Ludwig van Beethoven: Fidelio – ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása a Covent Garden március 3-i előadásának rádióközvetítéséről
Ludwig van Beethoven egyetlen operájáról méltán tartják, hogy nehéz mű. Műfaji besorolása problémás, mert bár operának opera, egyes elemeiben mégis a szimfonikus darabokhoz húz, ami Beethoven esetében inkább öröm, mint bánat.
A mester többször is átdolgozta művét, írt hozzá három Leonóra-nyitányt – ugyanis az operát egyik korai változatában a Leonóra címmel látta el –, ebből forrott ki később, az első bemutatótól (1805) számított kilencedik évben, több megtartott és kevésbé sikeres előadást követően a ma ismert Fidelio, természetesen egy negyedik nyitánnyal, melyhez ma már többé-kevésbé ragaszkodnak a karmesterek (bár Barenboim a Scalában nemrég a II. Leonóra-nyitányhoz nyúlt.)
Ennyi is elég volna ahhoz, hogy izgalmassá váljon a valaha élt egyik legnagyobb zeneszerző egyetlen operája. Most azonban, hogy a világ számos operaháza virtuálisan közszemlére teszi médiatárát, a sok Wagner-, Mozart-, valamint modern opera mellett különösen érdekes végigelemezni a Fidelio hanganyagát.
A londoni Royal Opera House előadásának nemzetközi élő moziközvetítését ugyanis – bár egy egész világ várta – végül a járványra való tekintettel az utolsó pillanatban lemondták, így nem készült róla videofelvétel. (Pontosabban készült, csak akkor már nem az eredeti szereposztással, egy esetleges DVD-megjelenés számára, amiből ki tudja, mi lesz.)
A Covent Garden volt az egyik utolsó operaház, amely bezárta a kapuit – elképesztő volt figyelni, hogy a sorozat egyes előadásaira miként szabadulnak fel napról napra, rohamos tempóban a jegyek.
Az utolsó, még megtartott Fidelióra (március 17.) az előadás napján több mint kétszáz szabad hely volt, igaz, akkor már nemcsak a nézőtér, a színlap is foghíjas volt. Éppen ezért nagy szerencse és kuriózum, hogy a sorozat második, március 3-i előadását legalább hangfelvételen rögzítették, és április végéig bárki meg is hallgathatja.
Persze kár, hogy látni nem láthatjuk a produkciót, mert azon túl, hogy Sir Antonio Pappano zenekarához újfent elsőrangú énekesek szerződtek, Tobias Kratzer rendezése is meglepő fordulatokat ígért. A Beethoven által spanyol lepelbe bugyolált történetet francia forradalmi közegbe helyezték, mindehhez pedig a második felvonást jóval modernebb, metaforikus megközelítésben álmodták meg.
Az első felvonást rendezett, egységes, ám kissé komótos nyitány vezeti fel, az énekesi kvalitásokról pedig már a kisebb szerepek is tanúbizonyságot tesznek. Amanda Forsythe szépen csilingelő szopránja (Marzelline), valamint Georg Zeppenfeld dörgő basszusa (Rocco) már az első képben egyértelműsítik: Londonban bizony ismét elsőrangú dolog történik. Az első apróbb probléma a börtönkormányzó, Don Pizarro érkezésekor érzékelhető, akinek hangja fakóbb, erőtlenebb, de tudni kell, hogy a német Michael Kupfer-Radecky beugróként volt jelen az előadáson.
A fő attrakció természetesen itt is Leonóra, ez alkalommal a fiatal norvég drámai szoprán, Lise Davidsen előadásában, akinek hangja valóban fantasztikusan szól, és az énekesnő így az este egyértelmű sztárjává válik.
Egyedül a drámai mélységek döcögnek néhol, nincs még meg az a vaskosság, amit a wagneri szerepek majd bizonyosan kikovácsolnak a harminchárom éves énekesnőben.
A második felvonás első néhány perce egészen drámai, még beethoveni mércével is súlyos, lüktető. Pappano és zenekara ráadásul Florestan belépőjéig kimérten, szép fokozatosan, egyre erősebb kontúrokkal rajzolja meg a fogoly kínzó magányát. Ebből a hömpölygő tébolyból tör fel az Istenért kiáltó Florestan éneke. Jonas Kaufmanntól nem idegen a szerep, színpadon és lemezen is énekelte már.
A londoni premiert úgy vezették fel, hogy betegeskedik, ettől függetlenül énekelni fog. Nos, Kaufmann önmagához képest a második előadáson sem tündököl.
Az amúgy embert próbálóan nehéz nyitóáriájában (Gott, welch Dunkel hier!) távolból érkező, ragyogó crescendóval indít, az ária magasságaiban azonban erőlködés érződik. Leonóra és Florestan kettőse a felvonás végén azonban lenyűgözően kerekedik ki. Ami pedig utána jön, örömünnep a javából.
Nagyon érdekes csupán hallgatni a Fideliót, a rengeteg, túlartikulált német párbeszéddel, kép nélkül. Van idő közben gondolkodni. Ezen a különös műremeken és persze a születésének idén 250. évfordulóját ünneplő Beethovenen is. Meg talán azon, hogy milyen jó is tud lenni az örömteli végkicsengés – pedig máskor csak a drámai katarzisba borzongunk bele. Hát ez kellett hozzá… Hisz’ most érezzük át először úgy igazán a vigadalmat – amikor ennyire messze kerültünk tőle.
Fotók: Royal Opera House