„A kortárs zenét valóban nagyon jól akarom csinálni!” – beszélgetés Molnár Annával

Elsősorban a 20-21. századi zene kedvelői ismerik, pedig igen sokoldalú művész, opera- és koncertszínpadon egyaránt találkozhatunk vele. Aki egyszer látta valamiben, biztosan emlékszik érzékenységére, muzikalitására, no meg a többiek közül kimagasló, sudár alkatára. Épp ősbemutatóra készül: Vajda Gergelynek az ő számára komponált, Fuharosok című operáját mutatja be a BMC-ben március 13-án. Molnár Anna eddigi pályájáról és az előtte álló izgalmas feladatokról mesélt nekünk. KONDOR KATA interjúja

Diákkorodban az Angelica Leánykar tagja voltál, ahol több kortárs zenemű előadásában is részt vettél. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra, milyen élmények értek?

Már gyerekkórusban is énekeltem kortárs zenét, és a Gráf Zsuzsanna vezette Angelica Leánykar profiljához is hozzátartozott, hogy bemutattuk mai szerzők műveit. Már akkor is nagyon lelkes voltam. Némelyik darab annyira nehéz volt, hogy akadt olyan kórustársam, aki húzta a száját miatta, én pedig azt vettem észre magamon, hogy egyáltalán nem zavar, tonális vagy atonális-e a mű, éreztem valami energiát, erőt ezekben a darabokban.

Molnár Anna (fotó: Böröcz Balázs)

Mikor jött el az a pillanat, amikor azt mondtad, márpedig te énekelni akarsz?

Az Andor Ilona Ének-Zenei Általános Iskolába jártam Óbudára, ahol volt egy meghatározó énektanárom, Kabdebó Sándor, vele nagyon jóban lettem, mondhatni, a mentorommá vált. Ő ajánlotta a Városmajori Gimnáziumot meg az Angelica Leánykart, ahol később kilenc éven át énekeltem. Mindig is nagyon érdekelt a zene, korábban karvezető is akartam lenni. Gimnazista koromban aztán Sanyi bácsi az általa vezetett leánykarral előadta Pergolesi Stabat Materét, és mivel tudta, hogy nem énekelek rosszul, visszahívott erre a koncertre szólistának. Teljesen amatőr voltam, csak valamivel később, tizenhét évesen kezdtem el hangképzést tanulni Schultz Katalinnál, de ez az élmény meghatározó volt, azt éreztem, szükségem van arra, hogy adjak a közönségnek.

Mondhatjuk azt, hogy művészcsaládból származol?

Apai ágon vannak zenészek a családban, apukám dzsesszdobos és basszusgitáros, tehát a könnyű műfajt képviseli, apai nagypapám viszont a MÁV Szimfonikus Zenekarban hegedült, apai nagymamám testvére pedig a Nemzeti Filharmonikusoknál bőgőzött, így a nagyszüleim generációjában a komolyzene is megjelenik.

Ezek szerint már kicsi korodban is mindig szólt körülötted a zene, vittek koncertekre?

Mivel egyéves koromban elváltak a szüleim, az apai oldalról kiskoromban nem nagyon kaptam ilyen impulzust, mert egy darabig nem volt annyira szoros a kapcsolatom velük.  Később aztán általa is megismertem olyan előadók zenéjét, mint a Take 6, Shakti vagy az Eva Quartet. Anyukám viszont, aki ugyan nem zenész, de szereti a zenét, és látta, mennyire fontos ez nekem, elvitt például a Fesztiválzenekar Kakaókoncertjeire.

Molnár Anna (fotó: Felvégi Andrea)

Mikor dőlt el, hogy énekes lesz belőled?

Jó kérdés, hogy mikortól is számít valaki kész énekesnek. Most már mondhatom, hogy az vagyok, mert harmadik éve szabadúszóként dolgozom, tehát van igény arra, amit csinálok, és helyt tudok állni. Talán úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy abból lesz énekes, aki nagyon az akar lenni. Ez a pálya sok összetevős, és rengeteg múlik egy-egy döntésen. Engem például elsőre nem vettek fel a Zeneakadémiára, huszonkét éves voltam, addigra már minden gimnáziumi barátnőm mesterszakon diplomázott, én meg úgy éreztem, sehol nem tartok. Huszonhárom évesen aztán, másodjára felvettek, szóval úgy néz ki, mindennek megvan a maga ideje.

Ez az akaraterő a színpadon is látszik rajtad, az energiában, ami árad belőled. Az embernek az lehet az érzése, hogy nem is tudsz 100%-nál kisebb fokozaton szerepelni.

Igen, ha ott vagyok a színpadon, mindent beleadok. A diplomakoncertem is meghatározó pillanat volt az eddigi pályámon, az a megtiszteltetés ért, hogy a Zeneakadémia nagytermében tarthattam. Ezt a lehetőséget csak kiválasztott diplomázóknak ajánlják fel. Nagyon boldog voltam, ugyanakkor féltem, mert hatalmas felelősség egy ekkora termet hanggal, jelenléttel megtölteni.

Arra számítottam, hogy a földszinten majd ülnek páran, aztán amikor a színpadra léptem, láttam, hogy majdnem megteltek a széksorok. A mai napig beleborzongok, ha rágondolok.

Én persze nagy közönségszervező vagyok, szimplán azért, mert mindig örülök a koncertjeimnek, és ezt szeretem megosztani az emberekkel. Az az este fontos visszaigazolás volt arról, hogy van keresnivalóm a pályán, és talán tényleg tudok valamit, amit mások nem. Amikor pedig kortárs zenét énekelek, mindig úgy érzem, hogy valóban olyat adhatok, amit csak én tudok, vagy csak kevesen.

Hogyan lett ennyire fontos a pályádon a kortárs zene, és hogyan tekintesz rá: specializáció, misszió?

A Zeneakadémián Meláth Andrea volt a professzorom, a korrepetitorom pedig Szabó Ferenc János, mindkettőjüknek tanárként és előadóként is nagyon fontos a kortárs zene. Ők végig támogatták, erősítették ezt a vonalat. A BA diplomakoncertemen az egyik darab Sztravinszkij Három Shakespeare-dala volt, egy fantasztikus kamaramű, amelyben brácsa, klarinét, fuvola meg mezzoszoprán szerepel. Egyesekben akkor még ez is csodálkozást váltott ki,

pedig hát hol van már Sztravinszkij a kortársakhoz képest!

A diplomám után valóban némiképp specializálódtam a kortárs zenére, megismertem a Darmstadti Újzenei Akadémiát, a grazi Impulsot és Strasbourgban az Ensemble Linea nyári akadémiáját. Ennek a három nemzetközi kurzusnak köszönhetően végképp kinyílt számomra a világ. Sokat tanultam, de még fontosabb, hogy rájöttem arra, mit nem tudok, mennyi mindent nem ismerek még. Itt hallottam például először Luciano Berio Sequenza-sorozatáról, amit mindenkinek ismernie kellene. Korábban énekelgettem a CentriFUGA Kortárs Zenei Műhely projektjeiben, például Balogh Máté, Tornyai Péter, Szőcs Márton darabjait. Jól olvasok kottát, el tudok énekelni nehéz dolgokat, meg érdekel is az új zene, de akkor ott Darmstadtban vált számomra egyértelművé, hogy ezt én valóban nagyon jól akarom csinálni! Nem akarom, hogy azt mondják: „jó, van valami hangja, meg ritmusa, akkor énekeljen kortárs zenét”. Vagy még rosszabb esetben: „mert mást nem tud”. Ezt repertoárválasztással kifejezetten igyekszem elkerülni, nagyon figyelek arra, hogy meglegyen az egyensúly a barokkal, a német Liedekkel. Az Operaházban most coveroltam Schöck Atalát a Messiásban, aminek a május 20-i előadását én éneklem majd. Darmstadtban egyébként tízen voltunk aktív énekeshallgatók, és amikor meghallottam a többieket, leesett az állam. Jobbnál jobb énekesek voltak ott, világszínvonalú operaházakból, operastúdiókból, akik egyszerűen csak szeretik és fontosnak tartják a kortárs zenét. A CentriFUGA egyébként most is kedves számomra, jó társaságban, jó darabokat, többször is elénekelhetek ott, és minden résztvevő teljes bedobással, aktívan, fáradtságot nem ismerve dolgozik a sikerért. Magyarországon ahhoz már hozzászoktak az emberek, hogy vannak régizenei napok, barokk kurzusok énekből meg bármilyen más hangszerből, de az egyáltalán nincs a köztudatban, hogy lehet kifejezetten kortárs zenét is tanulni.

Sok énekesnek az a véleménye, hogy a modern zene tönkreteszi a hangot, mert néha valóban igényel speciális technikákat, de az általam látogatott nemzetközi kurzusok arról is szóltak, hogyan lehet ezt jól csinálni, és elkerülni, hogy árts a hangodnak.

Okosan meg lehet és meg kell tanulni, hogyan tud az ember vigyázni magára, akkor aztán kellő elhivatottsággal valódi minőséget lehet létrehozni. A kortárs zene tanulása és előadása fegyelemre nevel, mert ott nincs lehetőség arra, hogy hangzó élményből kiindulva a részletekbe menő, pontos kottaolvasást kikerülve, átugorva próbálkozzon az ember. Ez persze egy Mozart-ária esetében sem vezet valódi eredményre.

Nemcsak az előadók, de a hazai közönség is elég tartózkodó a kortárs zenével szemben. Nekik mit mondanál, miért érdemes megismerkedniük vele?

A laikusok sokszor még nyitottabbak a kortárs zenére, mint a klasszikus koncertre járó közönség, így én egyáltalán nem vagyok pesszimista, még ha bizonyos szempontból valóban egyfajta misszió is, amit csinálok. Énekeltem a Fesztiválzenekar A Zene Éjszakája elnevezésű sorozatában a Magvető Caféban, ahol csak kortárs zene szerepelt a műsoromon, és a fiatalok nagyon nyitottak voltak.

A zártságot nem tudom megváltoztatni, de ha már valaki eljön a koncertre, akkor csak rajtam, az előadón múlik, milyen érzéssel távozik.

Ha van egy történeted (és nekem nagyon sok érdekes van), azt el kell mesélni. Olyankor már teljesen mindegy, hogy tonális vagy atonális a zene, tud hatni, ha jó a dramaturgiai felépítése. Ha nem magyarul énekelek, mindig nyomtatok magyar fordítást, hiszen a szöveg is nagyon fontos, hogy megértsék, amit a zene közölni akar.

A kortárs zenének az is különlegessége, hogy gyakran személy szerint terád írják a darabot. Milyen együtt dolgozni az élő zeneszerzőkkel?

Semmi mással össze nem hasonlítható érzés! Mindig meghatódom, amikor meglátom a nevem a kottán. Nagyon jó érzés valamit először, mintegy a zeneszerző társaként megalkotni. A kortárs zene előadásában egyfelől nagy a felelősség, másfelől óriási szabadságot is ad, mert Cherubino áriáját meg tudod hallgatni ötvenmillió énekessel, míg Balogh Máté Kínai dalait nem.

Számomra csak a lejegyzés és a zeneszerző instrukciói lehetnek iránymutatóak, és természetesen arra is rá kell érezni, hogy miként dolgozz együtt az alkotóval.

Én igénylem az együttműködést, és alapvetően nyitott vagyok. Az embernek persze azt is tudnia kell, hogy technikailag mi az a pont, ameddig elmehet. Egyensúlyt kell találni a zeneszerző kérései és a saját lehetőségeim, képességeim között. Akadnak persze szerzők, akik valójában nem tudják, mit akarnak hallani. Ilyenkor aztán valódi társszerzővé válik az előadóművész.

Térjünk át a Fuharosokra! Mikor beszélt neked először Vajda Gergely arról, hogy ezt a darabot tervezi, és téged szeretne főszereplőnek?

Úgy másfél éve szóba hozta, hogy írna egy mono-operát, de akkor még Csáth Géza Egy elmebeteg nő naplójából tervezte, amit a mai napig meg szeretne valósítani, csak azt négykezes zongorára és énekre. Mivel ez a koncert nagyobb apparátussal lesz, végül inkább a Fuharosokat választotta, ami régóta foglalkoztatta, már akkor is, amikor még nem ismertük egymást.

Hogyan kezdtél foglalkozni a darabbal?

Először elolvastam a regényt, mert bevallom, nem ismertem. Nem is értettem meg elsőre, csak nagy vonalakban, el kellett olvasnom még egyszer. Mostanra magával ragadott minden szava. Gergővel sokat beszélgettünk róla, és színházban is megnéztem. Nem könnyű felépíteni a karaktereket, mert én nem csak az elbeszélő, Zsófika vagyok, hanem az anya, a fuharosok és mindenki más is. Ami a tanulás technikai oldalát illeti, a Fuharosokat is úgy kezeltem, mint bármely más darabot.

Van egy kialakult rendszerem a kottám kijelölését illetően: adott színekhez adott jelentést társítok.

A piros például az ütembeosztás, a narancssárga a dinamika, a kék a zenei kifejezésre vonatkozó utasítások színe. A színezés segít emlékezni, és könnyíti a kottaolvasást is. A ritmus mindig az első, azaz ahogy Darmstadtban megtanultam: „the rhythm is the map”. Ez így kimondva persze elég nyilvánvalóan hangzik, mégis minden alkalommal rendkívül sokat segít a tanulás során.

Molnár Anna (fotó: Pregun Tamás)

Említettük a közös munkát a kortárs zeneszerzőkkel. Gergővel hogyan dolgoztok együtt?

Érdekes, mert egy kívülálló úgy képzelheti, hogy a zeneszerző és az énekes együtt gyakorolnak otthon vagy a Zeneakadémián, de már amikor Az óriáscsecsemőbe beálltam — amit ugyan nem nekem komponált, de én is énekeltem —, akkor is teljesen egyedül dolgoztam a darabon. Az óriáscsecsemőt egyébként április elején felújítja a Kolibri Színház, 7-én és 8-án játsszuk majd az Operett Raktárszínházában. Természetesen ha valami nem volt egyértelmű, bármikor bármit megbeszélhettem vele, legyen az technikai, vagy a darab értelmezésére vonatkozó kérdés. Ez utóbbiról értelemszerűen jóval többet beszélgettünk.

Ilyenkor mindig világosan elmondja a véleményét, ugyanakkor sok mindent rám hagy, hogy én alkossam meg.

Háromszor elmentem korrepetitorhoz, hogy átmenjünk az egész darabon, aztán negyedszerre meg ötödszörre már Gergő is bejön majd, és akkor tudunk még dolgozni a részleteken a zenekari próbák előtt. Hosszú és komplex a darab, meg a tanulás folyamata is.

Mesélj egy kicsit arról, hogy te milyennek látod a Fuharosok-operát!

Csütörtökön megnéztem Horváth Csenge előadását az Ódry Színpadon, Forgács Péter rendezésében. Ott támadt az az érzésem, hogy miközben a darabnak számtalan rétege és titka van, ez alapvetően mégis Zsófika története, és a zűrzavaros érzések ellenére, vagy éppen azokkal együtt, egy egyszerű történet. Ő is ugyanolyan kamasz, mint amilyen bármelyikünk volt, azon kívül persze, hogy az a bizonyos erőszak megtörtént vele. Ugyanolyan dolgokon megy át mint bármelyikünk, foglalkozik a testével, összehasonlítgatja másokéval, érdeklődik a férfiak iránt, valaki iránt inkább lelkileg, de aztán a lelkiségből is lehet testiség, valakinek meg csak a teste vonzza, és akkor összezavarodik. A környezete persze extrém, hiszen az anyja és a nővérei tulajdonképpen egy bordélyházszerűséget üzemeltetnek. Nem átlagos az élete, az érzései viszont átlagosak.

Próbálom őt megérteni. Egyfelől borzasztó tragédia, amit átél, másfelől a történet éppen arról szól, hogy az élet megy tovább.

Zsófika örökre ott marad abban a házban, nem valószínű, hogy fölveszik mondjuk a Harvardra, és ki tud szakadni ebből a közegből. Ez az élete, és egy bizonyos idő távlatából talán már nem is tragédia, ami vele történt. Azt nagyon nehéz még feldolgozni, hogy bár én utólag mesélem el a történteket, és Zsófika már túl van ezen az egészen, sokszor mégis jelenként éli meg azt. Mintha egy filmet vetítenének. Amikor énekelem, általában tárgyilagosnak kell maradnom, de vannak részek, amikor nem lehet kispórolni az indulatokat bizonyos megszólalások mögül, mert akkor az egész darab ugyanúgy szólna. A megkomponált zene és a szerzői instrukciók persze sok mindenben úgy működnek, mint egy rendezés, és nekem elsősorban ehhez kell hűnek lennem.

Molnár Anna a Kínai dalok előadása közben (fotó: Hrotkó Bálint)

Bár az operákban gyakran megjelenik a nők elleni erőszak, általában kissé elfedve, stilizáltan szólnak róla, mintha a téma valamilyen szinten még mindig tabu lenne. Hogyan lehet erről operaszínpadon beszélni, és hogyan tudsz te, fiatal nőként?

Azt gondolom, hogy a színpad segít, nekem legalábbis biztosan. Ha Molnár Annaként kellene a közönség elé állnom a nők elleni erőszakról előadást tartani, az nem menne. Akkor biztosan jobban érezném, hogy ez még ma is tabu. A színpadon átlényegülök, ami segít abban, hogy a legnyersebb, legvadabb dolgokba is bele tudjak érezni, Zsófikaként, és nem Molnár Annaként.

Ebben az operában különböző szerepeket kell eljátszanod. Vannak-e általánosságban olyan karakterek, akiket szívesebben formálsz meg, mint másokat?

Erre van egy példám. Az első profi produkció, amelyben szerepeltem, Monteverditől a Poppea megkoronázása volt a Müpa Fesztivál Színházában. Én játszottam Valletto, az apród szerepét, aki olyan, mint a Figaro házassága Cherubinója, kis nyegle kamaszfiú, ébredező szexualitással.

Imádtam, és a mai napig nagyon szeretem a nadrágszerepeket, mert vagányak, és laza lehetek bennük.

Azt gondolom, nem vagyok tipikus dívaalkat, és a királynői szerepek kevésbé passzolnak hozzám. Aztán Erasmusszal fél évig Hágában tanultam, és ott éppen kiírtak egy meghallgatást a Poppea megkoronázására. Ez egy egyetemi produkció volt Michael Chance zenei vezetésével és rendezésében. Egyértelmű volt, hogy jelentkezem az apród szerepére, de amikor elénekeltem neki, azt mondta, szuper, de szerinte inkább Ottaviát kellene játszanom. Nem is értettem, addig mindenki azt mondta, mennyire jól állnak nekem a nadrágszerepek, Ottavia pedig a Császárné, így, nagybetűvel, egy fantasztikus nő, igazi díva. Érdekes, amikor az ember elmegy külföldre, ahol nem ismerik, egész más oldalát látják meg. Hatalmas örömmel játszottam el aztán a szerepet. Ami engem illet, bármilyen extrém karakter jöhet, maga a karakterformálás önmagában nagyon inspiráló nekem.

Molnár Anna Ottavia szerepében (fotó: Ruth Fraser)

Azt mondod, nem vagy dívaalkat, ehhez képest elképesztő ruhakölteményekben tudsz megjelenni…

Mindenki a maga módján díva. Bár a habos-babos ruhákat nem szeretem, nagyon fontos a megjelenés, minden koncerthez, darabhoz kitalálom, mit veszek fel, semmi se véletlen.

Milyen szempontok alapján választasz?

Az első a zene. Meg persze a szöveg. Általában nem esik nehezemre megtervezni az öltözékemet. Érdekes módon pont a Fuharosoknál nem ment olyan könnyen, mint szokott, mert annyira komplex a darab. Ahogy tanultam, egyre jobban körvonalazódott a fejemben, mi illik hozzá. Előfordul, hogy egy-egy előadás előtt az jut eszembe: nem felszínesség az, hogy ennyit foglalkozom a ruhámmal? Aztán mindig rájövök, milyen fontos is ez, hiszen mi  énekesek színészek is vagyunk, még akkor is, amikor mondjuk Mendelssohn-dalokat éneklünk. Amikor Tornyai Péter ógörög kantátáját mutattam be, — amit legközelebb a pécsi Kodály Központban egy Balogh Máté-darabbal együtt adok elő május 22-én — két ember voltam egyszerre, egy testvérpár, akik egymással beszélgetnek. Mi ez, ha nem igazi színház? A közönségnek igenis fontos, miben van az énekes, mert ezzel is kap egy támpontot a darabhoz. Azért nem kell mindig extravagánsnak lenni, koncerttől és helyszíntől is függ a ruha. Én, ha lehet, szívesen éneklek tornacipőben; a Magvetőben, A Zene Éjszakáján például póló, estélyi szoknya és tornacipő volt rajtam. Egy dalesten persze nem lehet minden darabhoz hozzáöltözni. Ilyenkor valamilyen általánosabb ruha kell. A legfontosabb az, hogy az előadást, a kifejezést szolgálja a ruha.

Molnár Anna, Berio éneklése közben (fotó: Hrotkó Bálint)

A Fuharosokon kívül készült még egy opera, személy szerint neked, amelyet idén fogsz bemutatni. Mesélj egy kicsit erről a produkcióról!

Három évvel ezelőtt az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány szervezett egy zenés színházi workshopot a Budapest Music Centerben, Eötvös Péter és Vajda Gergely vezetésével. Ennek során négy zeneszerző írt 20-25 perces mini-operákat, amit három másik énekessel adtunk elő, fiatal magyar zenés színházi rendezők értelmezésében. Két mini-operában szerepeltem, az egyiket Angel Hernández-Lovera írta, egy venezuelai zeneszerző, aki Bécsben él. Az ő darabja az Aliz Csodaországban egyik jelenetét dolgozta fel, és amikor vége lett a workshopnak, azt mondta, pont úgy képzelte el a szerepet, ahogy én csináltam, ki akarja egészíteni a darabot egy egész estés operává, és engem akar Aliznak. Bevallom, egy kicsit kételkedtem. Sokszor köszönünk el úgy egy produkció végén, hogy „majd folytatjuk”, és általában nem az akarat hiányán múlik, ha mégsem sikerül. Aztán egy éve kaptam egy e-mailt, amiben azt írta a zeneszerző, hogy hamarosan kész az opera, és szervezi az embereket, a pénzt, a helyszínt.

Őrült sok munkája van ebben, azóta dolgozik rajta, amióta bemutattuk a mini-operát, és nemcsak megírta, hanem minden mást is ő szervezett.

Indítottunk egy online pénzgyűjtő kampányt, ahol összejött a szükséges pénz ahhoz, hogy mások is támogassanak minket. 2020. november 12-13-14-én lesz a bemutató Bécsben, egy Reaktor nevű helyen. Majdnem kétórás a darab, és címszereplő vagyok benne, biztosan sok énekelnivalóm lesz. Már nyáron meg akarom tanulni az egészet, mert ősszel rengeteg dolgom lesz. Kaptam a Magyar Állami Operaháztól egy szerepet egy Philip Glass-operában, aminek október 16-án lesz a bemutatója, és részt veszek egy Berio-koncerten is, ahol egyéb művek mellett, el fogom énekelni a Sequenza III-at. Nagyon várom ezt a sűrű őszt, és azt, hogy a bécsi bemutatón az első külföldi főszerepemet megformálhassam.

(A címlapkép Borovi Dániel munkája)