A rózsa neve: Elīna

2012. május 3.

Richard Strauss: A rózsalovag – Bécsi Állami Operaház, 2012. április 15. BÓKA GÁBOR kritikája

Octavian: Elīna Garanča (fotó: Michael Pöhn)

A Bécsbe látogató turisták legfőbb célpontjai között a Stephansdom, a schönbrunni kastély, az Albertina vagy a spanyol lovasiskola mellett nyugodtan felsorolhatjuk a Staatsoper Rózsalovag-előadását is. Nem csak a legbécsiesebb darab köré szövődött legendárium, de az 1968 óta változatlan formában látható produkció is okozza, hogy az átlagos operalátogatóknál jóval szélesebb közönségréteg érzi úgy: valami hamisítatlan helyi ízt élvezhet azt követően, hogy hat óra tájban felgördül a függöny. Mindez persze együtt jár azzal, hogy Otto Schenk rendezése nem adja, nem adhatja a mű látványos újrafelfedezését: a veterán német mester, aki a világ több színházában is színpadra állította a maga Rózsalovag-vízióját, voltaképpen pontosan ragaszkodott a hajdani drezdai ősbemutató szabta keretekhez, Max Reinhardt rendezésének és Alfred Roller színpadképeinek világához. Óhatatlanul is felmerül a kérdés: valóban ez az egyetlen megközelítési módja van A rózsalovagnak? Aligha: a – fogalmazzunk így – fontolva haladó magyar operajátszás már 1971-ben kísérletet tett, hogy legalább a színpadképet (tervező: Makai Péter) illetően eltérjen a megszokottól, s az erősen korhoz és helyhez kötött darabot kicsit megemelje. A 2010-es operaházi felújítás aztán Julia Müer díszletei között radikálisan szakított mind a korhű, mind az elemelt irányzattal, és a keletkezés korába, az előző századforduló idejére helyezte át a cselekményt. Az eljárás nem egyedülálló, voltaképpen nemzetközi trendhez igazodott – legyen elég csak Robert Carsen sokakat megdöbbentő 2004-es salzburgi produkciójára utalnunk.

A tábornagyné: Nina Stemme (fotó: Michael Pöhn)

Hogy a Staatsoper nem vesz tudomást A rózsalovag-interpretációk újabb és újabb állomásairól, és megingathatatlanul ragaszkodik az origóhoz, rendre terítékre kerül az osztrák sajtóban. Jól emlékszem, hogy pár évvel ezelőtt egy új betanulás kapcsán a szereplőkkel kapcsolatos elégedetlenség nagyrészt a rendezésen csapódott le – pedig mindenki jól tudhatta előzetesen, hogy mire számítson. Meglehet, csak a messziről, nevezetesen egy, az ausztriaihoz semmilyen szempontból sem mérhető operakultúrából jött néző naivitása mondatja velem, de számomra úgy tűnik: túlzóak az előadás vállalhatatlanságát hangsúlyozó bírálatok. Az előadás igenis képes magasrendű élményt nyújtani – ha egyrészt elfogadjuk, hogy létezik a mű által képviselt mondanivaló és az ahhoz való előadói ragaszkodás, vagyis a „Werktreue” színházi eszménye, másrészt ha a produkciót megfelelő módon karban tartják, és kiváló szereposztás áll hozzá rendelkezésre. A rajtam múló részt a magam részéről teljesítem: elfogadom a Strausstól Reinhardton át Schenkig hagyományozódó előadási tradíciót mint A rózsalovag hiteles olvasatát, mint olyan interpretációt, ami lényeges dolgokat fogalmaz meg a darabról és az életről. Ami a karbantartást illeti: hiteltelen lenne, ha itthoni előadásokon edzett nézőként mondanék bírálatot egy bécsi előadás esetleges megkopásáról – szürkeség és pontatlanság helyett minuciózusan betartott rendezői utasításokat és élettől duzzadó, hiteles mellékszereplőket láttam (legyen elég csak Wolfgang Bankl karakteres rendőrbiztosára vagy a Budapestről is ismert Michael Roider Valzacchijára utalnom). Ami pedig a szereposztást illeti – nos, az olyan volt a szóban forgó áprilisi estén, ami után a legkényesebb operamániások is megnyalhatták mind a tíz ujjukat.

Octavian és Ochs báró: Elīna Garanča és Kurt Rydl (fotó: Michael Pöhn)

Mint tudjuk, Wagner-szerepeket az énekel, aki tud – Nina Stemme azon kevesek közé tartozik, akik a mai, Wagner-ínséges időkben erre képesek. Ennek azonban ára van: az énekeshiány, no meg Wagner-szerepek speciális stílusa könnyen magával rántja a szóban forgó művészeket, akik aztán nehezen törnek ki a skatulyából, és lépnek át más stílus- és szerepkörbe. Stemme ebből a szempontból (igaz, csak konzerv-előadáson) okozott már számomra csalódást; annál nagyobb örömmel vettem, hogy mostani Tábornagynéja minden szempontból hiteles és stílusos szerepformálásnak bizonyult. Hangját érezhetően vissza kellett fognia, s ez néhány lírai pillanatban az ihletettség rovására ment, ám a darab jelentős részében nem az akarás, hanem a stílusismeret és énekkultúra győzedelmeskedett. Hangban és színészileg egyaránt tartózkodott mindenfajta szélsőségtől: sem heroinát, sem önmagától meghatott széplelket nem formál a Tábornagynéból – annak játssza, ami: szerelemre vágyó érett asszonynak, akit megperzsel az ifjúság varázsa, és elandalít az elmúlás melankóliája.

Ochs báró és Faninal: Kurt Rydl és Franz Grundheber (fotó: Michael Pöhn)

Megperzseli az ifjúság tüze – írtuk, noha Elīna Garanča alakításait sosem az elsőfokú szenvedélyesség jellemzi, jóllehet Octavian A rózsalovag világának legszenvedélyesebb szereplője. Garanča azonban, ha nem is beleszületett, de belenevelkedett a bécsiességbe és A rózsalovagba (konkrétan jelen előadásba is): pontosan tudja, hogy színpadi személyisége, a bizonyos fokú introvertáltság és a szerep megkívánta teljes kitárulkozás, fiatalos lobogás izgalmas feszültséget adhat szerepformálásának, amit képes is kiaknázni. Octavianja így egy minduntalan a helyes viselkedési normákat magára erőltetni kívánó, de azokat aztán pillanatok alatt sutba vágó fiatalember benyomását kelti. Az énekprodukció kifogástalan: akik esetleg aggódtak, hogy milyen hangi állapotban kapják vissza az anyai örömök okozta szünet után kedvencüket, bízvást örülhetnek – a gyönyörű, bársonyos mezzo teltebben szól, mint valaha.

Sophie és Octavian: Miah Persson és Elīna Garanča (fotó: Michael Pöhn)

Kurt Rydl – maga Ochs báró. Épp negyedszázada alakítja a szerepet (a Staatsoper budapesti vendégjátékán is ő formálta meg); s aligha mondhatunk többet annál, mint hogy világos különbséget tud tenni bunkóság és vidékiesség, parlagiasság és az adott környezetbe nem illő, de a maga módján kedélyes viselkedés között. Ochs báró „nem rossz, csak más”: nem az a baj vele, hogy kőbunkó, csak a számára idegen társadalmi közegben nem képes megfelelően viselkedni – ha úgy tetszik, nem képes beilleszkedni, amit pedig a bécsi környezet feltétel nélkül elvárna tőle. A rendezés nem feszegeti azt a kérdést, hogy mennyire emberséges a többiek eljárása Ochsszal szemben; Rydl nagyon is szerethető szerepformálása viszont oly mértékben kiváltja szimpátiánkat, hogy önkéntelenül is keressük viselkedésének mentségeit, vagy inkább lélektani mozgatórugóit. Hogy Rydl hangja túl a pálya derekán már nem képes e minden basszusszerepek leghatalmasabbikát a maga teljességében uralni, az törvényszerű; ám a stílusismeret, de ami ennél is több: az idióma, a Hoffmansthal alkotta dialektus és az ehhez kapcsolódó kedély életre keltése olyan többlet, amiért szívesen elnézzük egy-két exponált mélység kevésbé fénylő voltát – főleg ha a szólam jelentős része tanítani való dikcióval és zenei pontossággal hangzik el.

Sophie: Miah Persson (fotó: Michael Pöhn)

Miah Persson nagyszerűen egyesíti magában a cserfes és az átszellemült Sophie-t, ám vokálisan csak a harmadik felvonásban jut el a beteljesültségig; az ezüstrózsa átnyújtásának jelenetében hangját a magasságokban kicsit fáradtnak éreztük. Franz Grundheber jelentőssé képes tenni Faninal figuráját – ez egyre ritkább jelenség a világ operaszínpadain, noha csak így lehet világos, hogy miért is van tekintélye Sophie, Octavian és – igen! – még a Tábornagyné előtt is. Joggal várhatnánk, hogy egy ilyen remekül kiosztott előadásban az olasz énekes áriája az egyik csúcsponttá válik, ám sajnos nem ez a helyzet: Ho-yoon Chung tenorja túl vastag a szólamhoz, ráadásul az ária megformálása helyett egyes hangokat énekelt csak – talán csak azért, hogy ne legyen minden annyira tökéletes.

Meglehet, csak a vizuális benyomás okozta, hogy az első negyed órában kicsit merevnek találtam Jeffrey Tate vezénylését (látványra inkább taktírozását). A maestro azonban később érzékelhetően oldódni kezdett – vagy mi hangolódtunk volna rá fokozatosan elképzelésére, a cukormáztalanított Strauss-zene létjogosultságára? A kritikus bécsi közönség körében aratott nagy siker mindenesetre azt támasztja alá, nem csak én éreztem úgy, hogy Tate megközelítése nem ördögtől való – az anyag hat önmagában is, s a Staatsoper Zenekarának eszményi hangzása amúgy is kellően elbűvöli a hallójáratokat. Ilyen az, amikor a hagyomány sem a színpadon, sem a zenekari árokban nem pusztán üres szó, hanem megőrzésre érdemes, valódi érték.

Fotók: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn


Richard Strauss: Der Rosenkavalier – Wiener Staatsoper, 15. April 2012

von Gábor Bóka (Übersetzung von Bianka Schönbächler-Újlaki)

Otto Schenks seit 1968 laufende Regie des Rosenkavaliers hat ein mindestens so langes Legendarium wie das Stück selbst: Die Stadt besuchenden Touristen genießen sie als echtes Lokalkolorit. Diese Tatsache bringt natürlich mit sich, dass die Inszenierung, statt eine Neuinterpretation des Stückes zu wagen, an den seit der Uraufführung gewohnten und bewährten Rahmen festhält. Man kann diese Art vom Konservatismus natürlich ablehnen – aber von Budapest aus sollten wir auch die bei uns unbekannte fachliche Professionalität anerkennen, womit diese gut 42-jährige Regie am Leben erhalten wird. Wie es bei solchen langjährigen Produktionen üblich ist, ist bei der Gesamtwirkung vor allem die Leistung der Solisten entscheidend. In der Darstellung der Feldmarschallin durch die hauptsächlich als Wagner-Sopranistin bekannte Nina Stemme wird das für die Rolle zu große Volumen von Singkultur und Stilkenntnis besiegt. Der wunderschöne, samtige Mezzosopran von Elīna Garanča klingt voller als je, ferner ergänzen die introvertierten Züge ihrer Persönlichkeit spannenderweise das jugendliche Lodern der Rolle des Octavians. Die 25-jährige Darbietung von Kurt Rydl als Baron von Ochs ist dermaßen sympathisch, dass wir von selbst Entschuldigungen für sein Verhalten suchen, oder psychologische Beweggründe. Jeffrey Tate dirigierte anfänglich etwas steif, was sich mit der Zeit gradweise lockerte, und schließlich macht sein beim strengen Wiener Publikum errungener großer Erfolg uns darauf aufmerksam: Seine Auffassung über das Stück ist nichts Übles.

Probenfotos: Wiener Staatsoper / Michael Pöhn

Hasonló bejegyzések