A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem operaszakosainak vizsgakoncertje – KONDOR KATA írása a május 19-i online hangversenyről
Lassan tér vissza az élet a normális kerékvágásba, a legtöbb budapesti kulturális intézmény leginkább csak tervezgeti, mikor fogad újra közönséget. Ennek az óvatosságnak a következtében csupán online hallgathattuk meg a Zeneakadémia operaszakos hallgatóinak áriavizsgáját is (és valamennyi diplomakoncertet). Az utóbbi évben az internetes zenehallgatás minden lehetőségével és korlátjával megismerkedhettünk, így tisztában lehetünk vele, hogy nagyon sok szépség, árnyalat, egyedi megoldás érzékelhető és értékelhető a hangszóró előtt ülve is, ám azt is tudjuk, hogy alighanem a legkiválóbb technika – amely keveseknek áll rendelkezésére – sem képes a zenei élményt a maga csorbítatlanságában visszaadni. Így nem állítom, hogy akár csak az áriakoncert korlátozott lehetőségeinek megfelelően is teljes képet kaptunk a növendékekről. Hát még ha figyelembe vesszük, mennyire lehetett más nekik, ahelyett, hogy egy őket ünneplő terem előtt csillogtathatták volna meg tudásukat, kénytelenek voltak csupán elképzelni, mennyien követik most izgatott figyelemmel a produkciójukat.
Elismerés illeti az ifjú művészeket, hogy többen így is igen ihletetten muzsikáltak.
Feltehetőleg szintén a biztonsági intézkedéseknek köszönhető, hogy a fiatal énekesek ezúttal zenekar nélkül, csupán zongorakísérettel adták elő a darabokat. Bár Sándor Szabolcs egy személyben kiválóan pótolta a zenekart, sőt, egészen elragadóan vezette fel egy-egy ária hangulatát, azért mégsem ez volna az ideális megoldás. Az idei évben tehát még hangsúlyosabban érvényes az, amit a legtöbb vizsga méltatásánál igyekszem leszögezni: a pályájuk elején álló, fiatal művészek még folyamatosan változnak, értékelésük célja inkább néhány ígéretes momentum kiragadása vagy a teljes évfolyamról alkotott, óvatos összkép megállapítása, az egyéni produkcióból nem érdemes túlságosan messzire mutató következtetéseket levonni. És még egy érv szól mindemellett: mi is jóval kevesebbet hallhattuk a növendékeket, ők is jóval kevesebbet szerepelhettek közönség előtt, nekik kevesebb a rutinjuk, mi nem vehetünk minden szempontot figyelembe (a mai napig emlékszem egy – most már néhány éve pályán lévő – énekesnőre, aki összehasonlíthatatlanul jobban énekelt a színpadi vizsgáin, azon belül is, mikor valamit az éneklésen kívül is kellett csinálnia). Ezúttal az énekesi munka bonyolult folyamataiba egy a megszokottnál is szűkebb kis résen keresztül tekinthettünk be.
A legtöbb fiatal művész jól ismert és igen bonyolult áriával készült, ez évről évre így történik, még ha a tapasztalatok alapján egy jól megválasztott, könnyebb, hálásabb darab néha jobban is sül el (ráadásul azt sem lehet mondani, hogy túl alacsony lécet jelentene a növendékeknek, hiszen lássuk be, igen kevés esély van rá, hogy már holnap felkérnék őket valamelyik népszerű olasz opera főszerepére). Nagy öröm volt azonban hallani, hogy akadt, aki a slágeráriákat is kiemelkedően tudta megszólaltatni, voltak az estének egészen ragyogó pillanatai. Életkori sajátosság is, hogy a vizsgázók közül általában a szopránok teljesítenek legjobban, a mélyebb hangok lassabban érnek, különösen a férfiak esetében. Az idei a vizsgán két egészen nagyszerű fiatal szoprán is színpadra lépett.
Topolánszky Lauráról már korábban is írtam, akkor elsősorban stílusérzéke, produkciójának kompaktsága fogott meg. Ez sem szerény teljesítmény, ám
mostanra kiderült, hogy az énekesnőnek minden alapja megvan, hogy a legnagyobb szopránszerepek meghódítására készüljön.
A vizsgakoncerten két nagyon eltérő karakterű áriát szólaltatott meg, ám mindkettőben meg tudta mutatni művészetének erősségeit. Musetta áriájának inkább a frázisformálás és a finomabb megoldások jelentették az erősségét, míg Erzsébet Csarnokáriájában a szép hangszín mellett elsősorban a hang stabilitása mutatkozott meg. Már zeneakadémistaként ilyen színvonalon énekelni ezt a sokszor már régóta pályán lévő énekeseken is kifogó áriát – ez a teljesítmény mindenképpen szép reményekre jogosít.
Meglepetést okozott ugyanakkor Brindás Boglárka, akit korábban még nem hallottam, ám remélem, a jövőben többször is lehetőségem lesz rá. A fiatal szoprán elsőre különösen szép, aranyszínű hangjával ragadott meg, amellyel összhangban volt egész színpadi jelenlétének jellegzetes bája (Manon áriáját énekelte Massenet operájából).
Növendékek koncertjein mindig különösen nagy öröm, amikor valakit minden engedmény nélkül lehet élvezettel hallgatni, és most ez történt.
A második részben – Violetta harmadik felvonásbeli áriájában – az énekesnő nagy átéléssel énekelt, talán túlságosan is, mert a megindultság kisebb csorbát ejtett a hangi produkción, de ez tipikusan olyan hiba, amin sokat segít a rutin.
A vizsgázók többségét lehetett már hallani a Zeneakadémia programjain, de többen közülük e falakon kívül is megmutatták magukat. Kósa Lőrinc közreműködött már az Opera produkcióiban, és koncerten is bizonyított, kellemes színű baritonja alapján valószínűleg a jövőben is találkozni fogunk a nevével, azzal együtt is, hogy időnként kissé még mereven viselkedik a színpadon. Ilyen téren a szintén bariton Azat Maliknak is van mit fejlődnie, ugyanakkor talán ő az, aki a legtöbbet változott jó irányba a korábbi teljesítményéhez képest. Süle Dalma mostanában az Operettszínházban hallható, ezen az estén az egeket igyekezett megostromolni koloratúráival, amihez úgy tűnik, az adottságai megvannak, már csak csiszolgatásukra van szükség. Tímár Tímea, Bartos Barna és Endrész Ferenc is megszólaltattak szépségeket, velük kapcsolatban egyelőre várakozó álláspontra érdemes helyezkedni.
Nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy a leállások nemcsak a koncertéletben, de a zeneoktatásban is nehézségeket okoztak, így mindenkinek elismerés jár, aki ebben a technikai és pszichés értelemben is küzdelmes időszakban helyt állt. Most pedig itt a lehetőség, hogy figyelmünkkel, odafordulásunkkal támogassuk az újraindulást. Figyeljünk hát oda a fiatal művészekre is!