Jake Heggie: Ments meg, Uram! – KONDOR KATA darabismertetője
A tavalyi évről halasztva, szeptember 16-án mutatja be a Magyar Állami Operaház Jake Heggie Ments meg, Uram! című darabját, mely a Magyarországon azonos címen futó film történetét dolgozza fel. A 2000-ben bemutatott opera kortárs viszonylatban rendkívülinek számító karriert futott be, az Egyesült Államok legnagyobb operaházai is gyakran műsorra tűzik. A hazai bemutató előtt ismertetjük a mű forrásait és keletkezésének körülményeit.
A könyv
A film és az opera alapjául Helen Prejean nővér 1993-ban megjelent, Dead Man Walking című könyve szolgált. A Louisiana államban élő apáca New Orleansban egy szegények lakhatását segítő programban dolgozott, mikor 1982-ben egy ismerőse megkérte, legyen egy halálsoron ülő, elítélt gyilkos levelezőtársa. Könyvében részletesen leírja, hogyan ismerkedett meg Elmo Patrick Sonnier-val, aki egy tinédzser pár elrablásáért, a lány megerőszakolásáért és kettős gyilkosságért töltötte büntetését; valamint a férfi családjával, köztük a gyilkosságokban játszott szerepéért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt öccsével. A két testvérről sosem derült ki teljes bizonyossággal, melyikük milyen szerepet játszott a tragikus eseményekben, így a fiatalabb, a bűntett elkövetésekor mindössze húsz éves Eddie kapta az enyhébb büntetést. Helen nővér elvállalja, hogy a halálra ítélt férfi lelki vezetője legyen, önkéntes feladata azonban ennyiben nem merül ki: miközben igen részletesen, statisztikai adatokkal is alátámasztva (a könyv igen komoly végjegyzet-apparátussal rendelkezik) leírja, milyen igazságtalanságok és hátrányos megkülönböztetések érik az amerikai jogi rendszerben a szegényebb elkövetőket, beszámol arról is, milyen jogi procedúrákon ment keresztül a Sonnier-t illető, igazságosabb eljárás és a férfi ítéletének megváltoztatása érdekében.
A törekvések azonban kudarcot vallanak, a halálos ítéletet nem lehet megváltoztatni. Elmo Patrick Sonnier kivégzésével azonban nem véget ér valami, hanem elkezdődik. Helen nővér az esettől kezdve egészen a mai napig (túl nyolcvanadik születésnapján) munkálkodik a halálbüntetés eltörlésén, és az emberek felvilágosításán, hogy belássák, igazságtalan, értelmetlen és hatástalan büntetési módot alkalmaznak. A könyv sorra veszi a legfontosabb érveket: nem a gyilkosság súlya, hanem az elkövető és az áldozat társadalmi helyzete és bőrszíne befolyásolja, halálra ítélnek-e valakit; előfordulnak téves ítéletek; morális kérdéseket vet fel, hogy mennyi idős kortól és a beszámíthatóság milyen fokától ítélhető valaki halálra (olvashatunk jó pár példát ugyancsak megkérdőjelezhető esetekről, például amikor az elkövetőt gyógyszeres kezeléssel „meggyógyították”, hogy eléggé beszámítható legyen a kivégzéshez). A társadalom oldaláról nézve azt is sorra veszi, hogy a halálbüntetés megléte nem csökkenti az erőszakos bűncselekmények előfordulási valószínűségét (adott esetben még növelheti is, hiszen azt sugallja, hogy a problémák csak az erőszak eszközeivel oldhatók meg – ezt nevezik erőszakkultúrának), ugyanakkor roppant költséges eljárásról van szó, amely jellemzően a bűnmegelőzéstől és az áldozatsegítő programoktól vonja el a forrásokat.
Ahhoz azonban még egy elítéltet, egy fiatal lány gyilkosát, Robert Lee Willie-t kell megismernie, hogy Helen nővér rájöjjön, az elítéltek lelki és jogi támogatása nemhogy kizárja, de egyenesen szükségessé teszi az áldozatok hozzátartozóinak megsegítését. Bár ellentétes oldalon állnak, meglepő barátság alakul ki közte és a meggyilkolt lány szülei között (Helen nővér embersége a legváratlanabb helyzetekben is pozitív reakciót vált ki, legyen szó az elégtételt követelő családtagokról vagy épp a börtönszemélyzetről). Támogatóival Survive néven szervezetet hoz létre, amely a hozzátartozók érzelmi és jogi támogatását tűzi ki célul, hiszen sokaknak még arról sincs tudomásuk, milyen információkhoz van joguk hozzáférni elhunyt szerettükkel kapcsolatban. A könyv a lélek épségét megőrző egyetlen lehetséges magatartásformával, a megbocsátással ér véget, nem édes és súlytalan közhelyként, hanem napi szintű küzdelemként és feladatként jellemezve azt. A munka pedig sosem áll meg, honlapján vagy a közösségi médiában mindenki nyomon követheti Helen nővér fáradozásait, aki rendszeresen ad interjúkat, és különböző emberi jogi eseményeken vesz részt.
