„Mindig azt csináltam, amit szerettem” – Sólyom-Nagy Sándortól búcsúzunk

ÁDÁM TÜNDE írása

Egy hétköznapi operaelőadáson történt, hogy a Kossuth-díjas művész beszédbe elegyedett néhány nézővel, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. És amilyen végtelenül egyszerűen kezdődött, olyan hihetetlen ajándék volt ismerni Őt.

Nem tűnik helyénvalónak a pálya mérföldköveit felsorolni, vagy szerepeit ismertetni. Aki az elmúlt fél évszázadban operalátogató volt, annak nincs is szüksége ilyen száraz adatokra.

A legfontosabbat szeretném most átadni, amit tőle tanultam: az élet szeretetét.

Mottónak választottam, amit a 70. születésnapja alkalmából készült interjúban mondott, mert összefoglalja az életművet.

A pályát majdnem kettétörte, amikor egy időre elvesztette a hangját. Felfoghatatlan, mit jelent egy énekes számára, ha nem tud többé énekelni. Nem adta fel. Kitartóan, kemény munkával visszaszerezte a hangszerét. Mérhetetlenül csodálom érte.

Sólyom-Nagy Sándor

És visszatért. Több, mint négy évtizedet töltött színpadon, és még az utolsó években is új főszerepeket vállalt. És persze ott volt egy másik fontos szerep: a tanítás. Negyed évszázadot töltött ki az életéből, és ahogy megfogalmazta: „Én mindent, amit csinálok, nagyon csinálom.” Nem volt ez másképp a tanítványokkal sem. Szegedi Csaba és Geiger Lajos már az Operaház oszlopos tagjai, de még éppen csak kezdték az opera tanszakot, mikor a Mester elhívott, nézzük meg a növendékek áriavizsgáját. Sosem felejtem el, milyen csillogó szemmel, izgatottan kérdezte utána: „Hogy tetszett? Ugye, jók?” Talán jobban izgult a tanítványokért, mint saját magáért.

Ilyen volt, ezt az elkötelezettséget – a szakma, a színpad iránt – adta át a közönségnek is minden előadáson. Szerencsések vagyunk, hogy részesei lehettünk, és sosem feledjük.

Megint őt idézem, mert jobban nem is lehetne megfogalmazni: „A hang, az kevés. Ami belül van, az számít!” És az Ő szíve hatalmas volt. Nyugodjék békében!