Philip Glass: Ehnaton – BODA BENJAMIN GÁBOR írása a november 23-i élő közvetítésről
A 2019/2020-as színházi szezonban tizennegyedik évadját kezdő Metropolitan Opera Live in HD közvetítéssorozat történetében a kezdetektől fogva tetten érhető egy teljes következetességgel ugyan véghez nem vitt, de feltűnően hangsúlyos tendencia a (legfőképp amerikai) kortárs operával kapcsolatban.
A 2006/2007-es, a széles nagyközönség elég még csak hat produkciót táró nyitószéria rögtön kortárs világpremierrel is jelentkezett. 2007. január 13-án az Egyesült Államokban élő kínai zeneszerző, Tan Dun angol nyelvű librettóra komponált, történelmi témájú, Csin Si Huang-ti császárról szóló The First Emperor című operája volt műsoron. A követező évad „életkorban” legfiatalabb műve a kortársként már bajosan kategorizálható 20. századi klasszikus, Benjamin Britten Peter Grimesa volt, míg a 2008/2009-es szezon műsora ismét ízig-vérig kortárs, és újra történelmi tárgyú alkotást tartalmazott: a középpontba J. Robert Oppenheimert állító, 2005-ben született John Adams-művet, a Dr. Atomicot. Míg 2009/2010-ben A rózsalovag volt a vetítések közönsége elé kerülő legmodernebb opera, az azután következő három évad mindegyikének műsorában szerepelt amerikai kortárs mű. Mivel 2010/2011-ben John Adams Nixon Kínában, 2011/2012-ben pedig Philip Glass Satyagraha című alkotása került a kiválasztott operák közé, tovább gyarapodott a középpontba történelmi személyeket állító munkák sora, a 2012/2013-as szezonban pedig Shakespeare-adaptáció, Thomas Adès Viharja képezte részét a New York-i dalszínház élő közvetítéssorozatának.
Mire véglegesen nyilvánvalóvá válhatott volna a Met dicséretes célkitűzése, hogy az alapvetően népszerű repertoárdarabokkal és sztárénekesekkel hallgatóságot csábító műsortervekben mindig szerepeljen kortárs mű, a 2013/2014-es, a 2014/2015-ös és a 2015/2016-os évadok megint nélkülözték a par excellence jelenkori műveket – ezekben Sosztakovicstól Az orr, a Csajkovszkij Jolántájával egy este műsorra kerülő Kékszakállú herceg vára, valamint Alban Berg Luluja voltak a kínálat „legfrissebb” darabjai. A 2016/2017-es sorozattól kezdve újra feltűnnek a kortársnak titulálható operák, és ezek nem minden esetben amerikaiak. Kaija Saariaho finn zeneszerzőnő 2000-es, francia nyelvű L`Amour de loin-jét a 2017/2018-as szériában a Buñuel-filmen alapuló, 2016-ban bemutatott The Exterminating Angel követte, amellyel szerzője, Thomas Adés lett John Adams után a második jelenkori amerikai alkotó, akinek két műve is a Metropolitan Opera Live in HD programjába került. 2018/2019-ben újabb film ihlette, ezúttal Hitchkockon alapuló friss amerikai mű, a 2017-es Marnie volt látható. Szerzője, az 1981-es születésű Nico Muhly lett a legfiatalabb komponista, akinek munkája a vetítéssorozat műsorába került.
Ilyen előzmények után érkeztünk el a most futó szezonhoz, amelyben a kortárs amerikai operák kánonjának egyik legemblematikusabb, szinte már klasszikus darabja, Philip Glass 1984-es Ehnatonja képviseli az opera műfajának jelenét.
Azon túl, hogy ezzel a bemutatóval Glass lett a harmadik jelenkori duplázó, a darabválasztás tematikai értelemben a történelmi tárgyú operák síkjára tért vissza.
Az ókori Csin Si Huang-ti, majd a 20. századi triász, Oppenheimer, Nixon és Gandhi után ismét az ókor egy meghatározó figuráját, a Kr.e. 14. században élt vallási reformer fáraót központba állító dalművet láthatott és hallhatott az operakedvelő világ.
A minimalistaként címkézett, ám a jelzőt elutasító, 1937-es születésű, megosztó Glass leginkább közönségbarátnak tekintett operája megadja a mezei néző számára is annak illúzióját, hogy itt valami nagyon intellektuálisat lát és hall, és mégsem kell úgymond „beleszakadnia”. Hisz az Ehnaton mégicsak „modern opera”, a filmzenében is járatos Glass azonban könnyen befogadható, repetitív zenét komponált hozzá.
Van is és nincs is klasszikus értelemben vett lineáris cselekményvezetése, megszokott operai dramaturgiája. Időrendi sorrendben halad, tablószerűen építkezik, és pillanatokat villant fel Ehnaton uralkodásának fontos eseményeiből.
Ezek a felvillantott képek az előző fáraó, III. Amenhotep temetésétől egyenesen a jelenig terjednek, amikor a Tell-el-Amarnáról oktató professzort és unatkozó diákjait bemutató jelenet után Ehnaton, Nofertiti és Tye anyakirályné szelleme még mindig a városban kísértenek. A librettó négynyelvű, és kizárólag történelmi forrásokon alapul. Az angolon túl óegyiptomi, akkád és héber szövegek kerültek megzenésítésre, de ha ez nem lenne elég, a partitúra szerint több helyütt is csak hangokat kell az énekeseknek megszólaltatnia – ilyen a második felvonás kezdetének templomfoglalása, vagy a harmadik felvonást nyitó uralkodói családi idill. A darabban vannak kifejezetten hagyományos formákon alapuló, kortárs „slágerszámok”, ilyen Ehnaton és Nofertiti második felvonásbeli szerelmi kettőse és az ugyanazon felvonást záró Naphimnusz.
A mű ősbemutatója Stuttgartban volt, három évvel később, 1987-ben a premier szereposztásával szinte megegyező stúdiófelvétel is készült az operáról. A Met színpadára kerülő, Phelim McDermott rendezte produkció 2016-ban már Londonban és Los Angelesben is látható volt, mindahányszor ugyanazzal a címszereplővel, a kontratenor Anthony Roth Costanzóval. McDermott színpadra állításában két „csavar” van, egy látványra irányuló, felszínesebb, és egy az értelmezést árnyaló, mélyebb. Az első a szikes egyiptomi talajra asszociáló jelmezbe bújtatott zsonglőrcsapat állandó szerepeltetése, a másik a mű eredeti narrátorának, az írnoknak lecserélése. Az angol rendező az elhunyt fáraónak, III. Amenhotepnek adja ezt a jelentős prózai szerepet, amelyben az egyébként énekes Zachary James (Roth Costanzón kívül a másik szereplő, aki a londoni és Los Angeles-i előadásokban is színpadra lépett) az este legemlékezetesebb alakítását nyújtja, sztentori hangon, elsöprő emocionális töltettel tolmácsolva a karaker cseréjével jókora többletet kapó figurát.
Felmerülhet a kérdés, hogy milyen annak az operaelőadásnak a zenei kivitelezése, amelyben a legemlékezetesebb alakítás a prózai narrátoré.
Mivel egy kortárs mű esetében igencsak csekély a referencia, így pedig kevés lehetőség adódik az összehasonlításra is, viszonylag hálás helyzetbe kerülnek a szólamok megszólaltatói – még ha ezek a szólamok a címszereplőétől eltekintve távolról sem hálásak.
