Filozófia a budoárban

Század- és szobaforduló az Operaház színpadán – Richard Strauss: A rózsalovag
2010. március 16. Nyilvános főpróba; 2010. március 21. Premier II. – FÜLÖP KÁROLY beszámolója

A hétvégén mutatták be Richard Strauss vígoperáját, A rózsalovagot két szereposztásban, Andrejs Žagars rendezésében, Julia Müer díszleteivel és Kristīne Pasternaka jelmezeivel. Az első szereposztás nyilvános főpróbáján és a másik csapat vasárnapi bemutatóján jártunk.

Az 1911-es világpremier óta Strauss kívánalmainak megfelelően többnyire hagyományos rendezésben játszották a darabot világszerte, a lehető legnagyobb hűséggel ragaszkodva Alfred Rollernek az ősbemutatóra megteremtett látványvilágához. Noha nem úttörő, az Operaház most felforgatja ezt a hagyományt: feledi a rokokó pompát, a rizsporos parókákat, a cselekményt a XX. század elején, az opera keletkezésének idején játszatja, az Osztrák-Magyar Monarchia hanyatlásának árnyékában „az I. világháborút megelőző, utolsó jólesően dekadens periódusban, a szecesszió korában.”  (Jochen Breiholz)

Ennek megfelelően a színpadkép is a szecesszió jegyében fogant; Julia Müer diszkréten, szinte jelzésszerű eszközökkel termeti meg a játékhoz szükséges egyszerű, mégis tetszetős teret. Első pillantásra forgószínpadnak sejtjük, de két és fél óra után már egyértelmű, hogy szó sincs erről, nem forgatják: csúsztatják, eltolják. Kissé zavaró, hogy a második felvonás Faninal-szobája megegyezik a Tábornagyné alkóvjával, az arisztokrata és a polgári miliő alig, csak bútoraiban különbözik egymástól. Aztán a harmadik felvonásra a bordó kárpittal borított, aranyszegélyes falak átrendeződnek egyfajta irreális térré: kár, hogy a közelmúltban ezt már láttuk valahol. Így nem nagy ötletnek tűnik, hanem utánérzésnek. Ha elfogadjuk is, hogy valami új korszak hajnalát hivatott jelenteni, a világ XX. századi felfordulásának-felforgatásának kezdetét, akkor is ki kell jelentenünk, hogy a darabbal, annak végkicsengésével pont ellentétes az elképzelés. Nem a darabot magát, hanem csak a rendezői gondolatot támasztja alá a sarkaiból kibillentett szalon képe. Hiszen a darab végére mindenki magára talál, szembesül hamis illúziókon félrecsúszott élete tarthatatlanságával: a Tábornagyné lemond ifjú ágyasáról, bölcsen a fiatal szerelmesek mellé áll, fájdalmasan, de felismeri a világ működésének rendjét, elfogadja az idő múlását, rájön, hogy hiába állítja meg minden éjjel az összes órát, az idő tovaszáll. A fiatalok egymáséi lesznek, az élvhajhász báró alaposan lejáratja magát. Tehát épp nem ki-, hanem inkább visszabillen valami az egyensúly, a harmónia állapotába, s ezzel ellentétes a látvány. Kérdéses, hogy mindez megéri-e a mintegy háromnegyed órás szünetet, s az előadás végének – a hat órai kezdés ellenére is – későre csúszását.

Ha a díszletre a szecesszió, úgy a jelmezekre némi eklektika jellemző. A ruhák tetszetősek, a szecessziós díszlethez illeszkednek, egymáshoz nem feltétlenül, kissé nagy a kavalkád. Viszont jól öltöztetnek: a női szereplők dekoratívak, a férfiak elegánsak, ennek mértékét a szerep és a szituáció adja mindig. Octavian nadrágszerepe ellenére is hiteles szereplő benyomását kelti ruháinak is  köszönhetően: katonai ruhában, főként az ezüstrózsa átadásának jelenetében snájdig, délceg fiúnak tűnik messziről.

