Az első

2016. július 18.

Hans Werner Henze: Elégia ifjú szerelmesekért – a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem produkciója az Armel Operafesztiválon. A július 2-i Thália színházi előadásról KONDOR KATA írását olvashatják

Ha ki kellett volna emelnünk a magyarországi operaélet egyik nagy hiányosságát, a közelmúltig minden bizonnyal elsők között említettük volna a külföldi kortárs szerzők műveinek csekély hazai játszottságát. Míg a magyar komponisták darabjai időről időre előfordulnak zenés színházaink műsorán, ritkábban a Magyar Állami Operaházban, gyakrabban egyéb helyszíneken, más nemzetiségű szerzők csak elvétve, véletlenszerűen kerültek színre, legyen szó akár világszerte ünnepelt alkotókról is. Az idei szezon azonban elkényeztet bennünket e téren: az Operaház színpadán már két jelentős premiernek is tanúi lehettünk (Reimann Learje és Adès Viharja esetében), az évad végi Armel Operafesztiválon pedig egy ikonikus művet láthattunk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jóvoltából, akik Hans Werner Henze Elégia ifjú szerelmesekért című darabját mutatták be.

Ha valaki az interneten található vagy lemezen kiadott felvételek alapján korábban nem győződött meg róla, az előadáson kétségtelenül felismerhette, micsoda remekműről van szó, és hogy leginkább mi, nézők szenvedtünk hiányt azáltal, hogy nem volt lehetőségünk azt korábban élőben hallani. Henze zenéje egészen különleges: miközben számos stílust idéz és használ fel, egyéni nyelvezettel rendelkezik. A gyakran kamarazenei összhatás, a prózai részletek (melyek az énekes szereplők esetében is többször előfordulnak) egyfajta lecsupaszított, szikár hangzásvilágot eredményeznek, ám ez a látszólagos eszköztelenség nagyon összetett és kifinomult zenei anyagot takar: nem csupán az érzékeny lélekábrázolásra gondolhatunk, a muzsika különös szépségéhez az ismerősségérzet létrejöttéből és bizonytalanságából adódó fura kettősség is hozzájárul.

A műben már témájából adódóan (a főszereplő, Gregor Mittenhoffer foglalkozását tekintve költő) nagyon fontos szerep jut a szavaknak. W. H. Auden és Chester Kallman irodalmi szempontból is értékes librettója különösen poétikus szöveg, számos versrészlete önmagában is megállná a helyét (feltűnő azonban, hogy ezek jelentős része nem a költő, hanem a mellékszereplők szájából hangzik el). A zene tehát jelentős teret ad a szöveg érvényesülésének, ami a budapesti előadáson is kiválóan megmutatkozott: egy-két nehezebb részlettől eltekintve nagyszerűen lehetett érteni az énekesek szavait. Az opera dramaturgiailag legérdekesebb részében, a címben szereplő elégia esetében veszi csupán át a zene teljes egészében a közlés funkcióját, mellyel a szerzők egyfelől a tökéletes mű megírásának paradoxonát hidalják át, másfelől így tud csorbulás nélkül összeolvadni mindazon szereplőknek a szólama, akik saját lényüket, életüket adták hozzá az alkotás létrejöttéhez.

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Jelenet az előadásból (fotó: Kállai Tóth Anett / Armel Operafesztivál)

Ily módon persze azt sem kell megítélnünk, valóban tökéletes-e Mittenhoffer elégiája, megérheti-e az áldozatot, amit írója a létrejöttéért bemutat – az ifjú szerelmesek, de átvitt értelemben szinte valamennyi szereplő életét. Éppen ebben rejlik a főszereplő karakterének és a darab viszonyrendszerének összetettsége: miközben a mű nyilvánvalóan nem menti fel a számos negatív vonással felruházott költőt, a középpontba mégsem az ő kipellengérezését állítja. Így képes a maga összetettségében vizsgálni olyan kérdéseket, mint a művészszemélyiség és művészlét problematikája, a született tehetség és a fáradságos alkotómunka kettőssége, a művészet, műalkotás metafizikai státusza (vagyis hogyan alakulhat ki néhány mérhető és érzékszerveinkkel felfogható jelenségből mindaz az intellektuális és érzelmi tartalom, amivel a befogadás során találkozunk).

