Vámpírromantika

Baljós romantika – operavizsga a Zeneakadémián. A január 18-i eseményről KONDOR KATA számol be

Aki látta az elmúlt évad végének két zeneakadémiai operavizsgáját, Britten Szentivánéji álom és Henze Elégia ifjú szerelmesekért című darabját (vagy olvasta az arról írott cikkeinket), megértheti, micsoda izgalommal vártuk, mivel is rukkolnak elő az operaszakosok az első félév végén. Azoknak, akik egyiket sem tették, elárulhatjuk, ezek a produkciók az évad legjobbjai közé tartoztak: szinte meg sem lehetett mondani, hogy nem csupa pályán lévő énekest láthattunk/hallhattunk, az előadások megütötték azt a szintet, amit a legnagyobb hazai operajátszó helyektől is elvárhatunk. Ezúttal a Baljós romantika című vizsgán ezt a csodát nem sikerült ugyan megismételni, de így is átélhettünk igen emlékezetes pillanatokat.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)
Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Magát a darabválasztást is elismerés illeti: míg a korábbi években néha úgy véltem, az előadott mű legfeljebb szereplőinek számát és hangfaját tekintve illett a rendelkezésre álló növendékekhez, most az ifjú művészek olyan feladatot kaptak, ami nagyjából megfelelt kvalitásaiknak; ez persze nem azt jelenti, mintha csupa tökéletes produkciót hallottunk volna, de az opera nem rótt irracionálisan nehéz feladatot a vizsgázókra. Ugyanakkor a mű zenei világa rokonságot mutat azokkal a darabokkal, amelyekkel végzett operaénekesként feltehetőleg a leggyakrabban találkoznak majd, hiszen romantikus operáról van szó, áradó dallamokkal és nagy szenvedéllyel, így elsősorban szépen megformált frázisokat és kifejező éneklést igényel előadóitól. Ráadásul – lévén a vizsga alapjául szolgáló Marschner-opera, A vámpír kevéssé ismert mű – a produkció üde színfoltja lett a hazai zenei életnek, és talán még azok figyelmét is magára és a benne fellépő fiatalokra vonhatta, akik nem sűrűn járnak vizsgákra.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)
Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Almási-Tóth András rendezése ezúttal minimalista eszköztárral operált, ami kiválóan illett az elmesélt történethez. A színpadképet uraló Hold (a díszletért és a jelmezekért a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatói feleltek), valamint a vámpírmestert táncoló Földesi Milán állandó jelenléte a vámpírok szüntelen fenyegetését érzékeltette, a befejezés pedig – a darab látszólagos optimizmusával szemben – legyőzhetetlenségüket hirdette. Külön öröm, hogy az egyes szereplők ironikus ábrázolása nem billent át öncélú poénkodásba, hanem a jó ízlés határait tiszteletben tartva árnyalta a produkciót. Barta Dóra koreográfiájának pedig nem csupán művészi, de pedagógiai értéke is volt, a szereplőknek meg kellett mozdulniuk éneklés közben, ami érzésem szerint egyes esetekben akár pszichés gátaktól való megszabadulást is eredményezett.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)
Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A pozitívumok ellenére be kell ismerni, hogy az előadás igen egyenetlenre sikeredett. Akár olyan érzésünk is támadhatott, mintha két produkciót néznénk párhuzamosan: az egyik egy hol jobban, hol rosszabbul megvalósított vizsgaelőadás volt, a másik egy profi művész magával ragadó alakítása. Utóbbit a címszerepet megformáló Erdős Attila nyújtotta. A vámpírtörténetek akkor igazán hatásosak, ha a néző titokban a vérszívóval rokonszenvez, és ezen az estén ez maximálisan megvalósult. A fiatal bariton nem csupán lebilincselő színpadi kisugárzással és remek színészi képességekkel rendelkezik, de szép színű, egységes hangját változatos módon rendeli alá a kifejezésnek – ha kellett, édeskés és behízelgő volt, néha viszont meglepően sötét színt tudott megszólaltatni. Egy-egy drámaibb pillanat azt mutatta, hogy – az egyelőre még távoli – jövőben hangja sok lehetőséget rejt magában.

Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)
Jelenet az előadásból (fotó: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A többi szerepet – Lord Ruthven áldozatait és a vámpírvezérrel szembeszálló ifjú hőst – a szopránok alakították (a darab átiratát Lustyik Ákos készítette), valamint vendégművészként Pataki Bence működött közre Davenantként. A hölgyek közül két művészt emelnénk ki, akik produkciójukkal felhívták magukra a figyelmet. Horti Lilla ősszel a Marton Éva Énekversenyen tűnt ki, s bár most nem sikerült megismételnie a csodát, ígéretes hanganyaga – és persze fiatal kora – továbbra is nagy reményekre jogosít fel vele szemben. Talán az olasz muzsika közelebb áll hozzá, mint a most hallott német darab. Kiss Diána már a Henze-darabban megmutatta, milyen kellemes színpadi egyéniséget képes megformálni, s ezúttal is valami különleges báj lengte körül. Emellett ő volt az, aki talán a legmozgalmasabb koreográfiát produkálta, ám ez nemhogy nem rontott a vokális produkcióján, de még javított is rajta – kezdeti bizonytalanságai az akrobatikus gyakorlatok közben hamar elmúltak.

A fúvósokkal kiegészült Budapesti Vonósok Errico Fresis vezényletével a kisebb fésületlenségek ellenére is intenzív, élményt nyújtó muzsikát szólaltattak meg. Vizsgaelőadásban nem elhanyagolható szempont, hogy úgy tűnt, a karmesternek az énekesekkel is sikerült megtalálnia az összhangot. Különösen nagy öröm, hogy a ritkán hallható művel ilyen színvonalon ismerkedhetett meg a budapesti közönség. Reméljük, a megfelelő döntéshozók is felfigyeltek rá, hiszen egy karizmatikus főszereplővel a darab kiválóan alkalmas lenne az operaműfaj népszerűsítésére. A jelek szerint pedig talán az is akadna hozzá…

Fotók: Felvégi Andrea / Zeneakadémia