„Az élet megy tovább”

Vajda Gergely: Fuharosok – opera-ősbemutató az UMZE Kamaraegyüttessel a BMC-ben. KONDOR KATA írása a március 13-i koncertről

Hadd kezdjem egy kis magyarázattal! Talán nem tipikus, hogy egy kritika címe a szóban forgó előadás főszereplőjének nyilatkozatából vett idézet legyen. Ezen az estén azonban művészet és az azon kívüli élet olyan furcsán rímelt egymásra, hogy ennél a mondatnál jobban nem is lehetne megfogalmazni, mi történt velünk, miért volt a szokásosnál is különlegesebb a bemutató. Hiszen épp azt láttuk, hogy a világ a feje tetejére állhat, bizonytalanná válhat minden, a művészetben mégis megtaláljuk azt a biztos pontot, ami segít – ezúttal éppen nem kifordítani a világot a négy sarkából, hanem talán visszafordítani belé. Így talán az is érthető, ha írásom a szokásosnál valamivel szubjektívebb lesz: ezen a koncerten az általánosnál jóval erősebben befolyásoltak bennünket, az észlelésünket a rendhagyó körülmények.

Molnár Anna (fotó: Hrotkó Bálint / BMC)

A március 11-én bejelentett veszélyhelyzet miatt a péntek esti UMZE-koncert volt a BMC, sőt majdnem egész Budapest utolsó, élőben jelen lévő nézők előtt zajló kulturális eseménye. A résztvevők számát így is csökkenteni kellett, az a ritka helyzet állt elő, hogy egy kortárs zenei esemény előtt valóságos tülekedés alakult ki, hogy az érdeklődők beférjenek az előadókkal és a BMC dolgozóival összesen száz főben maximalizált keretbe. Így belépéskor a koncertteremben néhány laza széksor fogadta a közönséget, amit aztán biztonságos távolságra még tovább széthúzkodtak.

„A BMC úgyis a kortárs zene nappalija”

– kommentálta a látványt felvezető szövegében Vajda Gergely zeneszerző-karmester, aki ebben a családias környezetben (amit ezúttal majdhogynem szó szerint is vehetünk, hiszen a jelenlevők szinte mind ismerték egymást) részletesen magyarázott az elhangzó művekről, azok kapcsolatáról (a saját darabjáról és alkotói módszeréről elhangzott gondolatainak egy része oldalunkon is olvasható a vele készült interjúban).

Az est első felében Vidovszky Lászlónak a koncert címét is kölcsönző Romantikus olvasmányok, valamint Tihanyi László Szelek csendje című darabja hangzott el. A kapcsolódási pontot ezen művek és a második részben felhangzó Fuharosok között az adta, hogy a két zenemű nagyjából egyszerre látott napvilágot Esterházy Péter regényével, így egymás számára egyfajta történeti perspektívát nyújtottak. Különösen a Tihanyi-darab erős atmoszférája gondoskodott róla, hogy már a szünet előtt meghatározó művészi élmény érje a hallgatókat (kár, hogy a szólistaként is kiváló hangszeres művészek neve nem szerepelt a műsorleírásban – még ha a speciális körülmények miatt ennyi hanyagság talán meg is bocsátható).

Vajda Gergely és az UMZE Kamaraegyüttes (fotó: Hrotkó Bálint / BMC)

Vajda Gergely a bemutató előtti nyilatkozataiban kiemelte, a Fuharosok úgy tud drámaként funkcionálni, ha a történteket a főszereplő fiatal lány, Zsófi, felidézi, mintegy újraéli. Az újraélést azonban vehetjük szó szerint, a regényben megjelenő gyermeki naivitást vagy esetleg humort az operában sem fedte el a később történtek baljóslatú tudata, a néző a teljes cselekmény ismeretében is úgy nézhette végig az operát, mintha nem tudná, mi fog történni, az első jeleneteket annyi bájjal, frissességgel festette le a muzsika.

A fuharosokhoz a szöveg gyakran társítja a fény motívumát, az opera kezdete is csupa ragyogás, csillogás volt, szinte láthattuk magunk előtt a reggeli fényben becsilingelő kocsikat.

A középpontban álló Zsófi körül sorra ismerhettük meg a szereplőket, akik egy-egy, a figurákat nagyon karakteresen jellemző zenei jelenetet kaptak. A fuharosok után következtek a kislány nőrokonai, majd a világot látott grófnő, végül Bolondka, utóbbihoz kifejezetten kellemetlen hangzások társulnak. Érdekes az idősebb női szereplők megjelenítése: a női sorsban egyszerre jelent meg komikum és tragikum, miközben az édesanyát elsőre kifejezetten esetlenül mozgó, slampos asszonyként festette a zene, motívuma a Zsófival való beszélgetése során elkomorult, élettapasztalattal, csalódással, kiszolgáltatottsággal telítődött. (Ez a kettősség egy nyilvánvalóan nagyon laza asszociációval Balogh Máté Fiatal asszonyok éneke című darabjának nőábrázolását juttatta eszembe – alighanem annak köszönhetően, hogy azt a darabot is gyakran lehetett hallani a Fuharosok főszerepét éneklő Molnár Annával).

Vajda Gergely (fotó: Hrotkó Bálint / BMC)

Az anya szerepének van egy másik oldala, amely elsősorban Zsófi szavaiban jelent meg: a kislány egyfajta szentként vagy istennőként tekint rá. A szövegben el is hangzik vele kapcsolatban: mulier amicta sole (azonnal szerepel is mellette magyarul mind Esterházynál, mind az operalibrettóban: „napfénybe öltözött asszony” fordításban), utalván ezzel a Jelenések könyve Szűz Mária-látomására.

Viszonylag ritkán kerül szóba a regény kapcsán annak apokaliptikus jellege.

Azzal, hogy Vajda Gergely kifejezetten himnikus zenével társítja a jelenetet, utat enged ennek az értelmezésnek, és vele együtt egy Zsófi alakjának tulajdonított szimbolikusabb jelentésnek.

A szakralitás másik előfordulási helye a darabban Zsófi és Bolondka gyerekszerelme, amely már az egymásnak adott neveikben (Lovag – Hercegnő) is megidézi a trubadúrlíra égi szerelemfelfogását. A kislány helyzete tehát korántsem egyértelmű a szent és profán dipólusos rendszerében (vagy skáláján? – már ez a kérdés is alaposabb fejtegetést érne meg), fehér ruhája, illetve a Balassa Péter tanulmányában (Az ősi rend = B. P., Segédigék Esterházy Péter prózájáról, Bp., 2005, 60-71.) a Fuharosok cselekményének tulajdonított rituális jelleg óhatatlanul felidézi az áldozatbemutatás szertartását (Zsófi áldozati szerepe szépen illeszkedik az anyjának – akit még Marjonkának is hívnak – fenti, Máriával való párhuzamba állításával). Az operában ráadásul jóval hangsúlyosabb a kislány felajánlása, ahogy a regényben történik: „Príma, hidd el, príma első osztály, csak légy egészen óvatos, friss, mint a ma szedett eper” – mondja az anya, és a zene mintha egy másik Vajda Gergely-opera, a Barbie Blue-csábító szólamát idézné.

Molnár Anna (fotó: Hrotkó Bálint / BMC)

Amilyen szép vagy örömteli pillanatokat idézett eddig a muzsika, a darab végére annyira ellentmondásos lesz. Miközben többször halljuk a szerző egyik legtipikusabb stílusjegyének számító tömbszerű fúvóshangzást, az énekhang és a zenekar harmóniája megbomlik. Ezúttal nem igaz, hogy amit nem lehet elmondani, azt eléneklik; miközben Zsófi küzd a kimondhatatlannal, a zenekar mutatja meg a valódi érzelmeit. Az erőszak elmesélése egészen száraz hangon, tárgyilagos eltávolítással történik, majd a nővérek frivol csevegése kerül ellentétbe egy mélyen szomorú zenei anyaggal. Alighanem ezek az opera legtorokszorítóbb pillanatai, miközben a kislány elmondja, mi történik vele, mégsem képes rá, nem tudja, nem lehet, van, amire nem elegendők a szavak.

Az opera egyetlen szerepét – vagy ha úgy tetszik, valamennyit egyszerre – Molnár Anna énekelte, és az már önmagában bravúrszámba megy, milyen széles hangi skálán tudta elkülöníteni az egyes megszólalókat – különösen a grófnő szétcigarettázott hangja szólt egészen egyedien. Ám legalább ilyen széles skálán mutatta meg annak az útnak a stációit, amit Zsófi a darab során bejár, egy egészen hosszú, élményekkel és fájdalmakkal teli életutat. (Vajda Gergely azt mondta művéről, annyira opera, amennyire Esterházyé regény. Valóban, a korábban már idézett Balassa Péter-tanulmányban bevezetett „nagyregény, strofikus zsugorításban” – i. m., 60. – megjelölés valamiféle zenei megfelelőjét az operára is alkalmazhatnánk, olyan komplex, részletgazdag és egészleges módon dolgozza fel tárgyát.) A mű sokszínűsége tehát nem fedte el az egyes helyzetek, érzelmi stádiumok mikrorendszerét, amelynek feltárásában természetesen óriási szerep jutott az előadónak is. Molnár Anna művészetének eddig is egyik legerősebb oldala volt az az érzékenység, amivel az énekesnő az emberi sors összetettségétől sújtott figurákat életre kelti,

Zsófi-alakításában is különleges elismerést érdemelt az a minden sablontól mentes, a karakter viselkedésén túl a legbelső folyamatait is feltáró ének- és játékmód, amivel a fájdalmasan felnövő kislányt megformálta.

Külön meg kell említeni a koncertszerű körülmények közül nem kilógó, de a szereplőt ragyogóan jellemző öltözetet is: Zsófi fehér ruhája egy akár iskolai ünneplőnek is alkalmas fehér blúzból, egy ahhoz egyáltalán nem illő, hosszú, tüllszerű anyagból készült szoknyából és egy fehér tornacipőből állt. Egy serdülő lányka, aki felnőttnek szeretne látszani.

Molnár Anna és Vajda Gergely (fotó: Hrotkó Bálint / BMC)

Bár néha hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni, egy jelentős irodalmi műből készült alkotás esetében nem mehetünk el szó nélkül amellett, milyen fontos része is az operának a szöveg. Legelőször is mind a szerzői, mind az előadói oldalt óriási elismerés illeti, amiért a darabnak jóformán minden szavát érteni lehetett. Ez a tényező igen sok feltételtől függ, de nagyon fontos és örömteli, hogy ezen az esten mind teljesült.

A zene ráadásul nem csupán működni engedte a szöveget, hanem új hangsúlyokat is helyezett el benne: míg egyes sorok szinte észrevétlenül peregtek le, mások hosszasan a levegőben maradtak.

Az előadókról szólva a kiváló énekes mellett természetesen ennél a műnél is ki kell emelni az UMZE Kamaraegyüttest, akik a zeneszerző, Vajda Gergely vezényletével egészen izgalmas hangzásokat produkáltak – ez talán egy kortárs koncerten, pláne az ő esetükben nem olyan meglepő, ám ahogyan már szó esett róla, a zenekarra óriási szerep hárult az opera összetett jelentésstruktúrájának felépítésében, és olyan sokrétű és gazdag élményt nyújtottak, amit nem lehet túlhangsúlyozni.

Koherens elemzés helyett a cikk inkább kérdésekkel, végigjárandó gondolatmenetek kezdőpontjaival szolgálhatott. Egy opera-ősbemutató esetében azonban nagyon nehéz elsőre ennél többet tenni, különösen, ha olyan izgalmas és összetett műről van szó, mint Vajda Gergely Fuharosok című alkotása. Reméljük, lesz még lehetőségünk megtekinteni a darabot, gazdagítani és elmélyíteni a róla szerzett benyomásainkat.

Fotók: Hrotkó Bálint / BMC