Vajda János: A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása – ősbemutató az Operaház Eiffel Műhelyházában. BÉKEFI TEODÓRA írása az október 30-i előadásról
Nyolc hónapja minden esemény, ami élő, jelenlévő s ezáltal egyszeri, különösen nagy kinccsé vált. S ki tudja, meddig lesz ez még így? Ebben a helyzetben, egy világjárvány legsűrűbb heteiben mutatta be az Opera az Eiffel Műhelyházban Vajda János új, A képzelt beteg, avagy őfelsége komédiása című operáját. Milyen kár, hogy viszonylag kis közönség előtt – hiszen az október végi szabályozásnak megfelelően csökkenteni kellett a nézőszámot, de sokan még így is önként lemondtak a kulturális események látogatásáról. Ha a korlátozások nem is fognak örökké tartani, szokásaink egy részét minden bizonnyal felül kell bírálnunk hosszútávon is. Ebbe a bizonytalanságba döbbenetes erővel robbant be Vajda műve, s ezért különösen kár, hogy viszonylag kevesek számára; ha valamire, akkor erre a művészetre ugyanis nagy szüksége lenne most sokunknak.
Az opera Molière A képzelt beteg és Bulgakov Őfelsége komédiása című drámáiból épül fel – az eredeti terv szerint Vajda a Bulgakov-drámát komponálta volna meg, de végül a két mű szintetizálása mellett döntött.
A mérleg nyelve csak terjedelmi szempontból dől A képzelt beteg felé, ugyanis a Molière életét feldolgozó (a Bulgakov-műből származó) prózai közjátékok kisebb, de fajsúlyra legalább olyan fontos részét képezik az operának.
Rögtön meg is kell jegyezni: Mátrai Diána Eszter dramaturg, és a kiváló költő, Várady Szabolcs mint szövegíró remek munkát végeztek. A szöveg jó ritmusú, szép és (nem utolsósorban) énekelhető, ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy tökéletesen érthető volt minden szó az előadás során.
Egyébként is látszott a művészeken, hogy különös odaadással vettek részt az előadás létrehozásában. Kovács János karmester olyan pontossággal és rutinnal vezényelt, mintha legalábbis egy évtizedek óta műsoron lévő műről lenne szó, de ez igaz volt az Operaház Zenekarának játékára is. Az énekesek közül lehetetlen volna bárkit is kiemelni: Wiedemann Bernadett (Béline) hangja és jelenléte már önmagában garancia, ezúttal sem volt másként; Horti Lilla a naiv Angelika szerepében telitalálat volt, ahogy Bátori Éva is remekelt a különösen technikás szólamú Toinette szerepében. Hanczár György a hősszerelmes Cléante bőrében jól szerepelt a bonyolultabb, helyzetkomikumra építő jelenetekben, miközben énekesként is helytállt; Rácz István mindent betöltő basszusa is tökéletesen illett Dr. Purgó szerepéhez, Biri Gergely pedig az együgyű Teofilként mutatta meg komikus színészi énjét, tökéletes hangi jelenlétet produkálva eközben.
A kettős főszerepet játszó Hábetler András (Molière, Argan) emberfeletti energiákat felszabadítva volt jelen az előadás két órája alatt szinte végig a színpadon, teljesen átlényegülve mindkét szerepében.
Nem túlzás azt gondolni, hogy rajta állt vagy bukott az előadás, hiszen benne ért össze a két valóságsík, egyszerre volt a (fiktív) író és műve, a színész és szerepe.
Vajda János operájának legfőbb tétje ugyanis talán ebben a kérdésben fogható meg: miközben tökéletes hűséggel állította színpadra a commedia dell’arte hagyományából táplálkozó Molière-drámát (köszönhetően nem kis részben Füzér Anni csodálatos jelmezeinek és Cseh Renátó díszletének), valójában a fikció egyes síkjainak összefüggései, s mindezek valósághoz fűződő viszonya érdekelte leginkább. Nem puszta művészetelméleti érdeklődésről van azonban szó: keményen szembesít a művészet antropológiai, társadalmi és erkölcsi dimenzióival.
Szabó Máté rendezése hű a Vajda-opera mindkét arcához, jellegzetes molière-i jelenetei éppoly kidolgozottak, mint a művészet alapkérdéseit feszegető szimbólumrendszere.
Az egész előadáson átívelő halálmotívum ragadja meg talán legkomplexebben a problémát:
Argan végig a halálra készül, s míg az őt játszó Molière az előadás elején élete egyik legjobb időszakát éli, a fináléra, Argan „doktorrá avatására” kegyvesztett lesz a Napkirálynál (akinek a koronavírus-fertőzés miatt csak felvételen jelenlévő Ókovács Szilveszter kölcsönözte a hangját), és magánélete is válságba kerül. Ennyi csapást már nem bír elviselni, ezért egészsége is egyre romlik: utolsó, prózai monológjában elképesztő képet vázol fel a művészet kiszolgáltatottságáról, átkozza önmagát, hogy behódolt a királynak pénzért és erkölcsi támogatásért cserébe. „Ne hódoljatok be soha, nem éri meg!” – hangzik egyik utolsó mondata, miközben a zene egyre hangosabb és erőszakosabb katonai indulóra kezd emlékeztetni.
Az utolsó jelenetet Molière nem bírja végigjátszani: a kiérkező mentők sem tudják már megmenteni az életét. Az ajtók kinyílnak, a lámpák felkapcsolódnak, a fülsiketítően hangos zene pedig már csak felvételről megy tovább, s katonai induló helyett mintha a haláltánc kísérőzenéjévé válna.
Az egyetlen elégedett alak a színpadon az előadás alatt többször visszatérő, de eddig sosem győzedelmeskedő halál marad.
Míg Argan (s vele együtt az egész Molière-életmű) túlél, az őt megálmodó és eljátszó művész belehal a művészetéért kötött alantas kompromisszumokba, s halála a néző valóságába is belép azáltal, hogy a művészek is tehetetlen nézőivé válnak a jelenetnek. Vagy éppen mi válunk a fikciós valóság részévé?
Vajda János különös érzékét dicséri, hogy e komplex alkotás zeneileg a klasszikus operákhoz szokott fül számára is ismerős és szerethető (s nemcsak a rengeteg, pl. Mozart- vagy Strauss-idézet miatt). Gyakran megfogalmazott vád a kortárs operával szemben, hogy az előadás után a közönség nem tudja fütyülni a dallamot, ezért nem tud olyan népszerű maradni ez a műfaj – hát most lehet, úgyhogy tessék fütyülni, Vajda János minden tőle telhetőt megtett, most már csak rajtunk múlik. Ahogy az is, hogy az előadás által felkínált problémákat komolyan vegyük, hiszen ha nem a művészet ébreszt rá az erkölcsi tartás és kitartás fontosságára, hát mi? E globális válsághelyzetben a legaktuálisabb, egyben legörökebb üzenet, amit kaphatunk: ne engedjünk emberi mivoltunkból. Minden alantas engedmény egy kis halál – s a halál nem győzhet, a látszat ellenére sem.
Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház