Napóleon a pincében

Giuseppe Verdi: Aida – közvetítés a párizsi Bastille Operából. ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása

Mariette és marionett. Összesen ennyi marad meg vizuálisan a nézőnek az Opéra Bastille formabontó Aida-előadásából, melyet üres házban játszottak, de legalább élőben közvetítettek.

Auguste Mariette, 19. századi francia régész, a fáraókori Egyiptom egyik legnagyobb kutatója volt – és nem mellesleg Giuseppe Verdi Aida című nagyoperájának első számú ihletője. 1869-ben Iszmáíl pasa, egyiptomi alkirály ugyanis Mariette-et kérte fel, hogy írjon darabvázlatot a Kairói Operaház megnyitójára. Az ő tollából ered az egyiptomi környezetben játszódó történet, amit végül Camille du Locle – a zeneszerző akkori alkotótársa – mutatott meg Verdinek.

Radames: Jonas Kaufmann (fotó: Vincent Pontet / Opéra National de Paris)

Lotte de Beer új Aida-rendezése az Opéra Bastille-ban Mariette korára reflektál, összemossa a mű keletkezésének és cselekményének idejét, így a keleti világ ragyogásában sütkérező, gyarmatait kizsákmányoló arisztokrácia kritikájává válik. A helyszín egy múzeum az 1800-as évek végén, melyben magányosan áll az etióp rabszolga több ezer éves szobra.

A nyitány taktusai alatt Aida marionettbábként tör ki vitrinje fogságából, mely mozgássor az egész előadás formaiságát előrevetíti: a megelevenedő szobor testét végig három bábmester mozgatja.

A korhű, századvégi francia egyenruhába öltöztetett Radames beleszeret a műtárgyba, az áhított egzotikus kincs metaforája pedig elvakítja a kolonialista hadvezért. Lotte de Beer, megkerülve az eredeti történetet, a kor felfedezőjének szellemét tárja a néző elé.

Aida: Sondra Radvanovsky (fotó: Vincent Pontet / Opéra National de Paris)

Sondra Radvanovsky (Aida) és Ludovic Tézier (Amonasro) mindketten áldozatai ennek a különös rendezői koncepciónak. Ők ugyanis – bár végig színen vannak – szinkronhangjai csupán az etióp báboknak. A körülöttük négykézláb kúszó-mászó megszállott bábművészek pedig épp a mű kulcsmozzanatairól terelik el a figyelmet, és fosztják meg ezáltal az operát lényegi intimitástól.

Félreértés ne essék, a japán bunrakut idéző bábosok zseniálisak. De ugyanígy megannyi szakma képviselői lehetnének utánozhatatlanok, sőt népszerűek a színen, mesterszakácstól a bűvészig. A színpadon igen, de a műben nem.

Amonasro: Ludovic Tézier (fotó: Vincent Pontet / Opéra National de Paris)

A múzeumi hátteret hatalmas képkeretek töltik ki, melyekben a vásznak sorra váltakoznak. Napóleontól az Ivo Dzsima-i csatáig több, történelmi területi terjeszkedéshez kapcsolódó festmény vagy fotó kel életre, melynek szereplőit a balettkar szolgáltatja. A holland direktor magát Verdi-rendezőnek tartja, a bábművészetre és az operára egyaránt illúziókeltő műfajként tekint.

Verdi-tenor, -bariton, esetleg -karmester még csak-csak, de olyan, hogy Verdi-rendező, sajnos nem létezik.

Akármennyire is visszafogott, mondhatni csekély teljesítmény de Beer összművészeti víziójával szemben, Giuseppe Verdi mindösszesen zeneszerző volt. Szívbe markoló zenét komponált többek között az egyiptomi hadvezér és az etióp rabszolga tragikus szerelmére, mely történetből a párizsi rendezésben egy elillanó foszlányt sem lehet felfedezni.

Amneris és Radames: Kszenyia Dudnyikova és Jonas Kaufmann (fotó: Vincent Pontet / Opéra National de Paris)

Mily kár, hogy a mű amúgy ennyire fantasztikusan szól. Michele Mariotti karmester gyönyörűen fogja össze a zenekart, a zene sodró lendületű, drámai, és a megfelelő pillanatokban képes lágyan háttérbe húzódni. Az Amnerist (itt a kor előkelő arisztokrata hölgyét) alakító Kszenyia Dudnyikova kellemes meglepetés, a kifejezetten rugalmas mezzo hanghoz néha túlburjánzó, de összességében szórakoztató színészi előadásmód társul. Ludovic Tézier Amonasrója nem főszerep, de annál fontosabb – itt persze az említett okoknál fogva a francia baritonból nem sokat látunk, a robusztus, dörrenő hang ellenben a marionett hátteréből is kárpótol.

A címszerepben Sondra Radvanovsky valódi drámai szopránná érett, aki az átütő erő helyett mégis inkább a szerep érzékenységét emeli ki – és milyen jól teszi! A Nílus-parti ária (O patria mia), valamint a finálé pianói mindenképpen őt igazolják.

A hőstenori vizeken evező Jonas Kaufmann legalább bábalteregó nélkül, ellenben francia egyenruhában kénytelen boldogulni.

Szépen artikulált, Verdi utasításának megfelelő a diminuendo Radames románcában (Celeste Aida), majd felvonásokon keresztül magabiztos a középhangfekvés, kellemes a dinamika – de azért nála is a vége az igazi.

Jelenet az előadásból (fotó: Vincent Pontet / Opéra National de Paris)

Az utolsó jelenet, az opera abszolút csúcspontja hátborzongatóan szép, ilyen törékeny tragédiát talán tényleg csak Verdi tudott írni, ráadásul Radvanovsky és Kaufmann úgy tolmácsolja, ahogyan eddig nem sokszor hallottuk. Elhisszük nekik az életvégi fájdalmat.

A duettben (O terra addio, addio valle di pianti) egy pillanatra felvillan, hogy ilyen is lehetett volna ez a rendezés: ízléses színpadkép, nincs marionett, csak Verdi és hősei, szerelem meg halál a reménytelenség kriptájában. De mire a pára elszáll, szem kitisztul, már ott vonaglanak körülöttük a bábosok a múzeum pincéjében, és rájövünk, hogy nem, bizony nem vagyunk képesek felejteni. Mit felejteni, megbocsátani!

Fotók: Vincent Pontet / Opéra National de Paris

A teljes előadás megtekinthető itt: