Giuseppe Verdi: Don Carlos – VONA ILDIKÓ írása a Miskolci Nemzeti Színház február 7-i, 26-i és 27-i előadásairól
Izgalmas megközelítésben elevenedett meg Don Carlos legendája Miskolcon. A cselekmény eredetileg a 16. századi Spanyolországban játszódik, Keszég László rendező azonban nem ragaszkodott a történelemben egyébként jelentős időszak és helyszín képi megjelenítéséhez, számára a sztori emberi vonatkozása érdekes. Árvay György díszlete kortalan. Mintha azt akarná sugallni: csak a környezet és a körülmények alakultak át, viszont mi, emberek semmit nem változtunk az eltelt évszázadok során.
A teret egyetlen hatalmas fal uralja, rajta négy téglalap alakú ablakkal, két kocka formájú ajtóval. Ezekre képeket vetítenek, így tudják érzékeltetni a különböző helyszíneket anélkül, hogy át kellene rendezni a színpadot. Hajdufi Péter videóin gomolygó füstöt, sötét felhőket, kőtömböket, csillagos égboltot, zöld ligetet, spanyol nemesek portréit, altemplomi temetkezőhelyet láthatunk. A fal közepén jól kirajzolódik egy óriási kereszt, ami meg van hajlítva, és csak akkor egyenesedik ki, amikor a Főinkvizítor megérkezik. Kevés eszközzel dolgozik az előadás, csak a legszükségesebb bútorok vannak a színpadon: szék, pamlag, komód, ágy, paraván, egy emelvény az autodafé-jelenethez, valamint a börtönt szimbolizáló négy rácsozott fal. Gyors átállásra ad lehetőséget ez a praktikus és költségtakarékos megoldás. Ha nem „múzeumszínház” keretein belül szeretnénk megtekinteni az operát, akkor minden megvan a díszletben, ami jó alapot adhat egy sikeres produkcióhoz.
Az előadásban használt jelmezek szintén kortalanok. A nézők közül többen hiányolták a kosztümök történelmi hűségét; díszesebb, elegánsabb ruhákat szerettek volna. Ami engem illet, én könnyen lemondtam a malomkerék-galléros, abroncsszoknyás nők és a rövidnadrágos, harisnyás férfiak látványáról. Nem beszélve arról, hogy II. Fülöp korában a legmagasabb osztályok tagjai kötelezően feketében jártak. Szűcs Edit jelmeztervező a szereplőknek főként pasztellszínű és viszonylag szolid öltözékeket készített. Akad köztük néhány feltűnőbb, de azok sem drága anyagból varrottak; a király palástján például jól látható, hogy műszőrme.
A ruhák jelzésszerűek, csupán Eboli és Erzsébet sokfodros szoknyája emlékeztet rá, hogy Spanyolországban vagyunk.
A négyfelvonásos, olasz nyelven elhangzó opera egyetlen szünettel került bemutatásra, így kicsit hosszú lett egy-egy rész (két-két felvonást vontak össze), de nem igazán vesszük észre az idő múlását, mert valami mindig történik a színpadon, amire figyelni kell. Orbán Eszter fordító-dramaturgként volt részese az alkotói folyamatnak, neki köszönhető a magyar felírat.
Keszég László rendezésében a cselekmény nagyon jól követhető, az előadás pedig egyetlen pillanatra sem válik unalmassá, vontatottá. Ötletekben gazdag produkció született, melyből a miszticizmus sem hiányzik. A zárójelenet egyszerre gyönyörűséges és hátborzongató; pont olyan, mint Don Giovanni vacsoráján a Kőszobor megjelenése. A rendező nagy gondot fordított a figurák érzelmi hullámzásának ábrázolására.
Kiemelten fontos számára, ami a szereplőkben belül zajlik, hiszen Verdi az eredeti, igen erős politikai mondanivalóval átszőtt Schiller-drámát úgy alakította operává, hogy a hangsúlyt áttette a személyes érzelmekre, lelki rezdülésekre.
Persze a szabadság gondolata – egyén és közösség szintjén –, állam és egyház viszonya, elnyomók és elnyomottak problémaköre itt is jelen van, csak visszafogottabb formában, mint Schillernél.
Több műfajban láttam már rendezést Keszég Lászlótól, és azt tapasztaltam, hogy tisztelettel nyúl a darabokhoz, igyekszik mélyre ásni a történetben, és a lehető legtöbbet megmutatni belőle. A Don Carlos esetében a szélsőséges érzelmek ábrázolására és az események követhetőségére helyezte a hangsúlyt, de azért most is beleszőtt egy rejtett szálat, amit a néző csak akkor vesz észre, ha nagyon figyel.
Már a premieren föltűnt, mennyire sokat térdepelnek a szereplők. Posa a király előtt, az elbocsátott udvarhölgy a királyi pár előtt, eretnekek az inkvizíció előtt, Eboli Erzsébet előtt, Erzsébet a király előtt, a király a Főinkvizítor, a Főinkvizítor V. Károly szelleme előtt. Nem láttam még olyan Don Carlos-rendezést, ahol ennyit hajlongtak volna. Ráadásul két jelenetben Erzsébet maga is pár másodpercre letérdel az előtte térdeplőhöz, és szintén szembetűnő, hogy amikor jelenet-, illetve felvonásvégeken a függöny összezárul, valaki mindig térdel a színpadon. Annyira következetesen egymásra épülnek ezek a mozzanatok, hogy az nem lehet véletlen.
Az opera szövegkönyvében is megtalálhatjuk a „fejet hajt”, „térdre hull” színpadi utasításokat, de a kulcsmondatot Schiller drámájában kell keresni; a központi párbeszédben Fülöp békeajánlatot tesz a Főinkvizítornak, aki válaszul szab egy feltételt: „Ha Fülöp király alázattal meghajlik”.
A miskolci előadásban mindenki letérdel a Szent Hivatal vezetője előtt, őt viszont csak V. Károly szelleme tudja térdre kényszeríteni. Érezhető, hogy a rendezőt is nagyon érdekelte a kérdés: ki hajlik meg ki előtt? Pontosabban: kinek kell meghajolnia?
Irodalmi alkotásból született operáknál ajánlatos, ám a Don Carlos esetében egyenesen kötelező ismerni az alapművet. Ennek hiányában ugyanis Posa és Eboli alakja eléggé megfoghatatlan. Az operában szereplő márki csupán árnyéka Schiller figurájának, a hercegnő karaktere pedig elnagyolt. Cselekedeteik indítéka nem világos az előzmények ismerete nélkül. Fogalmunk sincs például, hogy Eboli miért lett a király szeretője, míg a drámából egyértelműen kiderül: Fülöp révén akart hatalomhoz jutni.
Schillernél Posa sokkal színesebb egyéniség; nemcsak kiváló katona, hanem igazi lángelme, aki vetélytársai minden mesterkedése ellenére képes az eseményeket egy darabig a kezében tartani, és amikor a bukás elkerülhetetlen, a halált is szabad akaratából választja.
Ő a dráma fő irányítója, Schiller rajta keresztül saját politikai hitvallását mondja el. Az operából hiányzik a Schiller-darab intrikadráma jellege, Posa – jó ügyért folytatott – udvari cselszövései. Verdi csak azokat az alakokat tartotta meg, akik feltétlenül fontosak a cselekményben, de a történetet is leegyszerűsítette. Az opera központi figurája Fülöp. Az ő konfliktusa az inkvizícióval, az udvarral, családjával a legfontosabb szál, a király magányán keresztül pedig nyomon követhetjük az emberek közti kommunikáció ellehetetlenülését.
Mivel az opera és a dráma sok mindenben eltér, jó kiindulási pontot jelenthet a rendező számára egy összehasonlító elemzés. Miben különbözik, miben azonos a két mű? Mit bír el az író ötleteiből az opera a színpadon anélkül, hogy megváltoztatná Verdi elképzelését? A mostani előadásban érezhető Schiller jótékony segítsége, de Keszég László remek arányérzékkel dolgozik, így ezek az ötletek képesek többlettartalommal megtölteni a jeleneteket, ugyanakkor nem írják fölül az opera cselekményét. Verdi elég pesszimista az emberek jövőjét illetően, viszont a mostani produkció végén V. Károly megjelenésével egy magasabb dimenzió küldötte érkezik. A rendező hisz az isteni igazságszolgáltatásban, egy olyan hatalom létezésében, amely rendet tesz az emberek világában, és nem engedi elpusztulni. Ez pedig reményt nyújt a jövőre nézve.
Carlosnak ugyan követni kell az elhunyt király szellemét, de a befejezés közel sem olyan tragikus, mintha a zeneszerző csupán annyival bocsátaná útjára a közönséget, hogy Carlos meghalt az opera végén.
Nagyszerű vendégművészeket sikerült megnyerni a főbb szerepekre, akik ezúttal nem kis feladatra vállalkoztak. Zenedrámaként vitték színre a Don Carlost, ami a hibátlan éneklés mellett rendkívül komoly színészi munkát igényel. Miközben néztem a produkciót, arra gondoltam, ha elvennénk a zenekart, és csak az énekszólamok, a mozgás és a színpad fölötti magyar szöveg maradna, akkor is tökéletesen értenénk a látottakat. Kevés kelléket, eszközt használnak az előadáshoz – ráadásul a tér, ahol a játék zajlik, olykor szinte teljesen üres –, ezért sok mozgással, mimikával, gesztussal kell segíteni, hogy a mondanivaló ne laposodjon el.
Fülöpöt általában idősebb férfinak ábrázolják, ám a történelemből tudjuk, hogy még nincs negyvenéves, amikor ezek az események zajlanak. Cser Krisztián nem kapott ősz tincseket; az ő királya egy jó megjelenésű férfi, aki ha kedvesebb lenne a feleségéhez – csak idő kérdése, de –, meg tudná hódítani. Fülöp azonban képtelen kimutatni az érzelmeit. Kívülről keménynek látszik, belül azonban gyötrődik, és nagyon vágyik egy megbízható, igaz barátra. Uralkodónak szigorú, ellenben férjként érző ember, aki a féltékenységén nem tud uralkodni. Cser Krisztián igyekezett megmutatni Fülöp érzelmi oldalát, minden megszólalása azt sugallta, hogy a király is ember.
Gyönyörű mély hangokat hallottunk tőle, színészileg rengeteget tudott hozzátenni a szerephez, nagyáriájáért pedig méltán kapott vastapsot.
Posa karakterét alaposan kidolgozták a miskolci előadásban. Molnár Levente megformálásában erős, határozott, őszinte, jó helyzetfelismeréssel rendelkező, szenvedélyes figurát láttunk, aki még egy széket is képes volt felborítani Fülöp jelenlétében, amikor a szabadságról szónokolt. Molnár hatalmas tűzzel, lendülettel alakította szerepét, általa valóban lángelmeként jelent meg Posa, akit Schillernél „az eljövendő századok polgárának” neveznek. Hangja gyönyörűen szólt, betöltötte a színházat. Az előadás egyik igazi csúcspontját jelentette Fülöppel történt találkozása: két különleges jellem kibontakozásának lehettünk tanúi, két nagyszerű énekes-színész előadásában.
Ádám Zsuzsanna Erzsébetjében van valami mélyről jövő szomorúság. Aprólékosan kidolgozott, végiggondolt szerepformálást láttunk tőle, hangja az összetett szerep minden kívánalmának tökéletesen megfelelt. Éneklését erőteljes, fényes, gondosan artikulált magasságok és szépen formált dallamívek jellemezték. „Tu che la vanità” kezdetű áriája csodálatosan sikerült; olyan mély átéléssel énekelte, hogy még néhány könnycsepp is kicsordult, ami hitelessé tette Erzsébet fájdalmát.
Alakításában általában a szomorúság dominált, de Carlosszal közös pillanataiban egy-egy villanásnyi időre megjelent a valaha volt boldog nő.
Hiányoltam viszont a két szerelmes közti vonzalom érzéki oldalának erőteljesebb ábrázolását. A köztük lévő érzelem így plátói szerelem benyomását keltette; egymás kezét szorongatták, egy-két rövid ölelés akadt ugyan, de nem tapasztaltunk igazán forró érzelmeket.
Tímár Tímea magabiztosan hozta Eboli kényes fekvésű szólamát. Nagy vivőerejű mezzo hanggal rendelkezik, érzékenyen alakította szerepét, és a karakterhez elengedhetetlen sejtelmes erő sem hiányzott belőle. A másik szereposztásban Haris Nadin szintén meggyőző alakítást nyújtott, csak az ő hercegnője kevésbé volt veszedelmes. Eboli Posával való viszonya nem egészen világos számomra, ezt a szálat nem dolgozták ki eléggé. A márki többször kézen fogva vezette Ebolit, kártyáztak, sugdolóztak, nevetgéltek. Több van köztük, mint udvarias társasági viccelődés, viszont az nem derült ki, hogy milyen mélységekbe jutott a kapcsolatuk.
A Főinkvizítor szerepében Cseh Antal félelmetes és dermesztő. Az általa megjelenített főpap nem lágyul el a szép szavak hatására, vallási fanatizmusa nem tűr ellentmondást. Rövid ideig látjuk a színpadon, de akkor felejthetetlen alakítást nyújt énekesileg és színészileg egyaránt. Fülöpnél tett látogatása során minden megszólalása könyörtelen, jéghideg volt, szépen építkezve, fokozatosan jutott el a drámai jelenet végének nagy kitöréséig. Annyira jól sikerült megjelenítenie a figurát, hogy a nézők ténylegesen átélhették az állam feje és az egyház vezetője közti izgalmas vitát. Váltótársa, Gábor Géza nem olyan félelmetes Főinkvizítorként, mint amilyen Kormányzóként volt a miskolci rockosított Don Giovanniban. Tökéletesen elénekelte az egyházfő szerepét, csak azt a hűvös, ugyanakkor roppant erőt hiányoltam belőle, amitől borzongtunk a Bartók Plusz Operafesztivál produkciójában.
A második szereposztásban Rácz István idősebb Fülöpöt alakít, de az ő esetében sem roskatag öregembert kell elképzelnünk, hiszen ő maga is kardot ránt, amikor Carlos karddal támad rá. Minden szavának súlya volt, bár nem látszott veszedelmesnek. Gyönyörűen megrajzolta a király tragikusan introvertált lényét, hangját választékosan és elegánsan kezelte, nagyszabásúan felépített áriájával pedig megérdemelten aratott sikert. Herczenik Anna Erzsébetjével olyan távolságra jutottak egymástól, ahonnan már menthetetlen egy házasság. Náluk nem volt meg az a vékonyka reménysugár – mint Ádám Zsuzsanna és Cser Krisztián esetében –, hogy ha Fülöp változtatna a viselkedésén, akkor közelebb tudna kerülni a felesége szívéhez. Itt megállíthatatlanul sodródtunk a tragikus végkifejlet felé.
Herczenik Anna szerepfelfogása a hősnő érzelmeire épült, tiszta és őszinte alakot személyesített meg. Karakterének alapszínét a fájdalom határozta meg, de azért rövid időre láttuk őt boldognak is. Nagyáriájában („Tu che la vanità”) a lélek minden mélységét be tudta járni. Feltétlenül szeretném megemlíteni hősies teljesítményét, amit váltótársnője megbetegedésekor nyújtott: három egymást követő este énekelte Erzsébet torokgyilkos szólamát, és jól bírta hanggal a rendkívüli terhelést.
Laborfalvi Soós Béla értelmezésében Posa visszafogottabb karakter; nem egy temperamentumos spanyol grand, hanem olyan férfi, akiből valami nagyon kellemes, arisztokratikus elegancia árad. Ő az intelligenciájával hódított. A premieren még nagyon az éneklésre koncentrált; szólamával eredményesen megbirkózott, de a színészi munka hiányzott, ezért picit ízetlenre sikeredett a figura.
Viszont nagyon jót tett neki a terhelés, amikor váltótársa betegsége miatt el kellett vállalnia az összes előadást.
Három hét elteltével láttam őt újra, és egészen kinyílt a szerepben, sokkal felszabadultabban mozgott, énekelt a színpadon. Kár, hogy időnként a zenekar elnyomta; ezt a szép színű hangot jobban is hagyhatnák érvényesülni.
Szándékosan hagytam a végére a címszereplőt. Háromszor láttam a produkciót, és minden alkalommal Pataki Adorján énekelte Don Carlost, aki Miskolcon debütált ebben a szerepben. Érdekes volt tapasztalni, mennyire jól tud bánni azzal a kissé vastag tenorhangjával. Ügyesen vezette a dallamíveket, és a magas hangok is tisztességgel megszólaltak. Jól jelenítette meg Carlos lényének depresszióra hajlamos oldalát, viszont Erzsébet iránt érzett szerelme elbírt volna több tüzet, szenvedélyt. (Váltótársa, Hector Lopez Mendoza Don Carlos-alakítását sajnos még nem sikerült megtekintenem, de feltétlenül meg fogom nézni, mihelyt lesz rá lehetőség.)
Kisebb szerepekben szépen teljesített Kelemen Dániel és Koleszár Ákos (Egy szerzetes, V. Károly), Tötös Roland és Böjte Sándor (Lerma), Eperjesi Erika és Zamatócky Florianna (Tebaldo). Hasas Beatrix mennyei hangként valóban mennyei volt volt; kár, hogy nem mindig lehetett hallani, mivel a színpad mögött énekelt, viszont ezt én inkább hangosítási problémának tudom be. Cser Ádám vezényletével a színház zenekara remekül helyt állt:
gyönyörű hangszeres szólókat is hallottunk, s az apróbb intonációs hibák nem bizonyultak számottevőnek.
A kórus hatalmas dicséretet érdemel a teljesítményéért, minden megszólalása összefogott, egyedi és csodaszép volt (karvezető: Pataki Gábor). Gergye Krisztián koreográfiája látványos jeleneteket eredményezett: ügyesen mozgatta a sok szereplőt, akik olykor teljesen elfoglalták a színpadot.
Az élményből sajnos időnként kizökkentett a magyar szövegben található sok elírás, pl. „szerelmem” helyett „szerelemem”, „leáldozott” helyett „eláldozott”, „rettenet” helyett „rettent”, és furcsa, hogy Isten neve majdnem mindig kis kezdőbetűvel van írva. Érdemes lenne a koronavírus miatti kényszerpihenőt arra használni, hogy a gépelési hibákat kijavítsák a magyar feliratban. Ám mindent összevetve nagyon ízléses, lendületes, szép látványvilággal színpadra állított Don Carlos-produkció jött létre. Méltó egy olyan város színházához, amelynek operafesztiválja van.
Fotók: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház