A világ számos pontján, számtalan zeneszerzővel dolgozott már együtt, így szinte természetes, hogy az Opera legújabb kortárs bemutatójában is szerepel. A Jake Heggie Ments meg, Uram! című darabjában a halálra ítélt fiú édesanyját alakító Károlyi Katalinnal beszélgettünk. KONDOR KATA interjúja
– A tervezett márciusi premier előtt úgy jellemezted Mrs. De Rocher-t, hogy „a legszívszaggatóbb szerep”, amit valaha megformáltál. Milyennek látod a karaktert, illetve magát az operát?
– Ő egy anya, aki két dologgal szembesül: egyrészt azzal, hogy a gyermeke, akit szeret, hidegvérű gyilkos, és megölt két tinédzsert, másrészt azzal, hogy el kell őt veszítenie, és már csak pár perc van hátra a kivégzéséig. Ez mindkét oldalról feldolgozhatatlan. Az anya megérti az áldozatok szüleinek a helyzetét is, de azt mondja nekik: „Ne a bűnöst utáljátok, hanem a bűnt!” Hihetetlenül nehéz, hogy miközben a fiú az anyján kívül soha senkitől nem kapott szeretetet (ezt ő maga ki is mondja a darabban), mégis ez a szeretet gátolja meg egy adott ponton az anyát, hogy meghallgassa a fiát, amikor az be szeretné ismerni, hogy ő volt a tettes. Mert végig tagad, csak az utolsó pillanatban vallana az édesanyának, aki azonban nem képes végighallgatni, és ezáltal megadni a fiának a feloldozást, amire az vágyik. Meg akarja őrizni magában olyannak, amilyennek szerette, amilyen kisgyerekként volt, így próbálva védeni mindkettőjüket az igazság fájdalmától. Az anyát marcangolja egyfajta bűntudat, hogy valamit ő rontott el Joe nevelésében, az első felvonásban az áldozatok szüleivel és Helen nővérrel énekelt együttesben ki is mondja: „I failed you”, úgy érzi, nem tudta olyan módon támogatni a fiát, ahogy arra szüksége lett volna.
– Milyen partner kell ahhoz, hogy egy anya-gyermek kapcsolatot hitelesen színpadra lehessen vinni?
– Amikor a Joe-t éneklő David Adam Moore bejött az első próbára, rögtön megöleltük egymást, semmi kézfogás vagy ilyesmi, és azóta is így működik a kapcsolatunk. Egyikünk sem „játszik” a próbákon, hanem fizikailag is teljesen ott vagyunk, amikor én megfogom a kezét, ő is megszorítja, amikor megölel, akkor is érzem benne az energiát, nagyon egymásra találtunk. Az egyik első próbán énekeltem a blues-szerű áriámat, ami arról szól: „ne szólj egy szót se, csak hadd nézzelek, és látod, mosolygok rád”. Egyszer csak láttam, hogy gyűlnek a könnyek a szemében, mondtam magamban, ne, ne kezdj sírni, aztán mindketten hatalmas zokogásban törtünk ki, a körülöttünk állók is megrendültek. A rendező, Almási-Tóth András megvárta, hogy befejezzük, és aztán mentünk tovább. Persze ezek az érzelmek most már sokkal inkább szublimált formában jelennek meg.
– Ismerted a darab alapjául szolgáló könyvet, illetve filmet, mikor a szerepet megkaptad?
– Nem, és az opera előtt nem is akartam megismerni, hogy először azon keresztül találkozzam a témával, csak a könyvbe lapoztam bele egy kicsit. Darabot se szeretek előre meghallgatni – kivéve persze, ha már ismerem, de amikor teljesen új, akkor először a kottával akarok találkozni, hogy meglássam, mit ad nekem első impulzusra.
– De azért még a bemutató előtt meghallgatod más előadókkal is?
– Persze, nagyon kíváncsi vagyok rá, más mit csinál vele, ez is beépül a tanulási folyamatba, rengeteg ötletet ad, technikai értelemben is. A Ments meg, Uram! esetében a felvételen Frederica von Stade énekli Mrs. De Rocher szerepét, aki fantasztikus énekesnő, bolond lettem volna, ha nem hallgatom meg vele!
– Mennyire szükséges az opera műfajának direkt módon véleményt formálnia, például társadalmi jelenségekkel kapcsolatban? A megnyilatkozásaid alapján téged lázadó típusnak gondolnálak…
– A szabadság nem csak az alkotói folyamatokban létkérdés számomra, az intuícióimra, a különböző impulzusokra adott, olykor hirtelen reakcióimnak értelmezése, át- és újragondolása nemcsak a szerepek megformálásában, de a mindennapi életben is ugyanolyan fontos számomra. Tulajdonképpen reflektív típus vagyok. Ez az opera arról is szól, hogy ha mi pontosan ugyanúgy büntetünk egy cselekedetet, mint ami magának a tettesnek a bűne, akkor ezzel nem jutunk előrébb. Emlékszem, a kommunizmus érájában felnőve a rendszer folyton azt hangoztatta, hogy harcoljunk a békéért. Nekem mindig nagyon furcsa volt, hogy hogyan lehet harcolni a békéért. Ha én elveszem valakinek az életét, mert ő elvette másnak az életét, akkor ennek soha nem lesz vége. Fontos azonban – ami az operában is megjelenik –, hogy a gyilkos tudjon szembesülni önmagával, máskülönben az sem lenne feloldozás, ha életben maradna, ki kell mondania, hogy „én tettem”. A többi már az ő lelkének a dolga.
– De szükséges egyértelműen megfogalmazni, hogy a halálbüntetés rossz dolog?
– Szükséges elgondolkodni rajta, mi hova vezet, minek mi a következménye! Azt akarjuk vagy sem? A művészet állandó reflektív alkotói folyamat, akkor is, ha nem jelennek meg benne közvetlenül az adott kor eseményei. Vannak olyan történelmi pillanatok, amikor igenis le kell raknunk valami mellett a voksunkat, akár direkt módon, akár az alkotói folyamatban kifejezve. Most is ilyen időket élünk.
– A Ments meg, Uram!-nak márciusban majdnem sor került a premierjére, egy nappal korábban törölték az előadást. Hogyan lehet ezek után folytatni?
– Az a pillanat nagyon frusztráló volt. Kész volt a darab, mindenki minden energiáját beletette. Nehéz, hogy most sem lehetünk biztosak, megtarthatjuk-e az előadást, hiszen napról napra bármi változhat. Így kell visszatalálni ugyanabba az energiamezőbe. De közben pozitívum, hogy sok minden mégis ülepedett ez alatt a pár hónap alatt, finomodott, pontosabb lett, nálunk is és a rendezésben is.
– Sok művész nagyon nehezen viselte a több hónapos kihagyást. Te közben felvételt is készítettél, mi segített aktívnak maradni?
– Egyrészt a gyerekeim közelében lehettem, másrészt minden nap felültem a biciklimre, és elmentem a Dunakanyarba, ez sokat segített. Sajnos elmaradtak olyan előadásaim, mint például a New World Symphony-val tervezett Ligeti-koncertem. Viszont márciusban kaptam egy e-mailt Thomas Adèstől, aki azt írta, most ő sem tud koncertezni, így van ideje komponálni, hát megírja nekem azt a darabot, amit már régen tervezett, Radnóti Miklós Gyökér című versére. Föl is vettük, és most készül film is belőle. Négy hónap szünet után, július 13-án csináltam egy francia barokk estet a Budavári Önkormányzat felkérésére a Virág Benedek Házban, amire eljött a francia nagykövetasszony és a Francia Intézet vezetője is. Direkt úgy választottam az időpontot, hogy a francia nemzeti ünnep, július 14. előestéje legyen. Csehországban pedig két hete mutattam be egy számomra írt operát, így tehát tanulással telt ez az idő.
– Nagyon sok zeneszerző írt már számodra darabot. Mennyiben más ezeken dolgozni, mint korábbi műveken?
– Amikor valóban az én hangomra, az én személyiségemre íródik a darab, úgy érzem magam, mint egy testre szabott ruhában. Nagyon izgalmas részt venni az alkotói folyamatban már az első pillanattól, akár a szöveg vagy a vers kiválasztásánál is, és úgy együtt dolgozni a zeneszerzővel, hogy meg tudjam szólaltatni, ami az ő fejében megjelent. Volt arra is példa, Yannis Kyriakides esetében, hogy lényegében ketten írtunk egy áriát az operában. Elfogadta azokat az ötleteimet, amikkel úgy éreztem, jobban meg tudom jeleníteni hangilag, amit ő szeretne.
– Ez igazán különleges munka lehetett. Van még olyan számodra komponált darab, ami különösen emlékezetes?
– Ligeti György Síppal, dobbal, nádihegedűvel című műve, a vele való munka és a szoros baráti kapcsolat, ami megadatott, egész életem meghatározó élménye. Nagy megtiszteltetés volt egészen fiatalon az Új Zenei Stúdió tagjaival dolgozni, húszéves voltam, amikor Jeney Zoltán megírta nekem az 5. zsoltárt, hatalmas ajándék volt, nagyon szeretem a darabot, akárcsak Dukay Barnabás, Sáry László, Selmeczi György vagy Kurtág György számomra komponált műveit. De minden zeneszerző és minden ember más, ezért is izgalmas a dolog, és nagyon hálás vagyok azoknak, akik a bizalmukkal megtisztelnek, illetve akik örömüket lelik abban, hogy együtt dolgozzanak velem. Volt, aki már évekkel korábban hallott, de annyira megmaradt benne a hangom és az alakításom az előadásban, amiben látott, hogy azután darabot írt számomra, például John Woolrich, vagy most a csehországi bemutató esetében Michal Rataj. Thomas Adèsszel már többször dolgoztunk; az ő vezényletével mutattuk be Gerald Barry The Importance of Being Earnest című operáját, amiben Gwendolen szerepét szintén nekem írta a szerző, erre 2016-ban Grammy-jelölést is kaptunk.
– A külföldi tapasztalataid alapján hogy látod, mennyiben más a kortárs zene helyzete itthon, mint a világ más pontjain?
– Franciaországra, Angliára és részben az Egyesült Államokra van némi rálátásom; azt gondolom, hogy Magyarországon van egy hihetetlenül erős zenésztársadalom, akik elképesztő magas szinten művelik a kortárs zenét, viszont eléggé leszűkült az a tér, az a közeg, fizikailag és a közönség számát nézve is, ahol érvényre jut Magyarországon a kortárs zene. Ebből a szempontból nagyon fontos például a CAFe Budapest Fesztivál, az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál, illetve a Budapest Music Center szerepe, mert valamennyire ellensúlyozzák ezt az elszigeteltséget, és ezt a célt tűzte ki az Eiffel Műhelyház is. Ha megnézem a kollégáimat Franciaországban, ott rengetegen éneklünk napi szinten kortárs kamarazenét és operát, de Angliában és az Egyesült Államokban is sokkal erősebben jelen van a kortárs művészet. Magyarországon még jobban be lehetne vonni a közönséget a mindennapi zenénkbe – a minden napi zenénkbe, tehát abba, ami itt és most jön létre. Szerencsés lenne, ha fel tudnánk ébreszteni az emberekben a kortárs művészet iránti érdeklődést – az oktatáson keresztül is –, hogy kíváncsiak legyenek rá; hiszen bármennyire különbözőek vagyunk is, a művészet az a közös nevező, ami mentén el tudunk kezdeni közösen beszélni és gondolkodni, ha hagyjuk magunkba beáramlani a gondolatokat és érzelmeket kiváltó impulzusokat. Ebben a korban élünk, ez a mi zenénk, a mi művészetünk, szükségünk van rá.
A címlapfotó Flor Garduño munkája.