A rendezői koncepció lényegét a díszlet elemzése és a bevezető során érintettük. Vígopera a darab műfaji megjelölése. A rendező, Andrejs Žagars, nem állt elő ötletparádéval; hagyja medrében folyni a cselekményt, meghökkentő sziporkái nincsenek… Az ezüstrózsát átadják, a szerelmesek nem ágyban, de párnák közt ébrednek, a báró megsebesülvén székbe roskad, a záró tercettben három énekes áll egymás mellett… A darab műsorra tűzése jó ötlet abból a szempontból is, hogy remek játéklehetőséget, a komikusi véna kibontakozását teszi lehetővé számos kisebb-nagyobb karakterszerepben. A főszereplők köré szervezett akciók közül humoros – kissé el is vonja a figyelmet a zenéről, az éppen éneklőkről – például Octavian csetlés-botlása a szobalányruhában, miközben a nyomuló Ochs ostromát kénytelen elviselni-visszaverni. Vagy remekül kidolgozott Marianne sertepertélése a szerelmes ifjak körül, Faninal alázatoskodása a báróval (csúcspontján a koccintási jelenettel) vagy Annina, amint szerelmi küldöncként omlik Ochs karjaiba. Lehet persze nevetni az előadás alatt, mégsem az önfeledt kacagás operája ez: Strauss ezerszínű zenéje mélyebb tartalmakat rejt magában. Vígopera – a megjelölés nekem elegendő abban az értelemben, hogy boldog véget ér: a szerelem győz, a fiatalok egymáséi lesznek. Ezen túl inkább az opera filozofikus tartalma köt le: tényleg boldog a befejezés? Mindenki számára az? Mit érez a báró? Mit a Tábornagyné? Ennek megfelelően a filozofikus részek voltak a kedvenceim az előadásban, és természetesen az áradó, örökké nyughatatlan, sokszínű zene, a legkülönfélébb hangzásokat zseniálisan összeolvasztó zenei szövet.

Kovács János energikus vezénylése sokrétűen bontakoztatta ki Strauss zsenialitását; katartikus, groteszk, harmonikus és grandiózus zenei jegyek egyaránt megjelentek a zenekari hangzásban, és a részletszépségek, finomságok sem sikkadtak el. Az énekkar ugyanígy végig nagyszerű partner volt az előadás során. Teljesítményüket az elragadtatottság dicséretével lehet csak méltatni.

Bátori Éva számára – több helyen is nyilatkozta – öt éve dédelgetett álom a Tábornagyné szerepe. Ennek megfelelően avatott tolmácsolója a figurának, a hangjából áradó melankolikus kolorit különösen hitelessé teszi szerepének a mulandóságról szóló, filozofáló részleteit: vígopera ide vagy oda, megríkatja a nézőt. Erőteljes középhangjai lehetővé teszik a dallamívek tökéletes megformálását, színpadi jelenléte, tartása arisztokratikus kisugárzású.
Sümegi Eszter perfekt vokális teljesítmény mellett más karakterű, másképpen kiváló Tábornagynét alakított. Az ő Marschallinja erőteljesebb, lázadóbb figura. Kettejük eltérő alakításbeli felfogásának kulcsa a Tábornagyné mulandóságról szóló monológjában rejlik: „Mert mindez titok ám, / Mit tudni nem, / De békén tűrni kell, / Amíg csak élsz… / S ki hogyan tűr, / A nagy különbség abban áll!” Bátori nyilatkozta is, nem hiszi, hogy ez az emancipált, filozofikus alkatú nő belenéz a tükörbe, s megpillantva ráncait elkezd elmélkedni az időről. Fordítva képzeli: filozofál az időről, majd belepillant a tükörbe, s megállapítja: az idő felette is múlik. Ennek megfelelően szerepformálása is úgy alakul, hogy szinte már a nyitójelenet előtt, de az Octaviannal töltött ágyjelenetben már biztosan tisztában van azzal, hogy mit kell tennie; az ifjú lovaggal való kapcsolatának vége. Így az együtt töltött boldogság perceiben is melankolikus gondolatok gyötrik, s szerelmi szenvedélyén is a rezignáltság lesz úrrá. Sümegi Eszter lázad. Szenvedélyesebb a nyitójelenetben, a fodrász művét szinte dühvel tépi szét, nem akarja elfogadni: „Kedves Hippolyte-om! Ma este öregasszonyt csinált belőlem!” Aztán önmagára maradva ő is eljut az idő megállíthatatlanságáról való felismerésig. Két nagyszerű énekesi és színészi teljesítmény a két Marschallin! A fiatalok iránti jóindulat és lemondás Bátorinál az asszony lényéből fakadó nemesi gesztus, Sümeginél egy hosszú vívódás és lázadás utáni fájdalmas áldozat.

A Tábornagyné ágyasát, Octaviant Meláth Andrea alakítja az első szereposztásban. Hiteles a nadrágszerepben – vagy annak ellenére is. Remek hang tulajdonosa, jól győzi erővel és játékkal is a hosszú szerepet. Jól adja a figura összetettségét, a csalódott szerető és a rajongó szerelmes éppúgy megjelenik ábrázolásában, mint az Ochs elől menekülő „szobalány”. Talán a humoros jelenetekben lehetne pajkosabb, játékosabb, kicsit megbolondítva androgün bájjal…
A második estén Mester Viktória mutatkozott be. Sötét tónusú mezzója remekül érvényesül Sümegi Eszter mellett, a szerepet jól győzi hangilag-színészileg egyaránt, remek és mulattató, ahogy nőként a nőt játszó férfit alakítja a szobalány jelmezében. A szólam magas fekvéseit is győzi, bár többször a hatalmas zenekar fedésében marad; viszont nem erőltet, nem kockáztat.

Ochs báróként a főpróbán Gábor Gézát, viszont mindkét premieren Lars Woldtot láthatta a közönség. Gábor Géza igyekszik hangilag és vokálisan is megformálni a szerepet, egyelőre kevésbé árnyaltan, mint ahogy a figura összetettsége igényelné. A tisztességes helytállás vitathatatlan, de a szerepet még érlelni kell ahhoz, hogy emlékezetes Ochs váljék belőle. Lars Woldt fiatal kora ellenére erőteljes hang birtokosa, meglepően érett; játékkultúrája és komédiázó kedve a figura eljátszására maximálisan alkalmassá teszik. Zeneileg korrekten szólaltatta meg a báró szólamát, a szerep filozofikus tartalmát majd pályájának érettebb szakaszában lesz képes tolmácsolni teljes összetettségében. Mindenesetre öröm itt látni-hallani az ifjú basszistát Budapesten.

Sophie alakítója első kiosztásban Rácz Rita volt. Ígéretes tehetség, gyönyörű magasságokkal. A kezdeti bizonytalanság után magára talált, s remekül győzte a szerep nehézségét. Játéka a kifinomult hölgy és a megsértett nő közötti skálán kidolgozott, megkapó.

Hajnóczy Júlia a másik felosztásban szintén szép hang birtokosa, bár a közép- és magas hangok közötti váltások nem elég kifinomultak, viszont ezt kifejezési eszközül használva figurája drámaibbá vált például Ochs bumfordi udvarlásának visszautasításában.

Faninalként Kálmán Péter és Gurbán János is remek: humorosak, szánalmasak a megalázkodó, hízelgő házigazda személyében. Vokálisan is meggyőzőek. Marianne szerepében Temesi Mária és Iván Ildikólép fel: mindketten nagy színpadi tapasztalattal a hátuk mögött, rutinosan mozognak kijelölt szerepükben. A hangi feladatok mellett viszonylag sok a szerep némajáték-tartalma, ezt mindketten remekül megoldják. Iván vokális visszafogottsága most jobban tetszett, Temesi hatalmas sikkantásokkal igyekszik szerepének súlyát növelni.

Ulbrich Andrea és Sánta Jolán szintén hálás karakterszerepet kaptak Anninaként, bővérű alakítással próbálnak is megfelelni a feladatnak – sikerrel!

Meg kell említeni Boncsér Gergelyt: mindkét alkalommal jó formában, gyönyörűen énekelte az Olasz énekes nem éppen könnyű szólamát – a főpróbán talán kicsit szebben is, mint a premieren, ennek oka a premierláz lehetett.

Megvolt hát a várva várt premier: budoár nincs – filozófia van. A világ kifordult sarkaiból. Elfogadják az (ezüst)rózsánkat? Ha igen, találkozzunk a további előadásokon. Kezdés 18 órakor! De vigyázzunk: a Tábornagyné nem állítja meg az órát!

(Fotók: Birta Endre, Éder Vera)