Wolfgang Amadeus Mozart: Don Giovanni – KONDOR KATA írása a Zempléni Fesztivál augusztus 23-i előadásáról a sárospataki SRK Wáberer Sportcentrumban
Mit mondhatunk még a Don Giovanniról? A legtöbben számtalanszor látták a darabot, jobbnál jobb (és rosszabb) rendezésekben, kiváló és feledhető énekesekkel, karmesterekkel, ismerik a fontosabb interpretációkat, legyen szó művészi vagy elméletírói feldolgozásokról. Lehet, kell még újat mondani az operák operájáról, az egyik legtöbbet játszott remekműről? És egyáltalán azért ülünk még be egy előadásra, hogy valami újat lássunk, vagy mint a konzervatív operarajongók egy része, egykori emlékeinket szeretnénk csak feleleveníteni, amiknek nem is kell különösebben kapcsolódniuk a konkrét produkcióhoz? A Zempléni Fesztivál előadása, Hábetler András rendezésében nem újszerű gondolataival tűnt ki elsősorban (a darabértelmezés egyes elemeinek akár a forrását is meg lehetne nevezni), hanem azzal, ahogyan mindez rendszert alkotva egy következetes koncepciót, működőképes színrevitelt és ennek köszönhetően egy rendkívül élvezetes előadást eredményezett.
A középpontban Don Giovanni bűvészként való megjelenítése állt, a nyitány alatt mintha a Mario és a varázsló helyszínét láthattuk volna, és nagyjából az időpont is akkortájra tehető volt. A szereplők mind a 20. század első feléből való, elegáns ruhát viselő, úri közönséget alkottak, a rendezés tehát nem a darab eredeti cselekménye értelmében kezelte a társadalmi különbségeket (azért teljes egészében nem hagyta figyelmen kívül a problémát, ahogyan majd később látni fogjuk). Természetesen a bűvésznek nem hiányozhattak a vonzó segítői, ebben az esetben a szerepet Leporello töltötte be, női ruhában, és már ekkor képet kaptunk a karakterek közti dinamikáról: miközben Don Giovanni inkább a női szereplőket szeretné színpadra szólítani, végül mégis Masettót vágja kétfelé, miután azt párja maga elé tuszkolta. A helyszín a darab egészében a bűvész csupa titkot rejtő játszóhelye volt, arénaszerű nézőtérrel (szemben a valódi közönséggel), számtalan rejtekajtóval és mágikus kellékkel. Ez a környezet egy idő után már nem realisztikus térként funkcionált, egyrészt szimbolikusan, kis jelzésekkel alakult át más helyszínekké, például temetővé, másrészt inkább abban az értelemben maradt végig jelen, amely szerint az egész világ Don Giovanni terepe, mindenki az ő illúzióinak az áldozata. Ez a roppant sokrétű díszlet (Árva Nóra munkája, akárcsak a jelmezek) kiválóan alkalmas volt a darab számos bonyolultabb szereplőmozgatását megoldani, a rejtekajtókon eltűnhetnek a szerelmesek, elkerülhetik egymást, akik bujkálnak, lehetséges váratlanul előtoppanni, és még sorolhatnánk.
Ebben a közegben természetesen Don Giovanni vonzereje is puszta illúzió, sőt mindez talán csak a hírnévből és csillogásból táplálkozik, ahogyan a női kórustagok rajongásából is látszik. Szintén nem az ötlet eredetisége miatt figyelemre méltó megoldás, hogy a csábító hasonlít Don Ottavióra (erre a szöveg is utal), hanem mivel felveti a kérdést: két őszülő, szakállas pasas közül miért pont az egyik annyira izgalmas a nők számára? És ahogy a sikerét, úgy a bukását is – már amennyiben egyáltalán elbukik igazából – az illúziónak köszönheti, egy nála nagyobb illúziómester hatalmának, aki képes még őt is átejteni. A Kormányzó Don Giovanni számára láthatatlan, a szemfényvesztő maga lesz a szemfényvesztés áldozata, így az előadás valóság és látszat megkérdőjelezhetőségét is felveti. Miközben persze lehetséges, hogy mi magunk vagyunk, akiket átejtettek: a rendezés a zárójelenet nagy részét elhagyta, hogy aztán Don Giovanni karmesterként jelenjen meg újra – talán eltűnése is csak egy jól kigondolt trükk volt?
A rendezés nagyban épített a címszerepet éneklő Kálmán Péter adottságaira, ő se megjelenését, se tipikus szerepeit tekintve nem igazi Don Giovanni-alkat, ugyanakkor képes nagyon izgalmas karaktereket megformálni, így a nem annyira csábítóként, inkább lenyűgöző szélhámosként megjelenő figura testhezálló volt a számára. Akár problémát is jelenthetett volna, hogy hangja sem elsősorban szépségével képes hatni, ám az énekes már a határait feszegetve szólaltatta meg a szólam néhány kényesebb részét, mint például a szerenádot, egészen szép eredménnyel. Mellette napjaink egyik legkiválóbb Leporellója, Cser Krisztián lépett színpadra, akiről szinte már önismétlésnek hat ezúttal is elmondani, milyen energikusan, játékosan, magával ragadóan formálta meg a karaktert, miközben pompás basszusa mindkét áriájában és az együttesekben is legszebb zengését mutatta meg.
Don Giovanni némelyik hódítását olyan énekesnők formálták meg, akiket már többször hallhattunk a szerepben. Ilyen volt Miksch Adrienn, aki Donna Annát alakította. Az ő művészete valamennyire mindig is talányos volt a számomra, hiszen egynémely szerepében akár egy tökéletlenebb vokális produkcióval is képes nagyobb élményt nyújtani, mint a szólam perfekt megszólaltatói. Így történt ezen az estén is. Nem volt tökéletes a második ária – halljuk, de kit érdekel, mikor maga a figura olyan esendően emberi, akivel a legmélyebben együtt tudunk érezni! A rendezés bűntudattól gyötört, vívódó Donna Annája az énekesnő megformálásában vált megindító hús-vár karakterré.
A másik két női szereplőt is inkább a szerepformálás elevenségéért, semmint a hagyományos értelemben vett szép énekéért kell kiemelni. Nem mintha bármi komolyabb probléma akadt volna a szólamformálásukkal, csupán néhány finomabb megoldást hiányolhattunk. Ugyanakkor nagy élményt jelentett Balga Gabriella ízig-vérig nőies Zerlinája, aki még azt is el tudja hitetni a férfiakkal, hogy naiv és megvezethető, valamint Fodor Beatrix nem annyira elveszett, hanem a bosszúra nagyon is energikusan készülő Donna Elvirája. Nagy kár, hogy mindkettőjük legszebb áriája áldozatul esett némi karmesteri kapkodásnak, Guido Mancusi amúgy is hajlamos volt gyors és mechanikus tempókat venni. Kár érte, mert a Budafoki Dohnányi Zenekar többször igen szépen muzsikált, de csak a kőszobor-jelenetben éreztem azt, hogy a dirigenssel kölcsönösen egymás erősebb oldalát emelik ki, itt igazán hátborzongató zenei megoldások születtek.
A további szereplők közül fontos kiemelni a Masettót megformáló Sándor Csabát, mondhatnánk azt is, hogy ő már „kinőtte” ezt a szerepet, de ennél nagyobb problémánk soha ne legyen. Szerekován János láthatóan és hallhatóan mindent megpróbált, hogy képes legyen megszólaltatni a Dalla sua pace-áriát, az igyekezetet jobban értékeltük, mint a tényleges teljesítményt. Gábor Géza dübörgő basszusának hiányzik a magja, amitől egy férfihang igazán zengő és telt lesz, így külseje zordabbnak hatott, mint a megszólalása. Szépen énekelt és sokoldalúan játszott viszont a kórus, a Debreceni Csokonai Nemzeti Színház Énekkarának művészeit és a Budapesti Akadémiai Kórustársaság Férfikarát illeti az elismerés.
A hosszú kihagyás után alighanem a legtöbbünkben maradt még hiányérzet, előadásokat akarunk látni, ráadásul jó előadásokat természetesen. Ha visszagondolunk a most már kissé aranykorinak tűnő fél évvel ezelőtti produkciókra, az juthat eszünkbe, hogy ezt a művészi élményt nem feltétlenül a törzsrepertoár darabjai adták meg, amelyek népszerűségükből kifolyólag sajnos megtűrnek némi slamposságot. Nagy öröm, hogy a sárospataki Don Giovanni-előadás üdítő kivételnek mutatkozott.