Istvánt kiherélték, Salome nem vetkőzik II.

Hallhatatlan produkciók az Erkel Színházban – Szörényi Levente–Bródy János: István, a király. FÜLÖP KÁROLY írása az október 25-i, délelőtti előadásról

Az egy hónappal később bemutatott István, a király kapcsán hasonló benyomásaim keletkeztek: kellett-e ez nekünk? És ha igen, akkor így kellett-e? Kezdjük azonban a pozitívumokkal. Kifejező és tetszetős a plakát és a műsorfüzet jurta-koronája, egyetlen képben fejezi ki a darab Szinetár Miklós rendező által is kiemelt kettősségeit: „Magyarországon mindig élt bennünk egy István, aki a rendet, a Nyugathoz való tartozást akarta, de élt bennünk egy Koppány is, aki meg akarta változtatni a világot. […] Ez a kettősség – amely akár egyetlen személyiségen belül is megjelenhet – uralja a darabot, ezt szeretném világossá tenni […] Fontos, hogy Istvánnak is, Koppánynak is van igazsága. Nem a gonosz és a jó harcol egymással, hanem mindkettőben van jó is, rossz is.”

Jelenet az előadásból: Komlósi Ildikó (Sarolt), Boncsér Gergely (István), Kovácsházi István (Asztrik), Kriszta Kinga (Gizella), Kováts Kolos (Géza), Cseh Antal (Koppány) (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Szörényi-Bródy szerzőpáros több nemzedék által szinte klasszikussá avatott rockoperája ezúttal Gyöngyösi Levente szimfonikus hangszerelésében került színre. A Magyar Állami Operaház Zenekara Kesselyák Gergely vezetésével remekül teljesítette feladatát, a pazar kórustablók, az impozáns ensemble-jelenetek eszméletlenül jól szóltak, az akusztikai élményt fokozta, hogy az énekkar egy része az oldalerkélyen foglalt helyet. Fájdalmasan szép volt a sirató, felemelően szép a koronázási jelenet.

Csodálatosan, lelket simogatón énekelt Balga Gabriella: a népdalok dallamvilága által ihletett szólam gyönyörű, tiszta egyszerűséggel szólalt meg hangján, az egyes korábbi előadások során rárakódott modorosságoktól mentesen, a könnyekig meghatóan.

Jól sikerültek a három köpönyegforgató intrikus groteszk jelenetei Szerekován János, Megyesi Zoltán és Kőrösi András előadásában. Az áldozat-bemutatási jelenetben Sahakyan Lusine hangja szárnyal diadalmasan mindenkié felett, kár, hogy a Sámánasszony szerepe nem ad nagyobb bemutatkozási lehetőséget.

Laborc: Turpinszky Gippert Béla (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Az említettek Gyöngyösi Levente munkájának legsikerültebb részei, ezekben hallható leginkább az eredeti rockoperáéval adekvát szimfonikus megoldás, itt érzi leginkább a néző azt a hőfokot, amely az eredetiben is izzott – másképp fogalmazva: itt nem érzünk veszteséget, sőt, olykor katartikusabbnak is hat a hangzáskép. Mindehhez sokban hozzájárul Szinetár Miklós jó ízléssel kidolgozott rendezése, az inkább szertartásjáték-szerű interpretáció az óriási sematikus díszletemelvény (díszlet: Horesnyi Balázs) teremtette játéktérben, amelynek szürke színtelensége remekül kiemeli a látványos jelmezek színpompás kavalkádját, csillogó arányát vagy éppen tiszta fehérségét (jelmez: Velich Rita). A díszletfalak ugyanakkor kiváló vetítési felületek is: így könnyen válnak palotává, templommá vagy éppen áldozati oltárrá. Szinetár Miklós él is a lehetőséggel: kódexlapokból, miniatúrákból és iniciálékból vetíti szertartásjátéka köré a középkori miliőt.

Rendezése sokban oratorikus jellegű – véleményem szerint nagyon helyesen: az eredeti rockopera alapjául szolgáló dráma finoman szólva sem tekinthető ugyanis remekműnek; a drámai szituációk erősen leegyszerűsítettek, kidolgozatlanok, a jellemek egysíkúak – a konfliktusok viszont ebből is adódóan jól körvonalazhatók.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a belőle írt zenemű ne működhetne jól – gondoljunk csak arra, hány operai remekmű született középszerű irodalmi alkotás alapján! A zenés színpad hangsúlyai kicsit mások, a dramaturgiai esetlenségeket a zene feledteti, ha a színpadról érkező impulzusok elvarázsolják a nézőt. Szinetár látványszínpada képes erre.

Réka: Máthé Beáta (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Hol a baj tehát?

Az eddig elmondottak ellenére sajnos erős hiányérzetem támadt, amelyet az előadás első húsz perce után így fogalmaztam meg: „Istvánt kiherélték”. Aztán Ókovács Szilveszter igazgató Tatjána levelében olvastam, hogy már más is vélekedett hasonlóképpen, ő pedig igyekezett cáfolni ezt.

Sajnos minden cáfolat ellenére tartom: a rockopera a királydombi ősbemutatón ütött igazán nagyot, akkor és ott, 1983-ban olyan üzenetet és életérzést közvetített, amely történelmi távlatokból szemlélve legendává avatta az előadást.

A későbbi produkciók egyike sem tudta már ezt hozni, az eredeti megismételhetetlen maradt. Változott a kor, a hitek, a remények. Változtak az emberek. A zene és a történet maradt, az előadók változtak. Változtak az előadáshelyszínek és a rendezői koncepciók. És beleszólt a politika is. A mű vesztett forradalmiságából, újszerűségéből. Legendából többszöri repríz, majd repertoár-előadás lett. A jóleső nemzeti érzést, az ünnepélyesség katarzisát talán megkaptuk, vitatkozhattunk egy-egy rendezésen, de a mű mindig vesztett egy kicsit a tökösségéből. Most pedig a rockos hangzás elvételével végleg kiherélték.

Rezsnyák Róbert, Kőrösi András, Boncsér Gergely és Szerekován János (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A klasszikus áthangszerelés önmagában talán még nem lett volna végzetes, ha nem hozza méltatlan helyzetbe az operaénekeseket a rockénekes-színészekkel szemben. Gyöngyösi Levente zeneszerző részletesen beszélt is arról, hogy az eredetileg rockénekeseknek írt énekszólamokat az operaénekesek számára hangfajok szerint kellett átgondolni, transzponálni, vagy mint Gizelláét, egy oktávval feljebb hozni. Az átdolgozó elhivatottságát és gondosságát nem kétségbe vonva sajnos mégis azt kell megállapítani, hogy a szólisták hangja elvész a színpadon: legtöbbször nem, vagy csak tompán hallhatók a zenekar hangereje és az énekkar mellett, vagy a hallhatóság érdekében sötétítik-torzítják hangjukat. Ez nem jelenti azt, hogy az operisták rosszabbul vagy rosszul énekelnének, csak ők nem kapják meg a rockénekeseket segítő mikroportos erősítést – hiszen az a klasszikus operától idegen. Az István, a királyt pedig most az Erkel Színházban megpróbálták klasszikus operává írni. Az eredmény? Felemás.

A mű hordozta üzeneteket a már említett ensemble-ok élményszerűen tudták ugyan közvetíteni, de a szereplők áriáinak, kettőseinek szövegét alig lehetett hallani, érteni, még a számokat ismerő néző is gyakran kényszerült a feliratozó segítségét igénybe venni.

Ha a hang nem szárnyal egy operában, a katarzis elvész. Az Operaház nehéz helyzetbe hozta művészeit. Pedig érezhetően mindenki igyekezett a legjobbját adni – ezen a délelőttön többek között: Boncsér Gergely (István), Meláth Andrea (Sarolt), Kriszta Kinga (Gizella), Szegedi Csaba (Koppány). Ráadásul a vírushelyzetben alaposan keveredtek is a szereposztások, egyes tervezett szereplők el sem jutottak a közönség előtti megmérettetésig.

Jelenet az előadásból (fotó: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Kellett tehát mindez? Milyen tanulságokkal szolgálhat a két produkció premierje? Mindenekelőtt jó lenne, ha az Opera a saját énekeseiben bízna, a repertoárt rájuk építené. Egyrészt nem hozna külföldi fellépőt, ha itthon van alkalmas – hozzáteszem, alkalmasabb – művész az adott szerepre.

Másrészt olyan műveket érdemes repertoáron tartania, bemutatnia, amelyekkel a társulat – ha még van ilyen – a legjobb formáját tudja megmutatni.

A suszter pedig maradjon a kaptafánál: a műfajok nem mindig átjárhatók; a rockopera messze nem az Operaház profilja, ráadásul jelenleg másik színház is a repertoárján tartja – igaz, hangosítással, de annál nagyobb sikerrel. Abban a formában és műfajban, ahogy a Szörényi–Bródy szerzőpáros eleve megálmodta. Operát szerettek volna bemutatni 2020 őszén István királyról az Erkel Színházban? Szörényiék szerzői jogainak megszerzése helyett elég lett volna csupán a bejárati lépcső fölé pillantani. Az ő művét már amúgy is ígérték évekkel ezelőtt!

Fotók: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház