Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára – a Szentendrei Teátrum és a Coopera produkciója. KONDOR KATA írása az augusztus 7-i szentendrei előadásról
„Szcenírozott, vizuál-operakoncert Bartók Béla születésének 140. évfordulójára” – hirdette a szentendrei bemutató színlapja, alighanem az előadás szokatlan körülményeire utalva: az opera zenekar nélkül, csupán két zongora kíséretével szólalt meg, amelyek a színpadon foglaltak helyet, köztük játszottak az énekesek, a háttérfalon pedig vetítések jelentek meg. Mégis túlzásnak érezzük a megszorítást, Zakariás Zalán rendezése és a két főszereplő színészi játéka teljes egészében megfelelt azoknak a követelményeknek, amelyeket egy teljes opera-előadástól várnánk, a közönségnek egy percig nem lehetett olyan érzése, mintha egy felturbózott koncerten venne részt, ahol a zenén túl mindennek csak illusztratív, esetleg asszociatív funkciója van; sőt, mély műelemzésről tanúbizonyságot tevő színpadra állítás született, mely az énekesek egyéni adottságaiból bontotta ki a figurákat.
A koncepció középpontjában egyértelműen Judit állt, Mester Viktória alakításában, az ő történetét követtük végig, az ő fejlődése, kutatása, küzdelme zajlott a szemünk előtt, vele együtt ismertük meg a rejtélyes Kékszakállút, és fedeztük fel, mit rejtenek – vagy inkább nem rejtenek – az ajtók. Az énekesnő lefejtette a karakterről mindazokat a kliséket, amelyeket szinte már természetesnek veszünk,
az ő Juditja nem hisztérika, hanem okos és érzékeny nő, aki tudja, hogy egy különleges férfit szeretni nem mindennapi kihívás,
ezért legjobb tudása szerint, a partner rezdüléseit aprólékosan monitorozva igyekszik megtalálni az utat a szívéhez. Nagyon emberi és megérthető nőalakot láthattunk, alighanem sokan a mindennapi életben is találkoztak már egy-egy gesztussal, reakcióval, hogyan próbál valaki egy problémás kapcsolatért küzdeni.
Molnár Levente Kékszakállúja nem a jó értelemben véve rejtélyes férfi, inkább öntörvényű és magának való, nem is értjük eleinte, egy ilyen nagyszerű nő miért fektet ennyi energiát a vele való kapcsolatba. Aztán persze kezd megtörni a jég, és kibontakozik egy éretlen, nem teljesen kialakult személyiségű, ám hatalmas gesztusokban tobzódó fiatalember alakja, akinek látványos udvarlási módszerei rendre felszínesnek és üresnek bizonyulnak. Az előadás alighanem legemlékezetesebb jelenete, mikor a negyedik ajtónál a kertet művirágszirmok jelenítik meg, a férfi ezeket szórja mindenfelé, szinte megpróbálja vele agyonnyomni partnerét.
Figyelemre méltó rendezői megoldás, hogy a két szerelmes fáziskésésben van,
eleinte Judit harcol a kapcsolatért, és mire a Kékszakállú ráébred, hogy számára is fontos a másik, a nő már feladta, elveszítette az érdeklődését, a negyedik-ötödik ajtó után már csupán azért igyekszik feltárni a férfi titkait, hogy igazolódjon a sejtése, nincs itt igazából semmilyen titok, ez az ember valóban csak az üres lózungok és a hatásvadászat mestere.
A háttérvetítések rögtön az előadás elején felhívták a figyelmet, hogy a színpadon szereplő énekesek valóban házasok, néhány hétköznapi szituációban láthattuk őket. Nyilvánvalóan sokan vannak, akik számára érdekes a művészet és a magánélet összefonódása, ám mivel a darab középpontjában nem a felek közti összhang, hanem a kommunikációs nehézségek álltak, és az, hogyan megyünk el egymás mellett, nem lehetett olyan érzésünk, hogy két összeszokott ember titkos világába leshetünk be.
Jól, ám mégsem túl direkt módon illeszkedtek viszont a darab történéseihez a háttérben megjelenő különböző szimbolikus utalások: Judit több ajtónál is saját magát látta meg a kivetítőn, ahogy a férfit egyre jobban megismeri, saját magával is szembe kell néznie.
És végül magában kellett feldolgoznia a kapcsolat lezárultát is, a rendező remekül élt a szabadtéri előadás (a helyszín a szentendrei MűvészetMalom udvara volt) és a kihangosítás kínálta lehetőségekkel, a Kékszakállú az utolsó jelenetben már csupán a hangjával volt jelen, a nő pedig egyedül szembesült vele, hogy a csalódás ellenére is milyen fájdalommal jár elveszíteni egy szerelmet, mintha az embernek saját magából kellene feláldoznia egy darabot.
Ahogyan már szó esett róla, a kis tér és bizonyára a könnyebb utaztathatóság kedvéért az opera zenekar nélkül, két zongora kíséretével hangzott el. A nagyszerű hangszeres művészeknek – Jean Klárának és Szüts Apornak – is oroszlánrésze volt benne, hogy így is szinte alig volt hiányérzetünk (legfeljebb egy kissé az ötödik ajtó monumentalitását és a hatodik ajtó misztikumát illetően), a darab a maga gazdagságában, sokszínűségében, összetettségében hangzott el.
Apróbb gesztusok erejéig a zongoristák is részt vettek a színpadi játékban, még annak is jelentősége volt, hogy különböző neműek, így a férfiasság-nőiesség két pólusát képviselték a színpad felosztásában.
A két énekes vokálisan nem nyújtott kifogástalan produkciót, Molnár Leventének az első részekben intonációs problémái támadtak, csak később talált rá erős baritonjára. Mester Viktória a kisebb nehézségeket is képes volt a drámai kifejezés szolgálatába állítani, egy-egy suttogás, beszédszerű megszólalás, ami máskülönben kárára válhatott volna a produkciónak, most még a javára is vált.
Bartók operája és maguk a férfi-nő kapcsolatok annyi titkot rejtenek, hogy akár minden egyes előadáson újat lehet róluk mondani. Ehhez azonban az szükséges, hogy az előadás alkotói és előadói elhagyják a járt utat, és vállalják az utazást a lélek ismeretlen tájaira. Ez a női nézőpontú produkció egyszerre mutatta meg A kékszakállú herceg vára új oldalát, és közölt mégis nagyon ismerős, emberi történéseket, olyan szituációkat és érzelmi árnyalatokat, amelyekkel alighanem mindenki találkozik élete során.
Fotók: 4K Media Studio / Coopera