Ötödik éve énekel a bécsi Staatsoper színpadán Vörös Szilvia, magyar operaénekesnő. Az I. Nemzetközi Marton Éva Énekverseny győztese olyan világsztárokkal énekelt már együtt, mint Anna Netrebko, Nina Stemme, Joyce DiDonato, Piotr Beczała, Erwin Schrott és Plácido Domingo. A bécsi Pillangókisasszony apropóján beszélgettünk. – DR. TÓTH ÁRON interjúja
– Júniusban két világsztár, Szonja Joncseva és Charles Castronovo oldalán énekel a Pillangókisasszonyban a bécsi Staatsoperben. Milyen várakozásokkal tekint a próbaidőszakra?
– Utoljára 2017-ben, Budapesten énekeltem Cso-cso-szán szolgálólányát, Szuzukit, így például összemérhetem, mennyit változott azóta a hangom. Izgatott vagyok, mert egyrészről csodás szereposztással kerül színpadra a darab, másrészről a produkciót az Oscar-díjas filmrendező, Anthony Minghella rendezte, akinek a nevéhez Az angol beteg, A tehetséges Mr. Ripley és a Hideghegy című filmek kötődnek. Ez a produkció Londonból indult, de azóta megjárta már a New York-i Metropolitan Operát is, ahova a 2023/24-es évadban újra visszatér. A Pillangókisasszony kapcsán halkan megjegyzem, hogy
amennyire rajongok a zenéjéért, annyira haragszom is Puccinire, mert szoprán hangfekvésre írta a legtöbb női karakterét.
Nagy bánatomra nekünk, mezzoszopránoknak csak a Pillangókisasszony Szuzukija és az Angelica nővér Hercegnője jutott, pedig a lenyűgöző zenén kívül kiváló érzéke volt a karakterek megformálásához.
– Meséljen a bécsi Staatsoperig vezető útjáról! Hogyan sikerült szerephez jutnia, és hány éve énekel Európa első számú operaházában?
– 2017-ben a bécsi Staatsoper akkori igazgatója, Dominique Meyer egy mesterkurzust követően odajött hozzám, és elmondta, hogy szeretné, ha próbaéneklésen vennék részt. Addigra már hallott engem, többek között, 2015-ben a Neue Stimmen Nemzetközi Énekversenyen, majd a Concorso Lirico Internazionale di Portofino nevű énekversenyen, ahol első helyezést értem el. A próbaéneklésre magam válogathattam össze az áriákat, amelyből végül kettőt kellett énekelnem: én a Sámson és Delilából Delila csókáriáját, a bíráló bizottság az Adriana Lecouvreurből Bouillon hercegnő áriáját választotta. A megmérettetés végén máris felajánlattok egy szerződést, amely két évre szólt. Azóta már az ötödik évadomat töltöm Bécsben, és jövőre újból visszavárnak.
– Melyik volt az első szerepe a bécsi Staatsoperben? Mely eddigi szereplései a legemlékezetesebbek az Ön számára?
– Verdi Traviata című operájában debütáltam Flora Bervoix-ként. Azonban Berlioz A trójaiak című operáját tartom az igazi bemutatkozásomnak a bécsi közönség előtt, amelyben Joyce DiDonato oldalán énekeltem. Meghatározó állomásaim voltak még Bécsben a Nabucco Plácido Domingóval, Az istenek alkonya Nina Stemmével és egy beugrás Ottavia szerepében a Poppea megkoronázásában.
– Van-e társulata a bécsi Staatsopernek, vagy megbízási szerződés alapján kérik fel az énekeseket minden előadásra?
– A Magyar Állami Operaházzal szemben a bécsi Staatsoper továbbra is társulattal rendelkezik, amelynek immáron öt éve a tagja vagyok. Erre azért van szükség, mert
a bécsi operaház repertoárszínházként működik, és kell lennie egy fix és bejáratott csapatnak ahhoz, hogy évről évre elő tudják adni a darabokat.
Ezért előfordulhat, hogy egy-egy felújítás alkalmával kevesebb idő is elegendő ahhoz, hogy a színpadra vigyük az adott darabot. Természetesen, ha premierről van szó, úgy nálunk is hosszú próbafolyamat előzi meg az előadást. Azonban az eddigi hagyományokat követve a főszerepekre továbbra is vendégművészeket hívnak meg estéről estére.
– Mennyire vonja be a bécsi Staatsoper a társulati tagokat a szereposztás összeállításába? Egyáltalán ismerik-e a társulati tagok a következő három-négy évad műsorát, vagy csak annyit tudnak, amennyit a nézők?
– A társulati tagok többnyire csak a következő évadot ismerik. A nagy sztárok, akiket vendégművészként hívnak meg, talán előbbre látnak, mint mi. A Staatsoper mindig előkészíti a következő évad műsorát, amelyet azután elküld a társulati tagoknak. Kevés a mozgásterem, nem én választom meg, hogy mit szeretnék énekelni.
