Erkel Ferenc: Bánk bán – a Margitszigeti Színház és a Co-Opera díszbemutatója. FÜLÖP KÁROLY írása az augusztus 19-i előadásról
Világok találkozása – szokatlan a hagyományban; valami hasonló lehetne a mottója az új, margitszigeti Bánk bán-produkciónak: bariton címszereplő újra a Nádasdy-átiratban, az operett világából érkezett énekesnő Melinda szerepében, középkori-reneszánsz pompát idéző, kortalan design-fashion jelmezkollekció és Vidnyánszky Attila korábbi rendezésének beépített, újjászülető motívumai. Mindezeket jórészt már lehetett ismerni a színház előzetes promóciós kampányából, amely rögtön kétségeket és vitákat generált az operakedvelők körében, így hát fokozott érdeklődéssel vártuk a díszbemutató estéjét.
Éles, modern üvegfal ékelődik a királyi palota gótikus kápolnájába Cziegler Balázs díszlettervező színpadképében, ami egyben a legújabb Bánk bán-produkció metaforája is.
A hatalmas táblaüveg kíméletlenül hasítja ketté a színpadi teret: idegen elem furakszik a hagyományos környezetbe, s a látvány már sohasem tükrözheti a korábbi harmóniát.
Az üveg védte szakrális térben tivornyázik a merániai Gertrúd léha udvartartása, a falon innen pedig a Petur vezette békétlen magyar nemesek szerveződnek ellenük. A fal azonban nem sokáig választhatja el a két világot: mindkét félnek meg kell jelennie a másik terében, a konfliktusok és a tragédiák elkerülhetetlenek.
Vidnyánszky Attila korábbi, Erkel színházi rendezését gondolta tovább, átemelve onnan a fontosabb szimbólumait – ezek hasonlóképp épülnek be az új koncepcióba, ahogyan azt a díszlet esetében is láthattuk, csak fordítva: itt a régi vegyül az újba. Vidnyánszky metaforáival és szimbólumaival hol didaktikusan magyaráz, hol elgondolkodtat;
vitatható ezek egyik-másikának szükségessége, de az elvitathatatlan, hogy a rendező elemző-gondolkodó művész, és bármelyik, olykor meghökkentő színpadi megoldása ellenére rendezése nem forgatja ki Erkel operáját, a szerzők által megírt tartalmat közvetíti követhetően.
Alapvetően hagyományos Bánk bán-előadást kaptunk tehát, némi extrával. A korábbi elemek közül ismét láthattuk a tálalóasztalon hordozott csodaszarvast, az elhajított útjelző táblát; nem újdonság az üvegfal sem, de itt funkciójában ötletesebbnek és egy sokkal esztétikusabb színpadi látvány részének találtam, mint az Erkel Színház előadásában. A Szent Koronán lángoló kereszt mondandója már az aktuálpolitika vitatható határmezsgyéjére vezet, kifejezetten felemelő szépségű viszont – a szintén a korábbi rendezésből származó mozzanat – az opera végletekig lehangoló, gyászos fináléjában megjelenő kislány, a gyermek Árpád-házi Szent Erzsébet alakja: a jövő üzenete.
Az egyéni szereplők akcióit mindvégig az ensemble mozgásos-táncos kísérete kíséri (koreográfus: Vida Gábor), néha már túl soknak érezzük a mozgalmasságot, soknak a zajkeltő elemeket, hörgéseket, falhoz csapkodásokat. Máskor nagyon hatásosnak: talán sosem láttuk még ennyire kidolgozottnak, ezáltal lázítóan dühítőnek az udvari léhaságot, de a rendező a hatalmas színpadot a kamarajelenetekben is megtölti szereplőkkel, láthatóvá téve, hogy a magánéleti tragédiák mögött-mellett az élet miként zajlik tovább. Ez jól kiegészítette Gertrúd meggyilkolásának remekül megrajzolt jelenetét és a Tisza-parti kép viharos-látomásos jelenetsorát.
Ez utóbbi tán a legszebb megoldása Vidnyánszky rendezésének: a végig egységes várdíszletet nem rejtette el – színpad-technikailag talán nehéz vagy nevetséges megoldást alkalmazva –, hanem Melinda őrülési jelenetének, látomásainak részévé tette: a villámlás fényeinél az asszony megalázásának színterei, emlékei jelentek meg a háttérben.
A csillagoktól ragyogó égbolt is erre irányította a figyelmet: nem is a Tisza-parton, inkább Melinda lelkében, elméjében dúl vihar. Hiába megkapó azonban Melinda szépen megkoreografált, légies altatódala és haláltánca, a hatást pengefalként vágja el a gyermekhalálnak a régi rendezésből átemelt rítusos-szertartásos megjelenítése, a kisded ladik-ládába tétele. Akkor sem, most sem tetszett.
A jelmezek eklektikus kollekciója kortalan, vagy inkább korokon átívelő udvari pompát teremt, hangsúlyozva a történet bármely kori érvényességét (jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina). A magyar ruhák hagyományosabb szabásúak, míg a merániak öltözéke a modernebb vonalat képviseli. Ennélfogva a hagyományos ízlésű operalátogató számára az előbbiek tetszetősebbnek, hitelesebbnek hatnak, az utóbbiak talán felkavaróbbak. Gertrúd palásttal fedett kihívó nadrág-szoknya kosztümje éppoly rafinált és pimasz, mint a viselője,
Ottó pedig úgy fest androgün öltözetében, mintha valamely exkluzív modellcég extravagáns bemutatójáról érkezett volna – egyenesen a kifutóról.
Sokféle jelző juthat az ember eszébe a polgárpukkasztótól az anakronisztikuson át az extrémig vagy a mulatságosig – mindezeket megengedve e sorok írója a jellemzés eszközeként elfogadja, de nem szereti a kollekció ezen darabjait. A jellemrajz szándékának feltételezése sem menti azonban Melinda udvarhölgy-ruháját, valamint Tiborcét, aki inkább megfelel megjelenésében Quasimodo és egy kolduló szerzetes leszármazottjának, mint a magyar parasztról ismert általános képnek.
A mostani bemutatón – és majd a Co-Opera ország- és Kárpát-medencejáró turnéján – megannyi ősváltozat után ismét a Bánk bán közismert, Nádasdy Kálmán-féle átdolgozása szólal meg, annak sokat vitatott (eredetileg Palló Imrének átírt) bariton változatával. Magam is ezt a verziót kedvelem, ezen nőttem fel, persze a hamar visszaállított tenor címszereppel. Nem tisztem azt vizsgálni, miért történt most mégis, hogy bariton énekesre esett a választás, logikusnak tűnő elképzelésem van csupán, tehát elfogadom a döntést – bár megítélésem szerint bariton hanggal az opera kevésbé hatásos, a „Hazám, hazám” ária fénye és a búcsúzási jelenet éteri szárnyalása elvész, de most ezt el kell fogadnom, ha az előadás más értékeit élvezni szeretném.
Mindezek mellett Molnár Levente Bánk bánja hiteles, korábbi szerepfelfogása érettebb, és hangilag is klasszisokkal jobb, mint a televízió által is közvetített Erkel színházi előadáson.
Megjelenése már megalapozza a figura sikerét: amikor robosztus alakja megjelenik a nézőtér felől, mintegy szemrevételezve a hazát, megteremti a tekintélyt parancsoló, ám töprengő hős auráját. Jelmezében, figurájában tökéletesen megjeleníti a színlapról hagyományosan ráragadt állandó jelzőt: „Magyarország nagyura”. Híres áriájában, valamint Gertrúddal vívott küzdelmében erőteljes, Melindával közös lírai jeleneteiben megható, a mű végén megrendítő.
Bánk asszonyának, Melindának a szerepét Fischl Mónika, az Operettszínház vezető primadonnája énekelte ezen az estén. Fischl korábban már énekelt operát: Traviatát, Gildát vagy épp Kesselyák Gergely karmesterrel Norinát, de repertoárjának gerincét manapság nagyoperettek főszerepei teszik ki. Az énekesnő a szerep kapcsán nyilatkozott arról, hogy hangjának bizonyos, főként magas tartományait újra ki kellett nyitnia, rengeteget gyakorolt, készült.
Az eredmény mindenképp dicséretes, nagyon szépen szólaltak meg az említett magas hangok, a lehetőségek korlátait szinte nem is érzékelhettük.
Gyönyörű pianók, gömbölyűen, könnyeden felkúszó magasságok koronázták meg a mélyen átélt, lírai produkciót. A szerep mélyebb regisztereiben tűnt nyersebbnek a hangképzés, és talán pont ebből következően kissé operettes a drámai hangvétel.
Gertrúd szerepében egészen újszerűt hozott Mester Viktória. Sem hangilag, sem figurában nem a megszokott Gertrúd-hagyományokat követi, s ez épp annyira érdem, mint hiányosság is. Mester Viktória királynéja nem a hagyomány teremtette szoborszerű ikon, hanem hangsúlyozottan fiatal nő – kisgyermekei vannak! –, aki élvezi az életet, a mulatságot, provokatívan kacér:
olyan királyi asszonyt teremt, amilyen valószínűleg Gertrúd sosem volt, de ellenfelei olyannak képzelik, hiszik, és ezért gyűlöletük még fokozottabb.
Szólamában is máshová teszi a hangsúlyokat, suttog, majdhogynem prózában is megszólal, ugyanakkor az igazi mélység (egyelőre) hiányzik a hangból, és ezáltal a parancsoló királynői tekintély is. Mester Viktória jó énekesnő, remek színésznő; most egy újszerű Gertrúd-alakítást köszönhetünk neki, amelyet remélhetőleg a vokális kiteljesedés tesz majd emlékezetessé a közeljövőben.
Boncsér Gergely Ottóként kellőképp visszataszító, Melinda kegyeiért tett nyomulása már-már zavarba ejtő. A szólam biztos birtokosa, csak egy-két magasságot hallottam talán picit küzdelmesnek – ez az ő jelenleg igazi szerepköre; ez az a kabát, ami nem szorít, sőt egészen kényelmes. Az viszont, ami jelmezként volt rajta, elképesztő! Gratulálok, hogy komolyságát meg tudta őrizni benne, én már a ruhán keresztül is utáltam Ottót. Természetesen nem a művész urat!
Tiborcnak a bariton címszerep miatt ezúttal basszussá lett szólamában a szereplőgárda korelnöke, Kováts Kolos a tőle megszokott, mindig magas színvonalú énekkultúrát képviselte ezen az estén is. Kálmándy Mihály szintén megbízható énekese az Operaháznak, régóta remek megformálója Petur bán szerepének. Most sem kellett csalódnunk benne: a férfikar kezdeti ziláltsága mellett bordala erőteljes, igazi gyújtópont lehetett volna – kár, hogy a közönség ekkor még meglehetősen bágyadtnak tűnt. Ludovik Kendi és Bakonyi Marcell Biberach, illetve II. Endre jól megrajzolt színészi és vokális portréjával járult hozzá az előadás sikeréhez.
Az előadáson a Debreceni Csokonai Színház Énekkara és Tánckara, a Honvéd Férfikar, a Budapest Stúdiókórus és a szintén debreceni Kodály Filharmonikusok együttese működött közre magas színvonalon, Kesselyák Gergely karmester zenei vezetésével.
Öröm volt a viola d’amore szólót és a Tisza-parti jelenet furulyadallamát ezúttal nemcsak hallani, hanem az előadókat a díszlet erkélyén látni is, miközben játszanak.
Dicséret illeti a remek mikroportos hangosítást az (általam) korábbi szabadtéri produkciók során tapasztaltakhoz képest érezhetően tisztább, egységesebb hangzásért.
Szokatlan elemek a hagyományban. Így kezdtem írásomat – így is összegzem.
Vajon elképzelhető-e idegen világok találkozásában a harmónia? – teszi fel a kérdést Vidnyánszky Attila rendezése. Aligha – kapjuk meg a választ a műből.
A rendező csupán egyetlen apró reményt villant fel a gyermek Szent Erzsébet szerepeltetésével. Képesek vagyunk-e elfogadni a hagyományainkba, a megszokottba hatoló újításokat? Az előadás több szinten is rákérdez erre. Az operajátszás szintjén is. A választ a néző adja meg.
Manapság – és ez most Bánk bánon és az adott előadáson túlmutató kérdés – sokszor jut az ember arra a megállapításra, hogy többé már aligha kapja meg maradéktalanul azt az operaeszményt, amelyet emlékeiben őriz, és amelyhez hasonlókat vár. Minden előadás után ott marad a „de” keserű szájíze, a kérdés csupán az, hogy mekkora a bosszúság vagy a hiányérzet mértéke. Képes-e egy új előadás annyi többletet adni, hogy miattuk felül tudjunk emelkedni a minket dühítő mozzanatokon? Képes-e az ember szeretni az új előadásokat hibáik, esetlenségeik ellenére? Van-e olyan kiemelkedő művészi teljesítmény, amely miatt leküzdi az ember ellenérzéseit, előítéleteit. Mindenkinél más a küszöb.
Van, aki el sem indul a színházba egy bariton Bánk miatt. Ugyanígy valamelyik alkotó személye, sőt manapság egyre inkább politikai szerepvállalása tartja vissza a közönség egy részét.
Nehéz időket élünk, és akkor még a vírusról szó sem esett! Mindenesetre a margitszigeti Bánk közel telt házat vonzott, nyilván sokan azért jöttek el, amiért mások épp nem, és az előzetes várakozások ellenére vagy éppen azokkal együtt igen szép sikert hozott. A félbeszakadt színházi évad után, a bezártság két hulláma között a nézők szomjaztak az új bemutatóra, az új színházi élményre, és boldogságuknak hangot is adtak az előadás végi tapsokban. Mondhatni szerencsés csillagzat alatt, ünnepi hangulatban született az előadás, jó energiákat mozgatott meg, így a siker talán borítékolható is volt, és összességében megérdemelt is. A közönség a színházi élmény mellett a nemzeti összetartozás évére készült díszbemutató különlegesen szép, elegáns emléklapját is magával vihette. Egy előadásét, amely ha tán nem is lesz hivatkozási alap, örömmel gondolunk vissza majd rá, mint a visszanyert, bár várhatóan törékeny szabadság, a felfokozott várakozás és az ünnepi hangulat teremtette, méltó művészi teljesítményre, egy szép szabadtéri estére. És ezért már érdemes volt elmenni.
Fotók: Girutskiy Alexander