Almási-Tóth Andrásnak ebben a rendezésében is megtalálhatók a szinte már védjegyévé vált stíluseszközök, ám ezúttal jó érzékkel és ízléssel adagolta őket. Az eltúlzott, karikírozó játékmód csak olyan részletekben jelenik meg, ahol maga a zene idéz fel valamilyen zsánert, ilyenkor azonban indokolt az adott zenés színházi műfaj vizuális elemeinek alkalmazása. A díszlet (Nagy Judit, Tománé Simon Dorottya, Magyar Réka, Dávid Luca – a Magyar Képzőművészeti Egyetem Látványtervező szakos hallgatóinak munkája) érzésem szerint kissé harsány ugyan, ám sem az előadás hangulatára, sem a jelentésszerkezetre nem nyomta rá a bélyegét. A rendező ugyanakkor kiválóan oldotta meg az operaszakos növendékek szerepeltetéséből adódó szereposztásbeli kényszert: a kettőzések, háromszorozódások azzal a természetességgel simulnak az előadásba, mint ha a koncepció részét képeznék, legyen szó akár Hilda Mack személyiséghasadásáról, vagy Elizabeth három életszakaszáról és Mittenhoffertól való fokozatos eltávolodásáról.

A technikai erényeknél fontosabb azonban az a következetes, a mű kérdéseit továbbgondoló, de az azzal először találkozó nézőt (a közönség vélhetően nagyobb hányadát) sem megzavaró koncepció, mely az előadást jellemzi. A rendező továbbgondolta fikció és valóság viszonyát a műalkotás létrejötte és a befogadói interpretáció szempontjából, és ezzel egyszersmind bizonytalanná tette azok határait. A kulcsjelenet, a szerelmesek halála és az elégia születése a többi szereplő szeme előtt zajlik, ami egy pillanatra bizarr hatást kelt – milyen leplezetlen érdeklődéssel követik végig meghitten töltött utolsó perceiket –, mígnem ráébredünk, hogy mi magunk, a közönség is éppen ezt tesszük, a műélvezet során mások intim pillanatait lessük ki, legmélyebb lelki folyamataikra vagyunk kíváncsiak. A művészet azonban nem közvetlenül szembesít ezekkel az emberi tartalmakkal, és éppen ezt az eltávolító, stilizáló működésmódot érzékelhetjük azáltal, hogy Mittenhoffer nem csak figyeli, de ő maga is írja a történteket. Eldönthetetlen, hogy az így létrejött eseménysornak mennyi a valóságtartalma, és általában nem is szoktunk vele törődni, ám az opera költőfigurája kapcsán éppen az az egyik fő kérdés, mi mindent kell a művésznek felhasználnia a világból (a kifejezés pejoratív értelme fölött sem szemet hunyva), hogy alkotni tudjon. Egyértelmű válasz természetesen nem adható, azt sem a mű, sem a konkrét előadás alkotói sem kísérlik meg.

Mittenhoffer mind szólamát, mind személyiségének összetettségét tekintve igen bonyolult figuráját az Armel Operafesztivál versenyszereplője, Kim Boram alakította. Éppen ezen sajátosságok miatt kell mindenképpen elismeréssel szólnunk produkciójáról, még ha nem is lehettünk maradéktalanul elégedettek vele. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy nem világszínvonalú énekessel állunk szemben, aki azonban a rendelkezésre álló eszközeit képes jól használni, és szolgálni vele a produkció létrejöttét. Bár hangja nem különösebben szép, és azt sem mondhatjuk, hogy minden esetben könnyedén boldogul a zenei anyaggal, vokális teljesítménye kidolgozott, korrekt, és ebből kifolyólag képes megfelelő színvonalon közvetíteni a muzsikát. Színészi alakításáról is hasonlókat mondhatunk: tisztességgel megfelel a szerep támasztotta követelményeknek, ám hiányzik belőle a személyiségnek az a súlya, amely Mittenhoffer alakját igazán jelentőssé tehetné (ezért azonban a művész fiatal életkora is okolható).

A további szerepeket jórészt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaszakos hallgatói alakították, ám ha valaki ezt nem tudta, az előadásból talán nem is jöhetett volna rá, hogy nem gyakorló énekeseket hall. A fiatalok kiválóan felkészültek (ezért a produkciót létrehozó művészek mellett természetesen nagy elismerés illeti tanáraikat is), amiért a profiknak kijáró bírálat jár nekik – akkor is, ha ez a hiányosságok megállapítását is magába foglalja. Igen nehéz feladatot kapott Sárközi Xénia és Varga Viktória: a látomásokkal küzdő Hilda Mack szólama extrém hangközöket tartalmaz, ráadásul virtuozitást és drámai erőt egyaránt igényel (ezen a téren a szerep kettébontása segített valamelyest, a koloratúrszoprán kapta a virtuózabb részeket, míg a vizsgázó énekes a drámaibb hangot követelő zenét). Mindketten igen magas színvonalon teljesítettek: Sárközi Xénia szép, egységes hangon énekelt, szopránja kellően stabil és megfelelő vivőerővel rendelkezik, ráadásul színpadi megjelenéséhez is jól illett a férjét negyven éve váró asszony egzaltáltsága; Varga Viktória inkább azzal tűnt ki, hogy magabiztosan és könnyedén szólaltatta meg a szólam nyaktörő figuráit is.

Elizabeth szerepén három fiatal énekesnövendék osztozott. Szigeti Karina képviselte a nő erotikus oldalát: ő a szerető, az ismert költő kitartottja, akinek a Tonival való kapcsolata is szexuális síkon kezdődik. Az énekesnő egyébként kellemes színű szopránja kicsit talán vibratósabb a kelleténél, de más panaszunk nem lehet, tisztességgel és élvezhetően formálta meg a karaktert. A második fázist Lusine Sahakyan jelenítette meg: itt vált Elizabeth döntések meghozatalára képes, érett nővé. Az énekesnő kissé még mereven mozog a színpadon, és talán hangilag sem érezte otthon magát a szerepben – erre lehet következtetni sokszor éles magasságaiból. A harmadik szoprán, Kiss Diána a révbe ért, boldog szerelmes (és ekként meghaló) Elizabeth lett, és érzésem szerint ő tudta leginkább megmutatni azt a líraiságot, ami a karakterre az egész műben jellemző. Bár hangja elég könnyű, és még kiforratlannak tűnik, énekét jól esik hallgatni, és alakításának valamennyi eleme összhangban volt.

A növendékek közül a legnagyobb feladat a Carolinát megformáló Ruszó Alexandrának jutott, részint az énekelnivaló hosszúsága és a szinte folyamatos jelenlét, részint a karakternek Mittenhofferrel való bonyolult viszonya miatt. Az énekesnőben azonban megvan az ehhez szükséges teherbírás, és miközben egy-két magas hangtól eltekintve szinte hibátlan a vokális produkciója, kellő érzékenységgel jeleníti meg Lina anyáskodó rajongását a költő iránt, amely azonban saját domináns szerepébe vetett hite ellenére éppúgy felemészti, mint a fiatalokat a természet erői. Partnere, Ambrus Ákos megbízhatóan teljesített az orvos szerepében, és kellő figyelmességgel segítette a fiatalok munkáját. Az orvos fia, Toni áll az események gyújtópontjában, ő az, akinek szinte valamennyi szereplőhöz van valami köze. Ódor Botond ezúttal azonban nem ragadta meg az alkalmat, hogy minden figyelmet magára vonjon, inkább jó csapatjátékosnak bizonyult, és engedte érvényesülni női partnereit. Éneklése nagyrészt megfelelt a szólam támasztotta követelményeinek, ám magas hangjain továbbra is dolgoznia kellene. Widder Kristóf nem csupán az előadás egyetlen prózai szereplője volt, de ő felelt a színpadi mozgásért is. Alakításában Josef Mauer kissé abszurd figura lett, akiről nehéz eldönteni, valóságos-e, vagy a természet erőit és a halált képviseli. Alakjának groteszk voltát jellegzetes mozgása is kiemelte.

A Pannon Filharmonikusokat Vajda Gergely vezényelte. A zenekarnak ez már a második operaelőadása volt az Armel Operafesztivál hetén, így már azért is elismerés illeti őket, hogy ilyen jelentős szerepet vállalnak kortárs operák bemutatásában. Ezúttal is kiválóan muzsikáltak, noha a Henze-zene nyilvánvalóan nem hétköznapi feladatot ró rájuk szokatlan hangszerkezelése vagy szólisztikus megoldásai miatt. A karmester pedig ismét bebizonyította, hogy a 20(-21). századi szerzők művei avatott kézbe kerülvén micsoda szépségeket és sokszínűséget képesek sugározni. Nem csupán a konkrét előadás magas színvonalú kivitelezése dicsérte a kiváló dirigens munkáját, hasonlóan elmélyült előkészítő munkáról tanúskodott a produkció egésze.

Idén nem először kell kifejeznem afeletti bánatomat, hogy éppen a legjobb előadásokat látni a legkevesebbszer. Az Elégia ifjú szerelmesekért mindössze egyszer került színre – csekély vigasz, hogy aki lemaradt róla, egy kis ideig még visszanézheti a közvetítését. Ha már ezt a helyzetet el kell fogadnunk, legalább abban reménykedhetünk, hogy a 20. század ezen operaremeke a magyar színpadok gyakoribb vendége lesz a jövőben. Esetleg egy időre azzal is beérnénk, ha további Henze-darabokat lenne szerencsénk látni – mivel az Armel Operafesztivál közleménye szerint a szerző más műveit sem játszották még korábban hazánkban. Reméljük, hogy ez az előadás, ami befejezte és egyben megkoronázta a 2015/16-os évadot, nem csupán valaminek a vége, hanem egy örvendetes folyamat kezdete is lesz.

Fotók: Kállai Tóth Anett / Armel Operafesztivál

 

Hasonló bejegyzések