Ha úgy látom, hogy olyan szerepet osztottak rám, amelyre nem vagyok még felkészülve vagy a hangom egyáltalán nem alkalmas, úgy természetesen van lehetőség az egyeztetésre.
Sőt, már előfordult, hogy visszautasítottam szerepet a bécsi Staatsoperben. A jövő évadom Bellini Az alvajáró című operájával indul és Verdi Nabuccojával zárul, de lesz még Otello, Carmen, Ruszalka, A varázsfuvola és sok más.
– Milyen mértékű hagyománya van a kritikaírásnak Bécsben? Olvas-e kritikát?
– Ahogy az elmúlt években megismerhettem, Bécsben sokkal nagyobb a sajtóírás hagyománya, mint itthon. Odahaza idén márciusban debütáltam a Magyar Állami Operaház felújított épületében, de alig találtam olyan sajtóorgánumot, amely közölt erről cikket, és azokra is csak később bukkantam rá. Ezzel szemben a bécsi előadások másnapján már öt-hat újság közöl kritikát. Magáról a magyar kritikai munka minőségéről nem tudok nyilatkozni, mivel az elmúlt öt évben nem énekeltem itthon. Az osztrák részt látom, ők gyorsan reagálnak, és sokféle kritikát lehet olvasni.
Azokat a kritikákat szeretem, amelyek – ha negatívan tüntetnek fel – megmagyarázzák, hogy mit szerettek volna másképp látni és hallani. Az a jó kritika, amelyben érzem a racionalitást, és nem csak a rosszmájúság ömlik belőle.
Feleslegesnek tartom a felszínes jellemzést, az a jó, ha belemegy a dolgok sűrűjébe. Ugyanígy kikérem a tanáraim véleményét is, mert csak akkor tudok fejlődni, ha rávilágítanak a hibáimra. Azt nem szeretem, amikor valaki csak annyit mond, hogy „nem tetszett”. A zene szubjektív, természetes, hogy mindenkinek más-más hang és kinézet tetszik, és ezzel nincsen semmi baj. Fontos a kritika, és kell, hogy legyen, de nyújtson egy hátteret, amelyből kiindulva énekesként és színpadi megformálóként el tudok gondolkodni, hogy vajon milyen úton haladjak tovább.
– Kinek a hangfelvételeit hallgatja a felkészülések során? Melyik operaénekest tekinti a példaképének?
– Nincs olyan énekes, akihez minden darab esetében ragaszkodom, inkább az egyes művekhez keresek olyan felvételeket, amelyekből ihletet tudok meríteni. Konkrét példával élve, májusban Verdi Requiemjét énekeltem a Müpában Budapesten, amire az 1967-es Karajan-féle felvétellel készültem. A szólisták Leontyne Price, Fiorenza Cossotto, Luciano Pavarotti és Nikolaj Gjaurov voltak. Ez olyan etalonfelvétel, amelyet mindenkinek érdemes legalább egyszer hallani és látni! Gyönyörű együttállása ez a legnagyobb tehetségeknek, akár a szólistákat, a karmestert, a zenekart vagy a kórust nézem, de az előadás mélysége és a mű megjelenítése is példa nélküli. Abban az időben még más tempóban éltek és énekeltek az emberek, és máshogy készültek egy-egy szereplésre. Csupán abból kiindulva, amit idősebb muzsikusoktól hallottam, koncentráltabb és minőségibb munkafolyamatban vehettek részt. Az énekesek nem voltak leterhelve, talán jobban meg is válogathatták, hogy mit vállaljanak el. Nekik más nehézségeik voltak.
Nem akarom azt mondani, hogy korábban könnyebb volt énekelni, de az biztos, hogy más idők jártak ötven-hatvan évvel ezelőtt.
Épp ezért a premierek próbaidőszaka a kedvencem, mert olyankor kellő idő jut a karakterekben való elmélyedésre és a történetük megértésére. Ez a fajta műhelymunka adja azt a fűszert, amitől igazán elkezd élni a karakter és a zene a színpadon.
– Jár-e énektanárhoz?
– Mindig! Soha nem szabad elhagyni a külső kontrollt, még akkor sem, ha az énekesnek jó a technikája és mély tudása van. Magyarországon Németh Judittal, Ausztriában Gheorghita Orsolyával dolgozom együtt. Külön kiemelném a korrepetitorokat is, akik szintén nagyban segítik a fejlődésemet. Szerencsére a bécsi Staatsoperben német, francia, olasz, orosz és angol anyanyelvű korrepetitorok is dolgoznak, akik javítják a kiejtésünket, és segítenek abban, hogy érthetően énekeljünk: a tiszta éneklés mellett ugyanolyan fontos az, hogy érthetően énekeljünk. Ez igaz a magyar nyelvű operákra is.
– „Új Hangok a Scalában” címmel rendezett hangversenyt a milánói Scala, amely elhozta Önnek a debütálást e rangos intézményben. Meséljen az élményeiről!
– 2020 márciusában kitört a koronavírus-világjárvány. Ekkor már két éve énekeltem a bécsi Staatsoperben az akkori igazgató, Dominique Meyer igazgatósága alatt. 2020 tavaszán Meyer átvette a milánói Scala vezetésének feladatát, és úgy döntött, hogy szigorú szabályok betartása mellett kis közönség számára megnyitja a milánói Scala kapuit, így szervezett egy hangverseny-sorozatot. Ebben az „újranyitási” sorozatban kapott helyett a fiatal tehetségek hangversenye „Új Hangok a Scalában” címmel. A Don Carlosból Eboli hercegnő áriáját és az Adriana Lecouvreurből Bouillon hercegnő áriáját énekeltem zongorakísérettel.
– Helyet kapnak-e a magyar zeneszerzők operái a külföldi színházak repertoárján?
– Nagy büszkeséggel és örömmel tölt el, amikor például Eötvös Péter nevét és darabját olvashatom a színházak évadtervében, legutóbb az Álmatlanság című operája debütált a berlini Staatsoper unter den Linden színpadán. Természetesen Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operája is ott van egyre több színház és fesztivál repertoárján! Ami azért is nagy boldogság, mert a Kékszakállú Juditjaként felléptem már Helsinkiben és Budapesten is, de idén debütáltam beugrással a Római Operaházban, míg legközelebb augusztusban énekelem ezt a szerepet a Puccini Fesztiválon a toszkánai Torre del Lagóban.
– Milyen tervei vannak a következő öt évre?
– A jövő évadomat még a bécsi Staatsopernél töltöm a társulat fix tagjaként. Utána újra szabadúszóként szeretnék dolgozni, és remélhetőleg így több időm jut majd akár más külföldi, akár magyarországi szerepekre. Ugyanakkor nem szándékozom teljesen megszakítani a kapcsolatot Béccsel, az idei évad jó példa volt arra, hogyan lehet összehangolni a társulati munkát más külföldi felkérésekkel.
– Melyik az a szerep, amelyet következő lépcsőfokként maga elé tűzött?
– Látom magam előtt azokat a szerepeket, amelyeket tíz év múlva szeretnék énekelni. Ehhez viszont végig kell járni azt az utat, amelyen a kisebb vagy a kevésbé megterhelő nagy szerepek elhozzák a drámaibb repertoárt. A francia és az olasz operákat szeretném elsőként elsajátítani, ezek közül is Carmen és Charlotte (Massenet: Werther) szerepe élvez elsőbbséget. Tavaly Az istenek alkonyában énekeltem Waltraute szerepét Nina Stemme oldalán Bécsben, amely ízelítő volt a nagy Wagner-szerepekhez, de egyelőre ennél tovább nem szeretnék menni. Idővel remélhetőleg a nagy Verdi-karakterek, mint Eboli hercegnő (Don Carlos) vagy Amneris (Aida), eljuttatnak a német repertoárhoz is.
– Akusztikailag melyik operaház vagy hangversenyterem volt a legjobb, ahol eddig énekelt?
– Sok jó akusztikájú színházban énekeltem, de mind közül az Erkel Színház volt a legjobb! Sajnálom, hogy bezárták, remélem, hogy egyszer visszakapjuk.
Azt hiszem, hogy az Erkel Színházban nemcsak a színpadon jó lenni, hanem a közönségben is mindenhová eljut a hang.
Az Andrássy úti Operaház jó turista-csalogató, és talán időnként a magyar nézők is el tudnak jutni oda, de meg kellene tartani az Erkel Színházat. Bécsben is működik a Volksoper, amely a népszínház jelleget ölti magára az állami operaház mellett.
– Bónuszkérdés: tervezi-e, hogy valaha elénekli Szergej Rahmanyinov Vocalise című dalát, a zeneirodalom népszerű darabját?
– (Nevet.) Nekem már volt egy Rahmanyinov-estem, és a Vocalise-t szándékosan kihagytam a műsorból. Rahmanyinov szoprán hangfekvésre írta a Vocalise-t, amit mezzoszopránként csak transzponált változatban tudnék előadni, annak viszont már nem lenne olyan hatása, mint az eredetinek. Igaz, a Schubert-dalokat háromfajta lagéban szoktuk énekelni, azonban vannak olyan művek, amelyeknél meg kell tartani a szerző által megálmodott eredeti hangnemet. Hiszen ott van az énekhangnak olyan csengése, ahol a darab élni kezd!