Kisiklott életek

Láng István Bekerítve és Tihanyi László Arabesque című operája a BMC-ben.KONDOR KATA írása az április 30-i élő közvetítésről

Szóban, hangban – ezzel a címmel rendezték meg az UMZE Kamaraegyüttes áprilisi operakoncertjét, melynek keretében két, női sorsokat bemutató kortárs mű hangzott el; az est vezérelvének megfelelően mindkettőben egy énekművész és egy prózai színész működött közre. Beszéd és ének viszonya az operaműfaj mibenlétének legalapvetőbb kérdéseihez köthető: miért kell a szereplőknek dalra fakadniuk, mennyiben közölnek így mást, többet, mintha csupán elmesélnék a történetüket? A két alkotás azonban ennél összetettebben, a finomabb jelentéssíkok szintjén is kapcsolódott egymáshoz, így érzékeny rajzot adtak a női lélekről és az emberi útkeresések kudarcairól.

Láng István Bekerítve című darabja eredetileg tévéoperának készült, koncerttermi bemutatójára ezen az esten került sor. Illetve a koncert, koncertterem kifejezések nem is használhatók anélkül, hogy hozzátennénk: mindkét opera félig szcenírozott előadásban került színre, Hojsza Henrietta rendezésében, amely sokféleképpen használt kifejezés ebben ez esetben néhány jelzésszerű mozgást és kellék használatát jelentette – a művek eltérő színpadi követelményeihez igazodva. Láng István operája Bächer Iván Oszkár című drámájából készült, annak cselekményét elég pontosan követi (csak épp a címszereplő Oszkár, a kutya hiányzik belőle). Helyette a zenemű címe a főszereplő fiatal nő, Olga élethelyzetére reflektál, ő érzi azt, hogy holtpontra jutott, hogy esélye sincs továbblépnie a jelenlegi helyzetéből.

Hojsza Henrietta (fotó: BMC)

A mű egyik legérdekesebb vonatkozása, ahogyan a nő a lakásában jelenlevő és jelen nem levő ismerőseihez viszonyul. Ott van vele a beszélni nem tudó gyermeke és egy idős rokona, Ilonka néni (ő a prózai szereplő), akiről valószínűleg eltartási szerződés keretében gondoskodik. Utóbbi, szöveggel rendelkező karakter lévén, a kevés jelenete ellenére is nagyon fontos figura, folyamatos kifelé irányuló törekvéseit, hogy elhagyja a lakást, Olga rendszeresen meggátolja a rossz időre hivatkozva, a túlélés záloga a bezártság, a lakásban maradás. A másik, a cselekmény folyását időről időre megszakító szereplő, a kisgyermek hangját a hárfa képviseli, a rendező ezt igen találó megoldással emelte ki, Olga a gyerekhez címzett megszólalásait a hárfáshoz intézi.

Miközben a fiatal nő valamennyire igyekszik magát függetleníteni a vele egy lakásban élőktől, telefonon igen sokat társalog másokkal, a barátnőjével, az anyjával, régi szerelmével és volt férjével („Nem szereplő szereplők” – a dráma így hivatkozik rájuk). A beszélgetések nagy része tehát úgy zajlik, hogy az egyik jelenlevőt nem halljuk; legalábbis szövegesen, mivel gyakran az ő megszólalásaikat is elárulják a hangszerek, akikkel az énekes párbeszédet folytat. A telefon ebben az esetben a külvilággal való kapcsolat eszköze, amin keresztül egy kicsit mégis el lehet hagyni a lakást – legalábbis ezt hiszi a főszereplő, mert kapcsolatai itt is rendre kudarcot vallanak, anyjával haragban van, régi szerelme csak kihasználja, és a hangszeres párbeszédek egyre inkább tűnődő monológokba torkollanak. A rendezés egyik legfontosabb eszköze is a telefon, az azzal való kis játékok, apró gesztusok Olgának a beszélőpartnereivel, helyzetekkel kapcsolatos érzéseit, viszonyulásait fejezik ki.

Molnár Anna (fotó: Felvégi Andrea)

Az előadás énekes főszerepét Molnár Anna formálta meg; ha bő egy éve azt írtam róla a Fuharosok kapcsán, hogy jól tudja érzékeltetni a női sorsokban rejlő tragikumot, most ezt úgy pontosítanám, hogy különösen a mindennapi élet tragédiáit közvetíti érzékenyen, ami talán még értékesebb képesség, mint a nagy érzelmek átadásáé, mivel finomabb lelki rezzenések megjelenítését igényli. Olga karaktere nagy adag (ön)iróniával jelenik meg a műben, a nézőnek nem egyértelmű, kedvelje-e ezt az erős akaratú és elszánt fiatalasszonyt, aki látszólag annyi könnyedséggel képes palástolni keserűségét. E mögül a fal mögül azonban időnként előtörnek az igazi érzései is, a legemlékezetesebb jelenet (és az énekszólam legszebb része) az volt, mikor Olga végül odafordul a kisgyermekhez; ezeket a gyöngéd és a valós világtól elemelkedő futamokat az énekesnő magával ragadó szépséggel szólaltatta meg.

Molnár Piroska (fotó: BMC)

Ilonka néni rövid prózai szerepét az est második felében aztán még többet színre lépő Molnár Piroska játszotta, ám a színésznő nagyon erős színpadi jelenléte minden megszólalást emlékezetessé tett, megmutatta az idős asszony naivságából fakadó lényeglátását. Ugyanakkor pont az ő egyik jelenetében vált a legzavaróbbá, hogy a kamera az első operában milyen keveset mutatta a szereplőket, mert bár természetesen érdekes a hangszereseket figyelni, fontos pillanatokban maradtunk le a reakciókról. Mikor Olga azt mondja: „Megmondtam, hogy nem megyünk ki, nem fázunk meg, és nem halunk meg!” – Ilonka néni pedig visszakérdez: „De miért?” – nagyon jó lett volna figyelni a szereplőket, a kisebb rezdüléseket még néhány másodpercig.

Az est második felében ősbemutató keretében hallgathattuk meg a karmesterként is közreműködő Tihanyi László Arabesque című operáját, mely a Don Giovanni-történetet dolgozta fel, egészen pontosan Donna Elvira további életét. Míg a Bekerítve a jelen nem lévő szereplőkkel együtt is rendelkezett valamiféle hagyományos értelemben vett cselekménnyel és dramaturgiával, az Arabesque színtere inkább a lélek belső világa, a művet a szereplők – illetve szereplő, a megkettőzött idős és fiatal, beszélő és éneklő Elvira – lírai elmélkedései alkotják, szimbólumokban gazdag költői szövegen keresztül. Mintha valóban a címszereplő arabeszket látnánk, amely nem képet jelenít meg, hanem szövevényesen tekergő, látszólag cél nélkül burjánzó, önmagukban is értéket hordozó motívumokat.

Tihanyi László (fotó: BMC)

Közös ugyanakkor a két operában a bezártság motívuma, azt mutatják meg, hogyan képes az ember egyetlen élethelyzetben megrekedni, így Elvira, szerelme elvesztése után az élet és halál közti köztes létben ragadt, nem tud többé (teljes emberként) élni, de meghalni se. Léte csupa paradoxon, akár a férfihoz, akár Istenhez, akár önmagához való viszonyát nézzük – ez utóbbi különösen fontossá válik az operában: kicsoda Elvira azok után, amit átélt? Mennyi maradt belőle a szerelmétől való elválás után? Látszólag a teljes függőség állapotában él, hiányérzetét különböző testi tünetekkel (fázás, fulladás, szomjúság) írja le. De ahogy lassacskán előrehalad az opera, először az derül ki, hogy ez az állapot kölcsönös, a férfit ugyanúgy elpusztítja a szerelem. Elvira pedig a teljes önfeladásból építi újra magát: „Szerettelek, de nélküled leszek önmagam”. Összetett motívumként jelenik meg a címben szereplő arabeszk, a „profán jelkép” – ahogy Elvira nevezi, titkok rejteke, amely végső soron a halál örök figyelmeztetéseként van jelen.

Meláth Andrea (fotó: BMC)

Az idős, visszaemlékező Elvirát Molnár Piroska, a fiatalt pedig Meláth Andrea formálta meg, ám mindketten az emlékezés pozíciójából közelítettek az eseményhez, csak míg a fiatalabb nő az érzelmek direkt hatása alatt, sokkal túlfűtöttebben viszonyult a helyzetéhez (az énekesnő elképesztő érzelmi telítettségre képes hangját nem először állította ilyen típusú szerep szolgálatába), az idős Elvira a történtekről már lírai-filozófiai elmélkedésre is képes volt. Nem mondhatjuk tehát, a közkeletű operai felfogásnak megfelelően, hogy ének és beszéd között mennyiségi különbség lenne a művészi kifejezést illetően, sokkal inkább minőségi, a beszéd a helyzetnek más aspektusát, más megközelítését képes kifejezni. Már csak azért is fontos ez a megkötés, mert a műben a prózai részletek sem nélkülözték teljes egészében a zenét, hiszen a zenekari játék, a zeneszerző, Tihanyi László vezényletével, hol az atmoszférateremtésnek, hol a kimondatlan érzelmek érvényre juttatásának, máskor a szimbolikus jelentéssík továbbszövésének eszköze volt. Mindkét mű előadásáért óriási elismerés jár az UMZE Kamaraegyüttesnek és a karmesternek, mivel rendkívüli kifejezőerővel szólaltatták meg az operák lényegi részét képező, igen szokatlan zenei megoldásokat, különleges hangzásokat.

Izgalmas párbeszédet kezdeményezett egymással az egy este bemutatott két kortárs opera, bár a köztük lévő kapcsolódások – ének és beszéd viszonya, női sorsok – ellenére igen markáns különbségek is felfedezhetők voltak köztük; dramaturgiájuk, zenei nyelvezetük, stílusuk merőben más volt, ám a problémafelvetésükben, a megjelenített élethelyzetekben nagyon sok a hasonlóság. Mintha egy út elejét és végét látnánk: mit tesz az ember, mikor rájön, élete zsákutcába jutott, és milyennek tűnik a visszatekintés perspektívájából nézve a kisiklott élet.

Fotók: Felvégi Andrea, BMC