Istvánt kiherélték, Salome nem vetkőzik I.

Hallhatatlan produkciók az Erkel Színházban – Richard Strauss: Salome. FÜLÖP KÁROLY írása a szeptember 15-i premierről

Bő fél éve pang a színházi élet, s bár a járvány még csak most látszik csúcsosodni, a kezdeti apátia után a színházak és a művészek egyre találékonyabban fedezik fel a közönséggel való kapcsolattartás új formáit. Mégis üdítően hat, hogy egy-egy előadásra már eljuthatunk az online térből kiszakadva is. Az Operaház is ebben a hibrid üzemmódban működik jelenleg, és törekszik a bemutatóinak megtartására. Sajnos a további előadások színpadra kerülése a COVID-19 idején az „égi és ninivei hatalmak” akaratától függ: a Salomét és a Poppea megkoronázását például csak egy-egy estén, a premierén láthatta a közönség, az István, a király szériája viszont hamarosan eljut az utolsó tervezett előadás megtartásáig is. Hogy az üdítő kimozdulás mekkora örömöt okozott is valójában, azt próbálom összegezni a Salome egyetlen és az István egyik előadása alapján.

Salome: Sera Gösch (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Az évad első, várva várt nagyszínpadi bemutatója a világszenzációként beharangozott Salome-felújítás volt. Az előadás szenzációja elsősorban a díszlet, melyet a (vitatott életművű) Vörös Győző ókorkutató jordániai ásatásai során feltárt machaerusi Heródes-palota ihletett, további különlegessége pedig a címszerepet mostanság sokfelé éneklő Sera Gösch lett volna az Operaház kommunikációja szerint.

A nagy durranás, mint ahogy az előadás csaknem egész szériája, elmaradt, így aztán gazdagabbak (?) lettünk egy felesleges bemutatóval és egy (vagy több) keserű tapasztalattal.

Merthogy a Salome előző rendezése az Operaház egyik legszebben, legigényesebben színre vitt produkciója volt, Csikós Attila káprázatos díszletével, Szikora János rendezésében, amit sok emlékezetes előadó érlelt klasszikussá az évtizedek során. Ezek után a Machaerusnak és Sera Göschnek nagyot kellett volna szólnia – de ez sajnos mindkettőnél elmaradt.

A hétfátyoltánc: Sera Gösch (Salome) és Jürgen Sacher (Heródes) (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Vörös Győző és Dobrosi Tamás díszlete ugyan dekoratív, sőt autentikusnak is hihető, de nyomába sem ér Csikós Attila remekének. Amely még akkor sem vesztette nimbuszát előttem, amikor sok évvel a bemutató után megtudtam, hogy voltaképp egy budapesti bérház belső udvarát formázza. Addig semmi sem zavart meg abban a hitemben, hogy Heródes palotáját látom – „szecessziós szerelésben”. Akkor hirtelen leforrázott a felismertetés, de mára belátom: nem Csikós díszlete a bérház, hanem némelyik pesti bérház egy-egy palota a város szívében! Ráadásul a Csikós teremtette csodálatos színpadképhez remek akusztika társult, amint erről a rendező is vallott még anno, 1989-ben a premier előtt.

Pataky Dániel (Narraboth), Sera Gösch (Salome) és Szemerédy Károly (Jochanaan) (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Nos, itt kezdődnek a problémák: Vörösék Machaerus-díszletében elvész a hang, és ezt Rátóti Zoltán rendezése is súlyosbítja: az énekesek sokszor kerülnek a színpad középterében lévő terasz-emelvényre, innen pedig a hatalmas Strauss-zenekar áténeklése reménytelen feladatnak bizonyul számukra. Élükön is a vendégsztár, Sera Gösch számára, akinek első megszólalásakor azt hittem, rosszul hallok. Aztán rájöttem: nem hallok. Pontosabban őt nem hallom. Aztán meg hallottam – bár ne kellett volna! Sera Gösch ugyanis rájött valahogy a problémára, és differenciálatlan sikítozásba kezdett a hallhatóság kedvéért.

Bármennyire ambiciózus is volt játéka, még a közönségesre koreografált hétfátyoltánc expresszív tálalása sem feledtethette vokális produkciójának totális kudarcát.

Az est végi tapsrendnél látszott is a zavartsága – magyar kolléganője csak sajnálkozóan, majd legyintve rázta a fejét e hebrencskedés láttán –, Gösch mosolygott, ugrándozott, de szemmel láthatóan nem találta a helyét. Hiába nyilatkozta később, hogy jól érezte magát a premier estéjén, a testbeszéd akkor ezt ott ezt tökéletesen cáfolta. Felvetődik hát a kérdés: miért ő lett a világszenzációnak tervezett bemutató címszereplője? Néhány sikerültebb videóját megtekinthetjük ugyan a megosztó oldalakon, bár azokból is megállapítható: maximum egy kis szubretthangocska birtokosa, semmiképp sem Salome! Talán a korábbi margitszigeti előadásba történt beugrása indokolta az újabb meghívást? Lehet, ott még ugyanis a mikroport átsegítette a nehézségeken, de – ha volt ilyen – a meghallgatáson ki kellett volna derülnie a gyenge volumennek. Hát akkor? Talán, hogy bevállalósan levetkőzött a Margitszigeten? Még a darab fináléjában is, amikor nem kellett volna? Lehetne ez is magyarázat, de a mostani kőszínházi este ezt is megcáfolja: a hetedik fátyol eldobása után Salome ruhában maradt! Sebaj, hiszen a ruhák valóban tetszetősek, aprólékosan díszítettek, – a kollekció az előadás legerősebb, egyedülállóan kiváló szegmense (jelmeztervező: Tordai Hajnal). Marad hát a rejtély, az értetlenség. E sorok írójának értetlensége.

Heródiás és Heródes: Lukács Gyöngyi és Jürgen Sacher (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A szereplők többsége szintén több-kevesebb sikerrel vívta küzdelmét a hatalmas zenekarral és az akusztikával szemben. A legjobbakat, akik leginkább hallhatóan – és hallgathatóan – énekeltek, ezúttal nem feltétlenül a legfőbb szereplők között kell keresnünk. Mindenekelőtt Pataky Dániel Narrabothját, Mester Viktória Apródját, az 1. nazarénusként szereplő Kováts Kolos felemelően zengő basszusát és a zsidókvintett (Horváth István, Szerekován János, Kiss Tivadar, Biri Gergely, Pataki Bence) hisztérikus zűrzavarának sokszínű és zeneileg harmóniává érlelt tolmácsolását visszük haza szép emlékként az előadásról. Szépen szólalt meg Jochanaan szólama Szemerédy Károly előadásában. Heródest Jürgen Sacher énekelte (el) az Operaház visszatérő vendégeként, sokszor alig hallhatóan, a figura karakterbéli sokszínűségétől érintetlenül. Lukács Gyöngyi hatalmas művészi alázatról tett bizonyságot Heródiás méltatlanul hozzá nem illő szólamának előadásában, ám

ezzel együtt is képes volt atmoszférateremtő erejével és színészi kvalitásaival az előadás legjobb, legemlékezetesebb karakterét és pillanatait megteremteni.

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kocsár Balázs zenekara hangos, ez sem segíti éppen az énekes szólamok érvényesülését. Rátóti Zoltán rendezése alapvetően illusztrálja a jól ismert bibliai történet straussi verzióját, többre nem vállalkozik, s ezt mindenképp erénynek kell tartanunk. A szereplőmozgatás hibái elárulják az operarendezői tapasztalatlanságot, erről a díszlet kapcsán már esett szó. Noha érzékelhető a rendezői jó szándék bizonyos momentumok nyomatékosítására, mégis bosszantja a nézőt egy-egy suta megoldás, mint például Narraboth halála vagy a ciszternából négykézláb, kutyamód előmászó próféta patyolatfehér, már-már krisztusi megjelenése. Megfejthető kódok, de a rendezőnek látnia kellett volna, hogy nem igazán mutatnak jól a színpadon, sőt egyenesen nevetségesek, így mindenféle logika és a drámai szituáció ellen hatnak. Az elkeseredett reménytelenség, megaláztatás részvéte helyett a nevetés visszafojtásával küszködünk. Az egész produkció akkor süllyed a mélypontra, amikor ahelyett, hogy a katonák megölnék, Salome alatt megnyílik a föld, és Don Giovanni mintájára a színpad – a föld – alá süllyed. Egy indoka lehet: talán szégyenében.

(Folytatjuk!)

Fotók: Berecz Valter, Nagy Attila / Magyar Állami Operaház