Gioachino Rossini: A sevillai borbély – A Magyar Állami Operaház előadása a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. BÉKEFI TEODÓRA írása az augusztus 7-i előadásról
Március óta az első operaelőadások egyike volt A sevillai borbély a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Talán nem szükséges felvázolni, milyen nehézségeket okozott a zenei világ számára a járványhelyzet, s abban is egyetérthet minden zeneszerető ember, hogy ha korábban esetleg nem, mostanra biztosan kiderült, mekkora szükség és igény van koncertekre, operaelőadásokra.
A közönség tehát nyilvánvalóan alig várta, hogy hallhassa-láthassa a zenetörténet talán legismertebb vígoperáját, s nem kellett csalódnia.
De vajon az előadás nyújtott mást is azon (a kétségtelenül fontos dolgon) kívül, hogy feledtette néhány órára a hosszú hónapok csendjét?
Meg tudott mutatni valami olyat Rossini zsenijéből, amit nem, vagy nem így ismertünk?
A rendezés ismerős lehet az Opera közönsége számára: Békés András 1986-os produkciójának felújított változatát, melyet Kovalik Balázs neve fémjelzett, 2009-ben mutatták be, s a margitszigeti előadás ezen alapul. A Rossini-opera frenetikus és mozgalmas dramaturgiája, a commedia dell’arte hagyománnyal folytatott izgalmas párbeszéde tálcán kínálja a látványos megoldásokat, de valamiért az előadás csak korlátozottan él ezzel.
A hagyományos díszletek és már-már fantáziátlan jelenetmegoldások közt
üdítően, de az összképhez képest mégis kényszeredettnek hat egy-egy modernebb vagy mozgalmasabb megoldás
(például az első felvonás fináléja, melyben – teljesen helyénvalóan – akkora a zűrzavar, hogy feltűnik egy hitelkártya és egy kártyaleolvasó is, és szinte már azt sem tudni, ki kicsoda).
Ugyan a rendezésből nem sok minden derült ki arról, mit is gondoltak az alkotók A sevillai borbély komikumáról, a zenei megoldásokból annál inkább. Közismert, hogy a bel canto az egyik legnehezebb, legjellegzetesebb éneklési technika, éppen emiatt könnyen kelt komikus hatást, ha az énekes akár csak kicsit is eltúlozza – a Figaro szerepében színpadra lépő Giorgio Caoduro pedig nem kicsit túlozta el.
Az olasz bariton elképesztő hangi adottságainak köszönhetően talán mikrofon nélkül is beénekelte volna a teret, de nemcsak hangerejével játszott:
hangszínének változtatásai és az egy-két szándékos hamis hang (!) karakterének minden túlzását önmagában kifejezte.
Horváth István hasonlóan izgalmasan értelmezte Almaviva szerepét, bár hangja időnként erőtlennek tűnt – azt azonban nem lehet (jó) szó nélkül hagyni, hogy maga kísérte gitáron Almaviva második szerenádját.
Kiss András mint Don Bartolo Caoduróhoz hasonló hangi és színészi magabiztossággal volt jelen,
Rosina pedig a hagyományos, tűzrőlpattant menyecskeként jelent meg a csillogó hangú Annalisa Stroppa interpretációjában.
Az Operaház Énekkara (karigazgató: Csiki Gábor) és Zenekara (karmester: Cser Ádám) a tőlük megszokott pontossággal és minőségben zenéltek – csak a hangosítás okozott időnként bosszúságot, de ez örök probléma a szabadtéri előadások esetében.
A zenészek tehát maximálisan kihasználták a rendezés által időnként szűkre szabott lehetőségeket, érdekes interpretációkkal gazdagítva a Rossini-operát.
De egyébként is minden apróbb bosszúságot feledtetett, hogy szép és szórakoztató élményben volt része a közönségnek.
Olyanfajtában, ami után – bár reméljük, részünk már nem lesz benne – a sokhónapos koncertszünet is picit könnyebbnek tűnik.
Fotók: Kovács Ádám