Zöld emberkék támadása

2014. február 18.

Antonín Dvořák: Ruszalka – HD-közvetítés a Metropolitan Operából. BÓKA GÁBOR kritikája

Ruszalka: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Ruszalka: Renée Fleming (fotó: Ken Howard)

Veszélyes dolog kritikusként előítéletekkel beülni egy előadásra: ha ugyanis ezek igazolódnak, a recenzens könnyen hiheti azt, hogy benne és az értékrendjében van a hiba. Csupán egy múlt heti példánál maradva: amikor először olvastam rendezőként Otto Schenk nevét a Metropolitan Ruszalka-előadásának plakátján, rögtön zöld nyálkát és békalencsét vizionáltam a nagy német mester Rajna kincse-produkciójának analógiájára – és ebben nem is kellett csalódnom. Volt itt minden, mi konzervatív szem-szájnak ingere: a vízből kiemelkedő félelmetes zöld manó (meglehetősen gigantikus kivitelben, nyilván nem függetlenül John Relyea valóságos testméretétől) és jóval esztétikusabban bezöldült vízi leánykák; mesekönyvbe illően öreg és csúnya Ježibaba-boszorkány kulturáltan rohadó fogsorral; zöld lombkoronás fák épített és festett kivitelben egyaránt; a mesterséges tóból minden mennyiségben áradó gőz, azaz szárazjég; a középső felvonásban pedig annak rendje és módja szerint felépített luxuskastély pompázatos kerttel, a vendégeken pedig szemet gyönyörködtető ruhakölteményekkel. Miért baj mindez? – kérdezheti csodálkozva az az olvasó, aki számára Schenk neve a megbízható mesterségbeli tudás, a szolid színházi minőség szinonimája, és jobban értékeli az általa képviselt darabhű értelmezési vonalat az úgynevezett rendezői színháznál?

Ježibaba: Dolora Zajick (fotó: Ken Howard)

Ježibaba: Dolora Zajick (fotó: Ken Howard)

A válasz összetett, de mindenekelőtt egy alapvetéssel kell kezdeni: nem magával az iránnyal van a baj – kritikusként magam is nem egy alkalommal tettem már hitet az igényes konzervatív operajátszás fontossága mellett. A konzervativizmus azonban nem lehet azonos a gondolattalansággal: a szerzői instrukciók szóról szóra történő megvalósítása nem szabad, hogy mindössze a darabbal kapcsolatos ötlettelenséget takargassa. Schenk azokban az operákban, melyek alapvetően a realizmus keretei között fogantak, sokszor adta tanúbizonyságát annak, hogy nagyszerűen ért a szereplők közötti viszonyrendszerek felvázolásához és alapos kidolgozásához (lásd számos operaházban futó, többször dokumentált Rózsalovag-rendezését); úgy tűnik azonban, fantáziája megbénul, ha olyan opera kerül a kezébe, ahol eggyel tovább kell lépni, ahol a cselekmény nem értelmezhető elsődleges olvasatban. Márpedig a Ruszalkában ez a helyzet: a népmesei alapokon nyugvó történetre könnyű legyinteni, és cukormázzal bevont, gügyögős meseként tálalni, ám ha így teszünk, nem csak az opera, de a mese műfaját is degradáljuk. Avagy fél kézzel elintézhető volna egy olyan súlyú kérdés, mint az ember önkeresése, két világ közötti sehová sem tartozása? Valóban negligálhatók volnának olyan színházi párhuzamok, mint amit az áhított lányért vállalt próbatétek, illetve a némasági kötelezettség jelölnek ki, olyan előkelő kontextusba helyezve ezzel a cseh szerző operáját, mint Mozart Varázsfuvolája (hogy a magyar irodalmi párhuzamot, Vörösmarty Csongor és Tündéjét csak zárójelben említsük)? Úgy tűnik, Schenk szerint igen, vagy ha mégsem, akkor az ilyen fajsúlyú művek esetében is a képeskönyvszerű bemutatást tartja üdvözítőnek. Elfogadom, ha valaki számára ez kielégítő, ugyanakkor nem rejthetem véka alá a véleményemet: nekem – az imént említett okokból – részint kevés, részint kínos volt mindaz, amit a HD minőségű közvetítés jóvoltából olykor egészen közelről láthattunk. Mert hiába fogadom el esetleg, hogy a Ruszalka nem több unhappy enddel végződő ártatlan tündérmesénél, John Relyea zöld mellkasára vagy Dolora Zajick fogsorára akkor sincs magyarázat…