A film
A Dead Man Walking 2013-as kiadása Susan Sarandon és Tim Robbins utószavával zárul. Ebben a két művész elmeséli, hogy a színésznő ismerte meg először Helen nővér könyvét, és kezdeményezésére született meg az az 1995-ös film, amelyet a hazai közönség is ismerhet (erről kapta az opera is magyarul a Ments meg, Uram! címet). A filmben egybevonták a könyvben szereplő két elítéltnek a történetét, sőt, bevallottan negatívabbra festették a Sean Penn által alakított Matthew Poncelet alakját, mint amilyennek az ott leírtak alapján tűnhetne, hogy még erősebb legyen az erkölcsi dilemma, amivel a néző szembekerül (külsejét és családi hátterét azonban egyértelműen Robert Lee Willie-ről mintázták, ahogy ez a képen is látszik). A fő cselekményen túl a film hangsúlyt fektet a társadalmi közeg bemutatására is: láthatjuk Helen nővér munkáját a szegény családok körében, vagy az áldozatok hozzátartozóinak terápiás csoportját, amint beszámolnak a veszteségükről.
Miközben a könyv inkább tárgyilagosan, néha már hátborzongató szenvtelenséggel ír a témáról, a film utat enged a szélsőséges érzelmeknek, részletesen végigkövethetjük az elítélt és jótevője lelki vívódásait – ezért az alakításáért Susan Sarandon a legjobb női főszereplőnek járó Oscar-díjat kapta. Érdekesség, hogy a filmben a valódi Helen Prejean nővér is feltűnik – mikor a börtön előtt gyülekeznek a halálbüntetés hívei és ellenzői, az imádkozó apácák körében látjuk őt. A nagy siker aztán további feldolgozásokhoz vezetett, 2002-ben a filmet nem csupán rendezőként, de forgatókönyvíróként is jegyző Tim Robbins azt színdarabbá dolgozta át.
Az opera
2000-ben mutatta be a San Francisco-i Opera Jake Heggie-nek az ő felkérésükre készült Dead Man Walking című operáját. Szinte mesébe illő történet, ahogy az operaház PR-osztályán dolgozó, zongoristakarrierjét fokális disztónia miatt elhagyni kényszerült, leginkább dalírással foglalkozó zeneszerző rögtön egy egész estés opera megírására kapott megbízást. A Terrence McNally librettójára készült alkotás cselekménye nem felel meg teljes mértékben a filmének, ám több dramaturgiai megoldást is átvettek belőle, és hasonló az elítélt (itt Joseph de Rocher) karaktere is. Az ősbemutatón Helen nővért Susan Graham, a férfi főszereplőt John Packard, Mrs. De Rocher-t pedig Heggie zenéjének lelkes pártfogója, Frederica von Stade formálta meg, a karmester Patrick Summers, a rendező Joe Mantello volt.
Heggie megszolgálta a bizalmat, az opera óriási sikert hozott, az eltelt húsz évben több mint hetven operajátszó intézmény tűzte műsorára (a Magyar Állami Operaház éppen a hetvenegyedik), az évad során pedig a New York-i Metropolitan Opera is játszani fogja, a kevés megmaradt premierjének egyikeként, Yannick Nézet-Séguin vezényletével, Ivo van Hove rendezésében. A főszerepet Joyce DiDonato énekeli majd, ahogyan a Houstoni Nagyopera 2012-es előadásából készült lemezen is.
„A zene és a szöveg olyan erővel bír, hogy a közönség is ott találja magát az ösvényen, amelyet a karakterem jár – az ösvényen, amely bevezet az emberiség legragyogóbb és legsötétebb tartományaiba is. Nem könnyű rálépni erre az útra, tudom, gyakran nyugtalanság, szívfájdalom vagy akár megbotránkozás kíséri. Mégis fontos, hogy végigjárjuk” – írta Helen nővér a tavalyi chicagói bemutató alkalmából. Szavai szerint, miután könyvéből film készült, szükségszerű volt, hogy a következő állomás az opera legyen: „Mindannyian tudjuk, hogy a zene képes teljesen megváltoztatni a tudatunkat, és megnyitni a szívünk olyan részeit, melyeknek a létezéséről sem tudtunk. A zene képes gyógyulást hozni, és kapcsolatot teremteni az emberi lények között.” Helen nővér a zenei megoldások közül külön kiemelte a róla mintázott szereplőt karakterizáló és végigkísérő, He Will Gather Us Around kezdetű himnuszt is.
Az opera cselekménye
Prológus:
A De Rocher-fivérek megtámadnak egy randevúzó tinédzser szerelmespárt. Joseph megerőszakolja a lányt, majd mindkettőjükkel végeznek.
Első felvonás:
Helen nővér, a Szent József Társaság apácája a Hope House nevű, szegényeket támogató intézetben egy himnuszt tanít a gyerekeknek. Távozásuk után beszámol róla társnőinek, hogy egy elítélt gyilkossal levelezik, aki megkérte, legyen a lelki vezetője a kivégzéséig, ő pedig úgy döntött, beleegyezik.
Úton a börtön felé egy motoros rendőr megállítja Helen nővért, de végül – arra hivatkozva, hogy még sosem büntetett meg apácát – egy figyelmeztetéssel elengedi.
A börtönben a nővér találkozik a börtönlelkésszel, Grenville atyával, valamint George Benton börtönigazgatóval, akik figyelmeztetik, nem tudja, mire vállalkozott, ha segíteni akar De Rocher-nak. Az elítélt azonban jól fogadja a nővért, bár kételkedik benne, valóban ki fog-e tartani mellette. Arra kéri, szóljon az érdekében a kegyelmi tárgyalásán.
A tárgyaláson Helen nővér és Mrs. De Rocher szólalnak fel Joseph érdekében. Megjelennek a meggyilkolt fiatalok szülei is, akik embertelennek találják, hogy bárki is a gyermekük gyilkosának a pártját fogja. A kegyelmi kérvényt a bíróság elutasítja, Joseph dühös, és továbbra is kételkedik Helen nővér kitartásában. A sok intézkedés közben a nővérnek nincs módja enni, rosszullétében hallucinálni kezd, fejében sorra megszólal az ügy valamennyi szereplője. Mikor a börtönigazgató meghozza a hírt, hogy a kormányzó se adott kegyelmet Josephnek, végül elájul.
Második felvonás:
Kitűzik De Rocher kivégzésének napját. Helen nővér rémálomból ébred, mire társnője, Rose nővér figyelmezteti, ez a munka teljesen felőrli. Ő azonban kitart elhatározása mellett, és a két apáca közös imába merül.
A kivégzés előtti estén Joseph és Helen nővér beszélgetnek, felfedezik, hogy mindketten nagy Elvis Presley-rajongók. A nővér megpróbálja rávenni a férfit, hogy gyónja meg a bűneit, de az visszautasítja. Megérkezik Mrs. De Rocher két fiatalabb gyermekével, az anya alig bírja ki, hogy ilyen körülmények között kell látnia fiát. Megkéri Helen nővért, csináljon róluk egy közös családi fotót.
A kivégzés előtt Helen nővér találkozik Owen Harttal, a meggyilkolt lány apjával. A férfi beismeri, már nem olyan biztos benne, hogy a bosszú megoldást jelent-e bármire, és beszámol arról, hogy a feleségével szakítottak, mert különbözőképpen tudták feldolgozni a gyászt.
Helen nővér és Joseph utolsó beszélgetése során a férfi megtörik, és mindent bevall a gyilkosságról. A nővér azonban Isten gyermekének nevezi, és azt mondja, ha a kivégzéskor ránéz, Jézus arcát fogja látni.
De Rocher-t a kivégzésre kísérik, végső búcsút vesz Helen nővértől. A férfi utolsó szavában az áldozatok szüleinek bocsánatát kéri. Halála előtt még egyszer, utoljára kifejezi szeretetét Helen nővér felé, aki az opera zárásaként újra elénekli a himnuszt.
***
A budapesti bemutatóra szeptember 16-án kerül sor az Eiffel Műhelyházban, melyet Vajda Gergely vezényel. (A karmester tavasszal készült interjúnkban nyilatkozott erről a produkcióról is.) Helen nővért Meláth Andrea, Joseph De Rocher-t David Adam Moore énekli, a további főszereplők Károlyi Katalin és Fodor Gabriella lesznek. A produkció rendezője Almási-Tóth András, a vetítések Czeglédi Zsombor, Fügedi Balázs és Tóth Norbert munkái. A premiert követően a produkciót két zártkörű előadáson rögzítik, majd a tervek szerint további előadásokra kerül majd sor februárban és márciusban.