Un critique enchanté

Egy varázsfuvola – Peter Brook Mozart-adaptációja a Budapesti Tavaszi Fesztiválon. BÓKA GÁBOR kritikája

Három évtizeddel ezelőtt élénk sajtópolémia bontakozott ki hazánkban egy előadásról, mely idehaza ugyan sosem volt látható, ám mégis mindenki fontosnak érezte véleményt nyilvánítani róla, karmesterektől rendezőkön át kritikusokig. Az operarendezéssel évtizedekkel korábban elvi okokból szakító Peter Brook La Tragédie de Carmen (Carmen tragédiája) című előadása nem csak értelmezés tekintetében szakított a sztereotip Carmen-képpel, de a műalakot illetően is tabukat döntögetett: mint azt a cím demonstratív megváltoztatása is jelezni óhajtotta, radikálisan beavatkozott az eredeti szövegbe és a zenei szövetbe, szereplők sorát hagyva ki, nagyjából másfél órába sűrítve a cselekményt, s kamaraegyüttesre bízva a zenekari kíséretet. Hasonló eljárás eredményeképp jött létre 1992-ben a Debussy operáját követő Pelléas-impressziók, s noha egy hazai televíziók által is sugárzott Don Giovanni (1998) erejéig Brook visszatért az operák eredeti alakban való színre állításához is, senkit sem érhetett váratlanul, hogy Mozart daljátékát, A varázsfuvolát ismét egy alkotótársaival jelentősen átdolgozott verzióban állította színre párizsi színházában, a Théâtre des Bouffes du Nord-ban. Bemutatója óta többször, több orgánumban is olvashattunk az előadásról: vérmérsékletünktől függően bólogattunk merészségére, vagy éppen berzenkedtünk pimaszsága ellen. Egy biztos: miként annak idején a Carmen tragédiája, Brook Une Flûte enchantée (Egy varázsfuvola) című előadása sem hagyhat senkit hidegen. Különleges ajándék a rendezői operaszínházat se kiköpni, se lenyelni nem tudó magyar operaéletnek, hogy két előadás erejéig megismerkedhetett vele.

Papageno és egy színész: Virgile Frannais és Abdou Ouologuem
Papageno és egy színész: Virgile Frannais és Abdou Ouologuem (fotó: Valuska Gábor)

Ám ezzel rögtön elérkeztünk a produkció alapproblémájához: miként definiálhatjuk, amit láttunk? Az imént használt fogalom, a „rendezői operaszínház” aligha lehet kielégítő, hiszen ennek hallgatólagos játékszabályaihoz tartozik, hogy a rendezőnek mindent szabad a színpadon, a zene azonban a karmester felségterülete, aki a húzások általános (noha mind kevésbé divatos) gyakorlatán kívül más átalakításokkal nem él. Márpedig Peter Brooknál mintha épp az ellenkezője történne. Szigorúan zenei szempontból véve mészárosmunka fültanúi vagyunk: Mozart eredetijéből alig valami marad érintetlen, s ami mégis, az is zongorakísérettel hangzik fel. Ráadásul az énekesek hangi kvalitásai sem különösebben elragadóak – igaz, a korrekt tolmácsolás szintjét mindannyiuk teljesítménye megüti. Az Egy varázsfuvola aligha elégíti ki a vájtfülű operabarátok igényeit – ám meglehet, nem is nekik készült. (Körbetekintve a március 28-i, pénteki előadás nézőterén, melyen jószerivel hiába keresem az operaélet prominenseit, gyanúmat igazolva látom.)

Pamina és Tamino: Anne-Emmanuelle Davy és Antonio Figueroa
Pamina és Tamino: Anne-Emmanuelle Davy és Antonio Figueroa (fotó: Valuska Gábor)

Sablonos fordulat ilyen bevezető után azzal előhozakodni, hogy „ennek ellenére…”, ám mégsem tehetek mást. Peter Brook természetesen győz, mégpedig színházi eszközökkel győz; melyek közül a legfontosabb – s ez aligha lehet meglepő a Brook-színház, s azon belül is az üres térről szóló elmélet ismerőinek – az eszköztelenség. Ez egyben teljesen reménytelen helyzetbe hozza a kritikust, aki előzőleg talán olyan tévképzetekbe ringathatta magát, hogy a színháztörténet-könyvekben önálló fejezetként szereplő alkotó munkájával való élő találkozás nyomán élete bírálatát vetheti majd papírra, pötyögheti gépbe. Nem így áll a dolog: Brook értelmezését (?) látva szó bennszakad, hang fennakad, s jelen sorok írójának csupán arra marad ereje, hogy felsorolja mindazt, ami szemmel láthatóan nem érdekelte a rendezőt és alkotói csapatát – a felvilágosodás történelem- és társadalomformáló eszméitől egészen a szabadkőműves szimbólumrendszerig. Tétova kísérletet tehetnénk a kizárólag bambuszrudakból formálódó játéktér leírására, vagy éppen annak érzékeltetésére, miképp lehet a cselekményt két vagy három kellék segítségével lebonyolítani – melyek közül a varázsfuvola egyszerű nádszár, a csengettyű pedig triangulum. Elemzés tárgya lehetne, vajon Brook afrikai színházi nyelvekkel való ismerkedésének, kísérleteinek lenyomata-e, hogy a három hölgy és a három fiú összevont szerepét egyetlen fekete színészre osztotta – a szabadkőműves misztika elhagyásából fakadó dramaturgiai sűrítés más mitologikus irányba nyit kaput Abdou Ouologuem bonyolult dolgokat kifejező, ugyanakkor végtelenül egyszerű és nyílt színpadi jelenléte jóvoltából.

Jelenet az előadásból, középen Abdou Ouologuem
Jelenet az előadásból, középen Abdou Ouologuem (fotó: Valuska Gábor)

Külön illene szólnunk a leglényegesebb zenei beavatkozásokról – közülük álljon itt mutatóba egyetlen egy: Brook attól sem riad vissza, hogy a húzások mellett hozzá is toldjon a darabhoz – s persze ez is telitalálatnak bizonyul. Leírva papírízű, hajánál fogva előráncigált ötletnek tűnik a vénasszonynak álcázott Papagenával (akinek nem jutatott szólószámot a Mozart–Schikaneder-páros) elénekeltetni a Die Alte című, tematikájában kétségkívül ideillő dalt; ilyen színpadi megvalósításban azonban mindez hirtelen értelmet nyer, jelentéssel telítődik (arról nem is beszélve, hogy ellenállhatatlanul mulatságos, miként Ouologuem rákövetkező gegje is). S persze hosszan idézhetnénk az egyszerűségükben is nagy pillanatokat, melyek közül nem egy alighanem örökre belénk vésődött – mint például Sarastro megbocsátása az Éj királynőjének, a finom érintés, a felborított bambuszrudak közös rendezgetése. Közhely – de éppen azáltal válik nagyon sokatmondóvá, hogy nem is akar többnek látszani.

Az Éj királynője és Monostatos: Malia Bendi Merad és Alex Mansoori
Az Éj királynője és Monostatos: Malia Bendi Merad és Alex Mansoori (fotó: Valuska Gábor)

Látványosan nagy színház helyett annak nyilvános beismerése, hogy nem mindig a legbonyolultabb dolgok mondják a legtöbbet, legmélyebbet rólunk, világunkról, életünkről egymáshoz való viszonyainkról: ezt kaptuk Peter Brook Varázsfuvolájától – a legszebb ajándékot nagypénteki meditációhoz.

Fotók: Valuska Gábor / Budapesti Tavaszi Fesztivál