Ruszalka és a herceg: Renée Fleming és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Ruszalka és a herceg: Renée Fleming és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Miként arra sem, hogy a vitatható esztétikai irányultsága mellett is aprólékosnak ismert Schenk ezúttal miként bánhatott ilyen nagyvonalúan a részletek kidolgozásával. Persze óvatosan az ítélkezéssel: a Metropolitan Ruszalka-produkcióját huszonegy éve, 1993-ban mutatták be, vagyis bőven volt ideje elkopni, ráadásul a jelenlegi szereplők közül egyedül Dolora Zajick vett részt a premieren is – ám a Met éppen azzal szokott ámulatba ejteni, hogy több évtizedes produkciói is frissen hatnak. Ezúttal viszont annyi téblábolást láthattunk a színpadon, mintha elveszett volna a rendezői példány: a szereplők szinte mindent saját kútfőből próbáltak megoldani, kevés sikerrel. Ez azonban nem mindig volt a saját hibájuk: olykor a szerep és az énekes karaktere közti távolság bizonyult leküzdhetetlennek.

A vízimanó: John Relyea (fotó: Ken Howard)

A vízimanó: John Relyea (fotó: Ken Howard)

Példának okáért a címszerepet adó Renée Fleming esetében, akit hiába nevezett a műsorvezető Susan Graham a világ egyik elsőszámú Ruszalkájának (az idézet nem pontos, de valami hasonló hangzott el), a szerelemre vágyó naiv fiatal lány jelleme aligha jöhet ugyanabból a művészből, aki Werdenberg tábornagynénak, Madeleine grófnénak vagy éppen Rossini Armidájának, egyszóval sokat tapasztalt nagyasszonyoknak hiteles megformálója. A mérleg másik serpenyőjében persze ott van az olvadékony hang most is megvesztegető szépsége, a zenei megformálás lefegyverző volta, ám mindez csak kiélezettebbé teszi a problémát: Fleming lehetne akár hiteles Ruszalka is, ha nem kényszerülne arra érdemi rendezői segítség híján, hogy egy az egyben játsszon el egy olyan figurát, amihez művészetének jelenlegi stádiumában már semmi köze. Ettől persze még szívesen hallgatjuk meg előadásában a szerep, a darab gyönyörű lírai áriát, ám mindez elszigetelt zenei élmény marad, és nem kel életre belőle a zenedráma.

Az idegen hercegnő és a herceg: Emily Magee és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

Az idegen hercegnő és a herceg: Emily Magee és Piotr Beczała (fotó: Ken Howard)

A szereposztás további része nagyjából pontos, kivételt talán Emily Magee idegen hercegnője képez, aki a csábítás finom trükkjei helyett olykor a végzet asszonyaként, olykor egyenesen fúriaként csavarta el a herceg fejét (ennyit a darabhoz való hűségről). A vokális teljesítményt sem éreztem kifogástalannak, a hang a magas regiszterben olykor élesnek tűnt. A női mezőny minden szempontból leghitelesebb alakítását Dolora Zajick nyújtotta Ježibabaként: elsősorban hangi eszközei, dúsan zengő, és úgy tűnik, megkophatatlan altja segítségével túl tudott lépni karakterének primitív rendezői beállításán (jóízű kiköpése egyike a feledhetetlen színháztörténeti pillanatoknak), és mindezek ellenére volt egyszerre komikus és félelmetes, néha már-már misztikus vénasszony. Mint jelmeze kapcsán már említettük, hasonlóan előnytelen helyzetből indult John Relyea (a vízimanó) is: súlyos, ugyanakkor hajlékony basszusa azonban kellő tekintélyt adott a karakternek, áriája pedig zenei megformálás szempontjából az este legszebben sikerült vokális produkciója volt. Piotr Beczała hercege pontos és értékes alakítás: a lassan nélkülözhetetlenné váló lengyel tenor ebben a szláv szerepben jóval meggyőzőbben énekelt, mint az olasz repertoár darabjaiban szokott, bár technikájának bizonyos konstans hiányosságai (jelesül hangjának elvékonyodása piano dinamikánál) ezúttal is feltűntek. Mégis: az alapvetően szép hangszín, a helyes szerepfelfogás és a majdnem-anyanyelvi természetesség megtette a hatását.

Ruszalka és Ježibaba: Renée Fleming és Dolora Zajick (fotó: Ken Howard)

Ruszalka és Ježibaba: Renée Fleming és Dolora Zajick (fotó: Ken Howard)

Yannick Nézet-Séguin nem csupán Dvořák sokszor túlzottan lírainak bélyegzett zenéjének vérbeli drámaiságáért szavatolt, de avatott kezű, érzékeny vezénylése az egész előadás létrejöttében való kételkedésünket is helyrebillentette: igen, ilyen színvonalú zenei megvalósítás esetén érdemes volt akár megnézni is a Ruszalkát.

Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera

Hasonló bejegyzések