Újrakezdés

Lully–Molière–Varga–Tarnóczi: Az úrhatnám polgár – bemutató az Eiffel Műhelyházban. KONDOR KATA írása a június 12-i előadásról

Így kell egy barokk darabot előadni” – foglalta össze röviden a véleményét egy ismerősöm, miután vége lett az Opera izgalmas összművészeti produkciójának, Az úrhatnám polgárnak, amelyet ugyan eredetileg az évad végére szántak, most mégis inkább valamiféle kezdet érzése kötődött hozzá. Az újrakezdésé, mert hosszú idő után először láthattunk előadást az Eiffel Műhelyházban (és a legtöbben alighanem zenés színházi művet is – kerülöm ki egyszersmind ezzel a szerkezettel a produkció szűkebb műfaji besorolását). Újrakezdés, mert ilyen izgalmas, határokat döntögető előadásokat szívesen látnánk még a jövőben is, és mert annak ellenére, hogy rendkívül szórakoztató és mulatságos estében lehetett részünk, a darab (értsük bár ezalatt akár a molière-i eredetit, akár a rendező, Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia dramaturg által átdolgozott változatot) problematikája nagyon is valós, és a saját világunkra való ráismerés szükségszerűen továbbgondolásra késztet.

Jelenet az előadásból (fotó: Rákossy Péter)

Molière és Lully műve viszonylag ritkán kerül színre együtt, az érdeklődők ugyan találhatnak az interneten is elérhető felvételt, ám annak tiszta játékideje majdnem három és fél óra – ennyit csak a legelhivatottabb nézők viselnek türelemmel. Az úrhatnám polgárnak ugyanakkor a zenei és táncbetétek szerves részét képezik, nem pusztán átvezetésül szolgálnak, mint a 17. század jó pár darabja esetében, hanem dramaturgiai funkcióval rendelkeznek: egyfelől megmutatják Jourdain nagyzási hóbortját, másfelől – a Molière-től megszokott módon – művészet és hatalom, jelen esetben művészet és pénz viszonyáról is képet adnak. Így valóban csak üdvözölni lehet azt a megoldást, amivel a rendező és a dramaturg éltek: a történetet némiképp átalakították, egyes szálakat kihagytak, másokat sűrítve vagy más szempontból emeltek vissza a cselekménybe, miközben az egésznek mai keretet adtak anélkül, hogy gyökeresen eltértek volna a molière-i viszonyrendszertől. Eközben a zenei betétek sorrendje és helye is módosult, de mivel azok ritkán kapcsolódnak közvetlen módon egy-egy jelenethez, az ilyen módosítások legfeljebb a legvaskalaposabb barokkrajongók számára okozhattak volna problémát (de úgy tűnt, a premieren nem ők alkották a közönség nagyobb részét).

Mészáros Máté és a táncosok (fotó: Rákossy Péter)

Tarnóczi Jakab rendező tehát nagyon precízen egyensúlyozta ki modern és régi viszonyát, miközben a kerettörténet a mai korban játszódik (Jourdain élelmiszeripari vállalkozó, aki kovászos uborkájából gazdagodott meg), és a körülmények nagy része is a valóság illúzióját kelti (a helyszín valóban az Eiffel Műhelyház, amit Jourdain reprezentációs céllal megvásárol), a szereplők a valódi nevüket használják, és a cselekmény szerint is Lully művét adják elő. A megszólaló zenére való reflektálás lehetőségeit a rendező bőségesen kihasználta, egyfelől a közönség szinte észrevétlenül kapott egy kis háttéranyagot a műről és a barokk előadói hagyományról, másfelől ez a megoldás számos belső poénra adott lehetőséget (a legjobbat nem árulom el, biztatván mindenkit, hogy az októberi előadásokon inkább maga fedezze fel azokat), harmadrészt így sokkal erősebben hatottak a művészet jelenkori helyzetére tett utalások. Mert bár művészet és pénz viszonya, a műveletlen újgazdagok sznobériája Molière-nél is központi jelentőségű kérdés (az ebből a produkcióból kihagyott első jelenetben a Jourdain által fogadott zenetanár és tánctanár arról beszélget, hogy bár szerencsés dolog, ha valaki ennyi pénzt áldoz rájuk, azért nem lenne rossz, ha az illetőnek még ízlése is lenne), azért egy pillanatra megakad a levegő, mikor a főszereplő azzal vág vissza a lázongó művészeknek, hogy örüljenek, amiért dolgozni tudnak, mikor zárva vannak a színházak, vagy amikor az ő tevékenységükkel szemben az uborkatermesztést állítja be igazi munkaként.