Aaaron Blake (Amon főpapja), Richard Bernstein (Aye) és Will Liverman (Hóremheb) a régi vallást és a régi rendszert képviselő, a maguk fachjában egyébként comprimario jellegű hanggal bíró szereplőhármasának tagjai kevés lehetőséget kapnak egyéni képességeik megcsillogtatására. A basszus Aye az első felvonás kezdetén kap rövid szólószakaszt, míg a tenor főpap a második elején, ettől eltekintve együttesekben kell precízen énekelniük.
Hasonló helyzetben van az izlandi szoprán, Dísella Lárusdóttir Tye anyakirálynéként és a fiatal amerikai mezzoszoprán, J`Nai Bridges is Nofertitiként. Nincs önálló énekelnivalójuk, kizárólag más szereplőkkel egyszerre szólalnak meg, és Bridgesnek is csupán a kiemelkedő szerelmi kettős miatt hálásabb a helyzete. Amíg viszont az együttesekben Lárusdóttir szopránja helyenként kifejezetten erőtlennek tűnik, és a zenekar, valamint az énekesek még a közvetítés hangmérnöki munkája ellenére (vagy esetleg amiatt?) is el tudják nyomni, a pályakezdő mezzoszoprán esetében ígérétes, izgalmas, dús hangmatéria bontakozik ki. Jó lenne a közeljövőben a bevett repertoár szerepeiben is hallani őt, hogy teljesebb képet kaphassunk erényeiről és esetleges korlátairól. Az Ehnaton–Nofertiti-duett annak ellenére is jól sikerültként értékelhető, hogy Roth Costanzo és Bridges hangja nem illenek tökéletesen össze, így az éteri hangzású kompozícióban a két hang nem olvadhatott teljes harmóniában eggyé.
Az opera szereplőkészlete és az énekelnivaló fentebb ismertetett meghatározottsága már az első felvonás záróképére, de a második felvonásra végképp ziccerhelyzetbe hozza a címszerepet tolmácsoló kontratenort.
Ritkán játszott és széles nyilvánosság elé még ritkábban kerülő operáról lévén szó, Anthony Roth Costanzo a McDermott-féle színrevitel 2016-os londoni bemutatója óta jóformán monopol helyzetben birtokolja a címszerepet – ő korunk Ehnatonja.
A reneszánszukat élő nagy barokk operák jelentős kontratenor-szerepeivel ellentétben itt jóformán versenytárs nélkül áll, produkciója azonban mind vokális, mind figurális értelemben ténylegesen kiérlelt, átgondolt és kiválóan kidolgozott. Roth Costanzo hangja a hidegebb, élesebb és nem is a legszebb kontratenorok közé tartozik, azonban képes maximálisan élni a monopol helyzetből adódó lehetőséggel. Csúcsra járatja az előadóművész és (valószínűleg) élete szerepe közti teljes azonosulást, ezzel pedig saját pályája védjegyévé teszi Glass fáraóját.
2019. november 23-án először vezényelt női karmester a Metropolitan Opera Live in HD történetében. Karen Kamensek biztosan tartotta kézben a hegedűk nélküli zenekarra írt partitúrát, hasonlóan biztos teljesítmény jellemezte az Ehnatonban nagy feladatot ellátó énekkart is, mely még a McDermott-produkció profilját meghatározó zsonglőrködésből is kivette részét.
Az Ehnaton előadása emlékezetesebbre sikerült, mint a tavaly novemberi, lassan a feledés teljes homályába vesző Marnie. Philip Glass életműve továbbra is megosztó marad, Reimann Learjével vagy egy Eötvös Péter-operával összevetve pedig csak imitálja a valódi intellektuális mélységet. Lassacskán klasszikussá nemesedő, de még félig-meddig kortárs műként azonban olyan alkotás, amely képes szélesebb hallgatóságot megnyerni az opera műfajának annak ellenére is, hogy nem tartozik az alapvető repertoárdarabok közé. Egy-egy kortás mű pedig mindig előnyére válik a Metropolitan Opera Live in HD közvetítéssorozatának.
Fotók: Karen Almond / Metropolitan Opera