Birgit Nilsson: La Nilsson – Opera az életem. BÓKA GÁBOR könyvrecenziója
Miért is fognak az emberek önéletírásba? A kérdés legalább olyan régi, mint a műfaj maga, s különösen érdekes lehet akkor, ha a szerzőnek nem mindennapi kenyere az írás. Márpedig a nem-író memoárszerzők éppoly régen vannak jelen az irodalomtörténetben – és bő kétszáz éve nyugodtan mondhatjuk: a könyvpiacon –, mint azok, akik korábban is tollforgatóként szerepeltek a nyilvánosságban. Ha csak a magyar irodalom történetére gondolunk: az élete végén könyvtárnyi terjedelmű írást hátrahagyó Kazinczy Ferenc emlékezései kevésbé szorultak magyarázatra, mint (kicsit korábban) Kemény János, Bethlen Miklós vagy éppen II. Rákóczi Ferenc hasonló műfajú munkái – pedig fellapozva önéletírásaikat és memoárjaikat kiderül, hogy e politikusok és államférfiak ugyanolyan joggal viselhetnék a „nagy író” titulust, mint Kazinczy, ha a közgondolkodás nem érezné valamiért előkelőbbnek a „nagy történelmi személyiség” pecsétjét; mi több, Rákóczi műveinek latin és francia eredeti nyelve arra látszik utalni, hogy esetében még a nemzetközi érdeklődés is adott volt – ami magyar írónak ritkán adatik meg.
Nem találtam megbízható adatot arra, hogy Birgit Nilsson eredetileg milyen nyelven írta meg visszaemlékezéseit; az biztos, hogy a most megjelent magyar fordítás egy 1997-es német nyelvű kiadást követ, ami ez esetben is a nemzetközi érdeklődésre látszik utalni. Ez persze aligha lep meg bárkit is, aki tudja, mekkora sztár volt a maga idejében Nilsson az opera világában, sőt bizonyos értelemben még azon kívül is – hazájában legalábbis nemzeti intézményként funkcionált, s joggal, hiszen a történelem nem kényszerítette arra, hogy válasszon a Svéd Királyi Operához való hűség és a világhír között, művészként és magánemberként egyformán részese maradhatott a svéd mindennapok életének akkor is, amikor az évadok jelentős részét a világ vezető operaszínpadain töltötte. Könyvének lapjain Nilsson nem is csinál titkot karrierjének sok tekintetben szerencsés fordulataiból, ahogy általában semmiből: erényeit és hibáit egyforma nyíltsággal állítja elénk, s ez ennek a könyvnek majdhogynem a legszimpatikusabb vonása.
De csak majdnem – mert ezt is felülmúlja az a végtelenül kifinomult irónia, az igényesség és a közérthetőség közötti arany középutat mindvégig tévedhetetlenül eltaláló írói stílus,
ami vitán felül kiemeli ezt a kötetet az „életem és sikereim” típusú írások közül – elvégre egy kezünkön meg tudjuk számolni azoknak az énekes nagyságoknak a nevét, akiknek könyvét elolvasva azt konstatálhattuk: íróként sem kellett csalódnunk bennük. Igen, Nilsson is életéről és sikereiről beszél (mi másról is szólna egy világsztár könyve?), ám a sikerek kellő mértéktartással és öniróniával kerülnek bemutatásra (és ez az attitűd hitelesíti a másokkal szembeni iróniát is: az ember akkor legyen kritikus, ha magával szemben is gyakorolja a kritikus látásmódot) – no és a ritka kudarcok sincsenek szőnyeg alá söpörve, akár az énekeső saját hibája, akár a körülmények szerencsétlen együttállása okozta is őket.
No de mégis: ennyi lenne Nilsson könyve? Életrajz, anekdotákkal fűszerezve, sikerek és kudarcok egymásutánja? Nos, igen, ennyi. És ez egyáltalán nem kevés. A nagyközönség vélhetően éppen ennyit vár egy jó értelemben vett bulvárkönyvtől, a szakma pedig aligha ebből a kötetből fogja megtudni, ki is volt Nilsson, az énekes… Legfeljebb arról tudhat meg többet, hogy ki is volt Nilsson, a magánember. S ez talán magyarázat lehet a mindeddig megválaszolatlan kérdésre: miért is született meg ez az önéletírás?
Maga a szerző kísérletezik válaszadással műve előszavában, de homályos sejtetéseknél és a későbbieket előlegezően önironikus megjegyzéseknél tovább nem jut – később mégis feldereng előttünk a megoldás.
Hogy egyrészt az az ember, aki egész életét a közönséggel együtt élte, visszavonulása után is tarthassa valamelyest a kapcsolatot azokkal, akiknek ő még mindig fontos; másrészt hogy emléket állíthasson azoknak, akiknek sikereit köszönhette, vagy akik valamilyen módon mellette álltak tanulmányai és karrierje során – s itt elsősorban szüleire és a sok anekdotában előkerülő férjére, Bertilre kell gondolni. E három személy portréja olyan kompakt, tárgyszerű és informatív, hogy a Nilsson-könyv már csak ezáltal is kiemelkedik az átlagos énekes-önéletrajzok sorából.
Sok jót mondhatunk a Rózsavölgyi és Társa gondozásában megjelent magyar kiadásról: Gáti István fordításának szakszerűségét aligha kell külön kiemelni, lendületes, olvasmányos magyarságát, a Nilsson-féle irónia és egyéni stílus „magyar hangjának” telibe találását annál inkább. Ezért is bántó néhány apró, következetesen visszatérő nyelvi pongyolaság vagy következetlenség (pl. a „vezénylete alatt” germanizmusa a magyarul jóval természetesebb „vezényletével” fordulat helyett; és hát Finnország fővárosa már csak a nyelvrokonság okán is inkább Helsinki magyarul, mintsem Helsingfors). Ezek azonban nem szegik a számos kiváló megoldásnak örvendő olvasó kedvét, akinek tájékozódását még a nagyszerű szerkesztői munka, a segítő lábjegyzetek sora is segíti (köszönet érte Szabó Ferenc Jánosnak): hibáival együtt Nilsson esetleges tárgyi tévedéseit sem takargatta – de azért nem baj, hogy e negyed évszázaddal későbbi kiadásban már nem maradtak kommentár nélkül a fals információk. Kivételesen szerencsés Klebercz Krisztina borítógrafikája: nem is emlékszem, volt-e valaha a kezemben olyan énekes-életrajz, amelynek címlapja ilyen tűpontosan illeszkedett a kötet hangvételéhez.
Birgit Nilsson: La Nilsson – Opera az életem.
Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020
416 oldal, 3990 Ft