Ninh Duc Hoang Long, Molnár Anna, Varga Donát, Erdős Attila és Daragó Zoltán (fotó: Rákossy Péter)

A rendezés a zenén és a prózán túl egy további síkot használt, Jourdain ugyanis egy dokumentumfilmet készíttet magáról és művészetpártolói tevékenységéről, így időnként az eseményeket a kamera szemszögén keresztül (is) látjuk. Néha nehéz mindenre egyszerre figyelni, de ez nem feltétlenül abból következik, hogy túl sok inger érné a nézőt, hanem annyi az apró poén, rejtett utalás (az uborkaszeletek a szoláriumban pihenő Jourdainné szemein!), hogy csak kapkodjuk a fejünket a sziporkák közepette. Az úrhatnám polgár az a típusú előadás, amelynek tényleg minden részlete kidolgozott, minden funkcióval bír. Ragyogóak a jelmezek is (Kálmán Eszter a látványtervező), és ezt szó szerint és átvitt értelemben is kijelenthetjük, hiszen minden csillog, ám míg a művészek ruhái igényesek, és megjelenítik azt a dicsfényt, amire Jourdain törekszik, a suhogós melegítő, melyet a férfi és az ál-grófi házaspár visel, az újgazdagok igénytelenségét és felszínességét mutatja (ennek a társadalmi rétegnek is remekül tart görbe tükröt az előadás). A Jourdain-jelenséget mindenki ismeri, ha nem, elég kinyitni egy bulvárlapot (a dokumentumfilm-forgatás helyenként amolyan gazdagok életébe betekintő valóságshownak tűnik), a pénz nem feltétlenül jár együtt egyéb értékekkel. És az még egészen szerencsés eset, ha az illető azután belefárad, hogy többnek mutatkozzon magánál, és visszavonul, hogy újra csak Máté legyen. Molière Jourdainje nem ismeri fel a tévedését. A való élet Jourdainjeit illetően is lehetnek kétségeink.

Jelenet az előadásból. Az előtérben: Daragó Zoltán és Ónodi Eszter (fotó: Rákossy Péter)

A Molière-mű főbb szerepeit, illetve azoknak a jelenben reinkarnálódott és az ő nevüket viselő utódait hat prózai színész formálta meg. Mészáros Máté kacagtató bumfordisággal játszotta a címszereplőt, miközben figurája annyira valóságos volt, hogy akár az utcán is szembejöhetne, az abszurd jelenetek is emlékezetesek maradtak, különösen a balettos szám. Ónodi Eszter Jourdainnéja a józan észt és a mértékletességet képviselte, és egy csipetnyi emberséget a ház – illetve az Eiffel Műhelyház – urának őrülete közepette. A házaspár színészi pályára készülő, lázadó lányát Ladányi Júlia alakította, igazi kamaszos allűröket felvonultatva. A dokumentumfilm személytelen közvetítőjéből a Jourdaint megbüntető igazság szinte már démonikus alakjává változó filmrendező izgalmas kettősségét Kaszás Gergő vitte végig. Friedenthal Zoltán és Péterfy Bori a két szélhámos karakterét formálta meg, éles kontrasztba állítva a Jourdain-féle egyszerű butaságot a műveletlenséggel és kisszerűséggel összeférő ravaszsággal. Színészi feladat jutott a karmesternek, Thomas Kornélnak is, akinek többször kellett nyilatkoznia az előadásbeli tévéstábnak, illetve ő az a félig önmagát alakító művészek közül, aki a puszta reprezentatív funkció mellett időnként az orránál fogva vezethette Jourdaint. Mindenképpen elismerés illeti a dirigenst, amiért mindemellett még arra is képes volt, hogy a szokatlan elrendezés (a zenekar a forgószínpadon ült) és a nagy tér ellenére is össze tudta fogni az előadást, valamint a Magyar Állami Operaház Zenekarának és Énekkarának művészeit, akik szintén elismerésre méltó rugalmassággal tudták kezelni a szokatlan szerepkörüket, és ez egyáltalán nem ment a muzsika rovására.

Mészáros Máté és Thoams Kornél karmester (fotó: Rákossy Péter)

A zene egészen funkcionális szerepet töltött be a darabban, néha azért egy kicsit vágytunk rá, hogy az énekeseknek lehetőségük nyíljon szépen, mindenféle színpadi kalamajka nélkül előadni egy áriát, de szerencsére azért arra is sor került, mindenki megcsillogtathatta a képességeit. Abban a szerencsés helyzetben voltunk ugyanis, hogy egészen kiváló művészeket válogattak össze a produkcióhoz, akik amellett, hogy szép hangon, jó stílusérzékkel, sokszor mindenféle zavaró tényező ellenére átéléssel szólaltatták meg a Lully-áriákat, számos egyéb funkcióban, színészként is helyt álltak. Nagy öröm, hogy a rendező lehetőséget adott nekik nagyon különböző karaktereket eljátszani. Miközben a történet szerint mindannyian hasonló szituációban vannak (kivéve Zoltánt, akit azonnal kinéz magának Jourdainné, bár Anna is megpróbálja Jourdaint az ujja köré csavarni, végül nem jár sikerrel), azt különbözőképpen élik meg: van, aki inkább naivan, más életrevalóbban viselkedik, van, aki minden körülmény ellenére is csak szerepelni akar stb. A legjobb prózamondó-készséggel Erdős Attila rendelkezik (ami nem is csoda, figyelembe véve, hogy a fiatal bariton az utóbbi időben inkább operettekben mutatkozott meg), viszont a legtöbb énekelnivaló és a legváltozatosabb jelenetek Molnár Annának és Daragó Zoltánnak jutottak, utóbbira még az a plusz feladat is hárult, hogy első áriáját a koncepció szerint is egészen varázslatosan adja elő, amivel a műveletlen Jourdain kivételével mindenkit lenyűgöz – nos, ez a valóságban is így történt. Molnár Anna vokális képességeit legsokoldalúbban talán az eredetileg a darab végén elhangzó olasz áriában tudta megmutatni, finom, hajlékony és rugalmas mezzoszopránja éppúgy illik a barokk futamokhoz, mint a tőle talán gyakrabban hallható modern zenei ugrásokhoz. A két tenor, Ninh Duc Hoang Long és Varga Donát inkább az összjátékban tűnt ki, bár azért nekik is jutott egy-két szólóénekes részlet, ahol megmutathatták a képességeiket, különösen az igen fontos funkciót betöltő zárószámban.

Mészáros Máté és az énekesek: Erdős Attila, Varga Donát, Ninh Duc Hoang Long, Molnár Anna és Daragó Zoltán (fotó: Rákossy Péter)

Művészet és pénz viszonyának kérdése végigkíséri az emberiség történetét: ahogy Molière életében kérdés volt, miből élhet meg egy alkotó, és a mecénás milyen jogokat formálhat az elkészült művet illetően, a mostani időszakban, amikor olyan sok minden megkérdőjeleződött, ez a probléma aktuálisabb, mint valaha. Egyre kevésbé igazolódik be azoknak a naiv jóslata, akik a válsághelyzettől pozitív irányú változást reméltek, és a tétlenséggel töltött idő jellemfejlesztő erejében hittek. Gyarlók vagyunk, és a legjobb, ami történhet – a happy end –, ha szembesülünk korlátainkkal. Hiszen ha 350 év alatt nem változott meg az ember, miért éppen most tenné?

Fotó: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház