Először került színre teljes egészében az M. Tóth Géza rendezte Ring az Operaházban. BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája a novemberi előadásokról
Lássuk be, nem tekinthető túlzottan gyakorinak, hogy egy átlagos magyar wagneriánus vadonatúj, teljes Ring-ciklust hallgathat és nézhet végig a budapesti Operaházban. A jelenleg aktív operalátogatók komplett tetralógiával kapcsolatos legkorábbi operaházi élményei azokhoz a Békés András rendezte, még magyar nyelven előadott sorozatokhoz kötődhetnek, amelyek 1972 és 1980 között kerültek színpadra teljes ciklusként, miután A Rajna kincse 1969-es premierjét követően évi egy-egy új előadással bővülve vált teljessé A nibelung gyűrűje. (A második világháborút követő időszakban, pontosabban 1948 és 1968 között kizárólag A walkür Nádasdy Kálmán rendezte előadása került önálló darabként műsorra, kiemelve abból a teljessé sosem vált ciklusból, amelynek első darabja még 1940-ben került a nézők elé, 1947-ben a Siegfrieddel még kiegészülhetett, Az istenek alkonyával azonban már sosem.) Nagy Viktor Ringje 1993 és 1998 között állt össze teljes ciklussá, és 2007-ben élte utolsó sorozatát.
Az idén novemberig vezető út A Rajna kincse 2015-ös premierjével vette kezdetét, az M. Tóth Géza rendezte Gyűrű 2016-ban bővült A walkürrel, 2017-ben a Siegfrieddel, majd pedig a felújított Ybl-palota újranyitását követően 2022 tavaszán lett teljes Az istenek alkonyával. M. Tóth Ringje a rendezői munkát, a szereplők viszonyrendszereinek bemutatását és a színészvezetést tekintve egy nagyon is a hagyományokban gyökerező, a wagneri szellemet majdhogynem mélyen tiszteletben tartó koncepció mentén bontja ki a különböző korszakokhoz rugalmasan igazodó, azok vetületeivel könnyen egyezésbe hozható, örökzöld kérdéseket körüljáró, mitológiai alapú világdrámát. Ezt a Ringet a maga jellegzetes vizuális világa ruházza fel kortárs, azon belül is a populáris kultúrához köthető jelleggel. Ez a képi világ, amely mintegy védjegye M. Tóth Géza Ringjének, két pilléren nyugszik. Ezek egyike a KEDD Vizuális Műhely alkotta vetített látvány, amely szinte megállás nélkül kíséri végig a tetralógiát, csak egy-egy lényeges ponton szakad meg (Siegmund halálától kezdve A walkür második felvonásának utolsó perceiben; a Vándor és Erda jelenete közben, a Siegfried harmadik felvonása kezdetén), és a művek zenei szövetének lényegét adó vezérmotívum-rendszer mellé, néha arra reflektálva is, még egy asszociatív hálót adnak hozzá jelen Ring-értelmezéshez.
A vetített látvány keltette, folyamatos és megállás nélküli, újabb és újabb vizuális ingerek mintha szándékosan terhelnék túl a produkciót,
ugyanis, ahogy arra a képi világ másik pillére, Bárdosi Ibolya rikító színekben pompázó, fantasyvilágot idéző jelmezei, valamint jelen Ring-rendezés egyik kulcspillanata, A Rajna kincse záróképe is következtetni enged, ennek a tetralógiának a fogyasztói társadalom, a konzumkultúra adja meg az alapvető referenciális hálóját. Az M. Tóth Géza és alkotótársai által megteremtett világ abszolút mitológiai univerzum – a díszletek és jelmezek esztétikája az utóbbi évtizedekben különösen divatossá vált disztópia- és fantasysorozatok világát idézik meg –, nem egy ponton olyan, kifejezetten paródiába hajló túlzásokkal, amelyek rajfilmszerű jelleggel ruházzák fel, és némi távolságot ékelnek a produkció és a befogadó közé. Olybá tűnik tehát, mintha ebben a Ringben A Rajna kincse végén, a Rheingold Market megnyitásakor őrült vásárlási rohamba fogó tömeg képzeletvilága, egy 21. századi, nagyvárosi mitológiai univerzum elevenedne meg.
Ezen keretek között valósult meg a két kivételtől eltekintve csak magyar énekművészek közreműködésével létrejött Ring-ciklus (még A Rajna kincse Logéjára eleve kiírt Adrian Erödről és A walkür 16-i előadásán Perencz Béla helyett beugró Wotanról, Renatus Mészárról is elmondható, hogy rendelkeznek magyar felmenőkkel), melynek darabjai novemberben két-két előadáson, valamint egy-egy nyilvános főpróbán kerültek a publikum elé. Jelen írás A Rajna kincse 9-i, A walkür 16-i, a Siegfried 19-i, valamint Az istenek alkonya 26-i előadása keltette benyomásokon alapul. Ha a zenei összbenyomásra iskolai osztályzatot kellene adni, az egy erős négyes lenne. Olyan produkció született, amellyel az Operaháznak semmiféle szégyenkezésre nem lehet oka, a Kocsár Balázs karmester vezényelte előadások során néhány kiemelkedő, és nagyon kevés gyengébbnek érzékelt énekes produkció között a legtöbb a korrektnél is meggyőzőbbnek ítélhető.
A Tetralógiának kifejezetten jót tett, ha egy adott szereplőt minden darabban ugyanaz a művész formált meg. Erre kiváló példa Kelemen Zoltán Alberichje, amely a kiemelkedő szerepformálások közé sorolandó. A sokoldalú bariton olyan hanganyag birtokosa, amely, akárcsak a Bayreuthban excelláló Albert Dohment, akár mindhárom Wotan és Hagen megformálására is hitelesíthetné – jelen előadásban Alberichként válik mintegy a ciklus kötőanyagszerű, emblematikus figurájává. Professzionális arányérzékkel keveri Alberich hangütését, mértéktartó, jó ízlésről tanúbizonyságot tévő egyensúlyt teremtve a karakterisztikus és a súlyos jelleg között.
Éneklése pontos, szövegformálása eminens, és sikerül olyan, nyomasztó súllyal bíró figurát alakítania a monomániás nibelungból, akinek jelenléte majdhogynem A walkürben is tapintható lesz, pedig az első estének nem színpadra lépő szereplője, alakját a gondterhelt Wotan csak a második felvonásbeli nagymonológban idézi meg.
Alberich egyénként a rendezés és a jelmez szempontjából is jelen Ring egyik legjobban kidolgozott, legplasztikusabban ábrázolt, legjobban sikerült figurája, ezt húzza alá és teszi még feltűnőbbé Kelemen színészi játéka, amely példának okáért szemléletesen érzékeltetni képes a tetralógia részei között eltelt időt, és annak lélektani hatását A Rajna kincse harmadik képétől egészen Az istenek alkonya második felvonásában történő utolsó megjelenéséig folyamatosan ugyanabban, a tiszavirág-életű hatalmára emlékeztető, kitüntetésekkel saját magának teleaggatott, tábornoki egyenruhában megjelenő, mániákus törpére.
Kiemelt dicséret illeti a szerepeiket végigvivők közül Gál Erika Frickáját és Schöck Atala Erdáját is, és egyszer majd az illetheti Kiss Tivadar Miméjét is, akinek annak ellenére is sikerült nagy közönségsikert kiváltania, hogy a Siegfriedben a szövegtudása feltűnő hiányosságokat mutatott, a nem tudott szakaszokat majdnem mindig kitöltötte egyéb német szavakkal, s amikor ez sem sikerült, ki is hagyott szövegeket. Mindezt azonban egyrészt remekbeszabott figurával kompenzálta, másrészt a megfelelően előadott szakaszokban zeneileg is eszményien formálta meg a hangja jellegéhez remekül illő szólamot.
Wotanból hármat, Siegfriedből és Brünnhildéből kettőt is hallhattunk. A Rajna kincse főisteneként a szólamot már a Nagy Viktor-féle Ringben is számtalanszor éneklő
Kálmándy Mihály olyan impozánsan, ellentmondást nem tűrően uralta a tetralógia előjátékát, hogy kis túlzással élve elhalványította a Loge-specialista Adrian Eröd megszokott módon professzionális produkciójának emlékét,
és a fentebb méltatott Gál Erika Frickájának erényeit is csak A walkür második felvonásában, a beugró Renatus Mészár Wotanja mellett tudatosíthatta csak igazán a hallgató. Mészár másfél évtizeddel korábbi, weimari Wotanjai egyébként DVD-felvételen is elérhetők, a német énekművész vokális adottságai nem olyan imponálóak, mint Kálmándyéi vagy A vándort éneklő Cser Krisztiánéi, viszont érezhetően kisujjában van a szólam, beugróként is van önálló, bármilyen rendezéshez igazítható gondolata Wotanról, és bár mind a második, mind a harmadik felvonásban várni kellett rá, hogy a fakóbban sikerült első megszólalások után „bemelegedjen”, tartalmas emléket hagyott maga után, főképp a ritkán hallhatóan precíz, minden megszólalásában kristálytisztán érthető szövegéneklés tekintetében.
Míg Kálmándyról sejthető-tudható, hogy nem fogja birtokba venni a másik két Wotant, Cser Krisztiánnal kapcsolatban, aki ugyanolyan meggyőzően hatott Siegfried-beli Vándorként, mint pályatársa az előjáték főisteneként, nagy valószínűséggel számos hallgatónak megfordulhatott a fejében, hogy kiváló választás lenne arra, hogy egy jövőbeli ciklusban végigvigye a szerepet. Egyébiránt épp a Siegfriedet érzem a rendezés szempontjából is jelen Ring legjobban sikerült darabjának,
és a most látott sorozatból zeneileg is ez emelkedett ki, köszönhetően többek között a Nyári Zoltán keltette váratlan meglepetésnek, aki német nyelvterületen már többször is bizonyított Wagner-hőstenorként, most azonban hazahozva tudását egyenesen berobbant figurában ideális, a zabolázhatatlan hőst egészséges, nagy vivőerejű hanggal, jól pozicionált énekléssel megformáló alakításával.
Kijelenthető, immár két ügyeletes Wagner-tenor áll az Operaház rendelkezésére. Az utóbbi másfél évtizedben számtalanszor bizonyító Kovácsházi István ezúttal Siegmundként és Az istenek alkonya Siegfriedjeként hozta a tőle megszokott egyenletes, jó színvonalú énekes produkciót. Ugyanez mondható el Sieglindeként Sümegi Eszterről is. A walkür és Az istenek alkonya Brünnhildéjeként Rálik Szilvia drámai szopránjának hideg tónusú, vágós alapjellege távolról sem zárta ki az érzelemdús, elmélyült szerepformálást – Rálik walkürje még úgy is végigjárta és megszenvedte az első Hojotohóktól az áldozati jelenetig bejárt lelki utat, pedig a Siegfriedben nem ő, hanem Szabóki Tünde ébredt fel a sziklán, és – szintén csak az énekhang jellegével magyarázhatóan – merőben más szemszögből, a romantikus Wagner-hősnők, Erzsébet és Elza hangadása felől közelítve formált kuriózumszámba menő Brünnhildét.
A pozitív megeleptések közé sorolandó még Haja Zsolt Gunthere: a lírai baritonokra sokszor kiosztott, ám nem épp nekik való szólamnak sikerült szinte a saját korlátait áthágva veretes hangadást adnia – ugyanez Donnerként A Rajna kincsében még kevésbé sikerült neki. Dicséret illeti Pasztircsák Polinát is, aki Gutruneként (egyébként Hajához hasonlóan) az utóbbi évtizedek trendjének megfelelően, környezetük és külsejük ábrázolásában még az ebben a hagyományos szemléletű produkcióban is túlzottan léhára vet Gibichung-testvéreknek vokális eszközökkel adott valós érzelmi mélységet és méltóságot. Csalódást keltőnek bizonyult viszont az őket megvezető Hagen Gábor Géza előadásában, aki figurálisan tökéletesen hozta a frusztrált, negatív kisugárzású, félelmetes nibelung-ivadékot, de éneklésében fakónak hatott. Ő A walkür Hundingjaként keltett ennél egy fokkal jobb benyomást.
Összegzésképp megállapítható, hogy Wagner Tetralógiája a következő években olyan rendezésben fog az Operaház színpadára kerülni, amely szőrmentén reflektál egy-két aktuális problémakörre (fogyasztói társadalom, környezetszennyezés), de alapvetően egy tömegkultúrában gyökerező látványvilágra támaszkodó, „új mitológiai” közegben, hagyományos rendezői eszközökkel meséli el az örökérvényű történetet. Ami a zenei megvalósítást illeti, a most hallott zenekari játék és az énekesi produkciók alapján nagy esély van rá, hogy A nibelung gyűrűje hazai művészekre támaszkodva még hosszú ideig rendre megfelelő színvonalon fog megszólalni.
Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház