonóra–Gváridán-kettősben vagy az opera zárójelenetében a legátszellemültebb transzcendencia szólal meg, míg – csak egy példát kiragadva – Melitone levesosztó-jelenetében Kovács érzékletesen állítja elénk, hogy a karakter és a zenekari anyag egyaránt a Falstaffot előlegezi.
Bóka Gábor: A csúcson kell abbahagyni – 2007. október 1. [A végzet hatalma a Müpában]
És az est abszolút főszereplője a Kovács János keze alatt csodálatosan játszó, hatalmas zenekar, akik Strauss zenéjének megannyi színét, árnyalatát ajándékozták a közönségnek. A nagy sikerhez jelentősen hozzájárultak.
Fülöp Károly: Vér-fürdő – 2007. november 29. [Az Élektra az Operaházban]
Az első szereposztás karmestere Kovács János. Hogy milyen szuggesztív karmester, hogy mindent tud a német romantikáról, s hogy tudását képes is hangzó valósággá változtatni a Magyar Állami Operaház Zenekarának kitűnő formában játszó együttese élén – nos, mindezt talán fölösleges elmondani az elmúlt évek kitűnő Wagner- és Strauss-vezénylései után. De még a kiváló előzményekhez képest is meglepő volt számomra, hogy
Kovács ezúttal nem csupán a partitúra felsőfokú interpretációjával, vagy ami ennél is több: személyes interpretációjával ajándékozott meg minket, hanem olyan előadással, ahol a karmesteri produkció szinte szimbiózisban élt az énekes színészi alakítások jellegével.
Még sosem láttam olyan operaelőadást Budapesten, ahol ennyire érzékletessé vált volna (különösen a másik szereposztással való összevetésben), hogy a karmesteri produkció ennyire szorosan kötődhet az énekesek egyénisége által megszabott keretekhez, hogy a karmester az énekesektől is nyerhet inspirációt a darab megformálásához. Ennek megfelelően – Secunde, Baltsa és Bátori kifinomult ideg-párbajához alkalmazkodva – Kovács János Élektrája valamivel visszafogottabb, mint az általam ismert előadások többsége: a tempók többnyire lassabbak, a csúcspontok nem szólnak olyan kirobbanó, elemi erővel, az egész interpretáció egy fokkal kevésbé szenvedélyes a megszokottnál. Mindez azonban, ismétlem, nem hiba, épp ellenkezőleg: ehhez a szereposztáshoz ilyen karmesteri megformálás illik. Kovács a partitúra szinte analitikus átvilágításával, a hangzások elsősorban modern jellegének előtérbe helyezésével tökéletesen képes megjeleníteni az idegek harcát, pattanásig tudja feszíteni a húrt a dráma csúcspontjain. Előadását hallgatva inkább az intellektuális izgalom tart minket fogva, mintsem a szenvedélyek átélése – azonban ez is éppen elegendő adrenalint juttat a szervezetünkbe ahhoz, hogy kivételesen szuggesztív zenei élmény emlékét őrizzük meg magunkban.
Bóka Gábor: Erósz és Thanatosz – 2007. december 17. [Az Élektra az Operaházban]
…s ami a legfontosabb: a zenei irányítás is a legjobb kezekbe került ezúttal. Kovács János Wagner-mindentudása kivételesen ihletett karmesteri–zenekari produkciót eredményezett. Hogy Kovács számára az áttekinthetetlenül bonyolult partitúrák realizálása, sőt élményt adó megszólaltatása nem eredmény, hanem kiindulópont, azt voltaképpen fölösleges is leírni – hogy mégis meg kell tennem, arra éppen a premier időszakában hallott zenei irányítás minősége ad okot. A Magyar Állami Operaház Zenekarának játékát össze sem lehet hasonlítani azzal, amit 2006 májusa óta e darabban bármikor hallhattunk. Nem feltétlenül a technikai kivitelezésre kell itt elsősorban gondolni – a játszani való anyagot az együttes (ha nem is hibátlanul, de több mint kielégítő módon) kezdettől fogva birtokolta; a különbség az, hogy most érti is, amit játszik.
A zenekari játékban most először valóban megtörténik a dráma – igen, Kovács nem csak a darab lírai vonulatát, de drámaiságát is meg tudja szólaltatni; az eddigi karmesterekénél lassabb tempói ellenére mindvégig fenn tudja tartani a feszültséget, az előadások egyetlen pillanata sem válik unalmassá.
De egyoldalú képet festenénk az interpretációról, ha elfeledkeznénk ihletett líraiságáról. Az Élektra-bemutató kapcsán óvatosan bár, de jeleztem: Kovács János megközelítése mintha nélkülözné az igazi szenvedélyt, indulatot, a szívből jövő érzelmeket. Ezt nem bírálatnak, csupán – a szubjektivitás kockázatát is vállalva – tényszerű jellemzésnek szántam, s a mű alkatából fakadó lehetséges interpretációk egyikeként értékeltem. Most annál fontosabbnak tartom hangsúlyozni: A nürnbergi mesterdalnokok előadásain, szintén a mű sajátos alkatához alkalmazkodva, nagyon is megszólalnak a szívből jövő érzelmek.
Bóka Gábor: Repertoárszemle XIII. – 2008. március 11. [A nürnbergi mesterdalnokok az Operaházban]
Kovács János a tőle megszokott alapossággal és alázattal készítette fel zenekarát, s ez színvonalas, szép munkát eredményezett. Az emlegetett érzékenységet, orosz lélek zenéből sugárzó rezdüléseit sikeresen tolmácsolta.
Fülöp Károly: Nincs visszatérés! – 2008. június 1. [Az Anyegin az Operaházban]
Kovács János vezényletével mindössze másfél előadást hallottam, azok nyomán azonban teljesítményét kiemelkedőnek nevezhetem. Megformálásának legszembetűnőbb momentuma (miként az Élektra esetében is így volt), hogy lassabb az átlagnál, ez azonban (ahogy az Élektra esetében is) jelentéses lassúság.
Kovács nem a szólószámokra, hanem a cselekmény lineáris felépítésére koncentrál: Tatjána levéljelenete például nem fut ki olyan csúcspontra, ahogy azt más előadásokban megszokhattuk – Kovács ugyanis a képet lezáró, a dajkával való második párjelenetet követő rövid zenekari utójátékra tartogatja az egész felvonás zenei csúcspontját (összhangban a rendezéssel, mely ezen a ponton a csillagos ég alatt ismét álomvilágba utalja Tatjánát – utoljára).
Ha úgy tetszik, Kovács János megvalósítja a fából vaskarikát: a darabot valóban nem operaként, hanem lírai jelenetek sorozataként értelmezi, inkább epikusan, mintsem drámaian – a zene és a szerzői zsenialitás csodája, hogy az alapvetően lírai megformálás jóvoltából mintegy megsokszorozódik a zene drámai ereje. A Magyar Állami Operaház Zenekara az általam hallott előadásokon kiemelkedően jól játszott Kovács János keze alatt: mind technikai értelemben, mind a karmesteri megformálás hangzó megvalósításában maximálisat nyújtottak.
Bóka Gábor: Boldogság, nem megszokás – 2008. június 12. [Az Anyegin az Operaházban]
Kovács János immár négy egymást követő operaházi felújításon tanította be és dirigálta Bartók operáját, koncepciója tehát tökéletesen kiérlelt, és magas színvonalon képes is azt hangzó valósággá változtatni. Felfogása mintha valamivel visszafogottabb lett volna az évek során: kevésbé szenvedélyes, inkább intellektuális (ahogy Élektra-vezénylése is elsősorban átgondoltságával nyűgözött le) – ám a kellő pillanatban nem marad adós a nagy érzelmi csúcspontokkal sem.
Hatalmas színházi rutinnal rendelkező karmesterként Kovács az időviszonyokkal, a tempók helyes megválasztásával is tökéletesen tisztában van: muzsikálását a legjobb értelemben vett természetesség, sallangmentesség jellemezte – egy nagy formátumú karmester fontos ismertetőjegyei ezek.
Bóka Gábor: Soha már…? – 2009. március 25. [A kékszakállú herceg vára a Müpában]
Már Verdi leghatalmasabb, legtökéletesebb nyitánya is megmutatta Kovács János vezénylésének erényeit. A zenekar mindvégig ihletetten szólt, temperamentumosan, ahol kellett, máshol pedig megható líraisággal.
Fülöp Károly: A szicíliaiak lánya, avagy a menyasszony visszatér – 2009. június 23. [A szicíliai vecsernye az Operaházban]
A felújítás értelmét rendezői értelmezés híján a zenei megvalósítás magas színvonala adja. Ennek alapja a Kovács János vezényelte zenekar kiváló teljesítménye. Önmagában az a tény, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekara gyönyörűen, olykor érzéki szépséggel szólal meg a keze alatt, örömre adhat okot, ám ezen belül is külön figyelmet érdemel, hogy az egyes hangszercsoportok mennyire önálló karakterrel bírnak Kovács keze alatt – az ő zenekara nincs homogenizálva, hanem az „egység a sokféleségben”-elv jegyében szerveződik.
A karmesteri értelmezés is a karaktergazdagságból indul ki – nagyon helyesen, hiszen Verdi ezen operájára különösen jellemző a megszólalásmódok szinte átláthatatlan sokrétűsége, amiket Kovács János egytől egyik nagyszerűen ragad meg.
Ha eleinte kicsit csodálkozunk is a nyitány lassú tempóján, az egész előadás átgondoltsága, felépítettsége felől nézve mindez utólag értelmet nyer, az ökonomikus építkezés példájává válik (a puskaport nem az első, hanem az utolsó tíz percben kell ellőni).
Bóka Gábor: A csavar nem fordul – 2009. július 10. [A szicíliai vecsernye az Operaházban]
Kovács János karnagy szigorú ember, a szakmai pontosság jellemzi. Tudjuk, hogy kiváló zenész, nem egy zseniális vezényléssel ajándékozta már meg a közönséget. Most nem is méltatom, csak az est egyetlen momentumát idézem vele kapcsolatban. Húsz perc az húsz! Kézdy György húszpercnyi szünetet engedélyezett a publikumnak. A publikum persze szerette volna megnyújtani ezt egy kicsit. Ekkor megjelent Kovács, bejöttek a zenészek, s a még jókedvűen társalgó nézőktől függetlenítve magát belecsapott a Carmen-nyitányba. Pár másodperc múlva már mindenki ült, és hallgatta a második „felvonást”.
Fülöp Károly: Polgár László és barátai – 2009. október 21. [Gálakoncert a Dohány utcai zsinagógában]
Folytatjuk!