Prófécia

ESZTERGÁLYOS MÁTÉ írása

Olaszországban különösen nehéz lehet operaénekesnek lenni. Pláne, ha valaki már világhírnévre tett szert, és úgy tér vissza az évszázadokra visszatekintő operaszínpadokra. Mondják, próféta a saját hazájában… Ugyanakkor ez sem feltétlenül igaz, inkább a közönség az, aki dönt a prófétaságról: Pavarotti például otthon is akkora ikon volt, mint külföldön. Istenítették, sőt az olaszok kizárólagosan magukénak akarták. Ha színpadra állt, ő személyesítette meg az egész népet.

Roberto Alagnával a Scala közönsége 2006-ban finoman szólva másképpen járt el, amikor az Aida első felvonásának elején, a híres „Celeste Aida”-tenorária után kíméletlenül kifütyülték. És nem is azért, ahogyan énekelte, hiszen azt még a kevéssé Alagna-hívők is elismerik, hogy a tenor hangja világszínvonalú – legfeljebb a hang színezetétől, az előadásmódtól lehet elhatárolódni. Igaz, Rodolphe és Otello, Calaf és Radames egy repertoárban előbb-utóbb megbosszulja magát. Sokak szerint a törékeny lírai hangnak túl vaskos volt Verdi hősének egyiptomi páncélja. Persze Alagna amúgy is Franciaországban született, de azért mégiscsak szicíliai emigráns szülők leszármazottja. Mondjuk úgy, ha jól énekel, akkor mindenképpen olasz. De azon a bizonyos estén nem volt nála franciább.

Legyintett a közönségre, a zene leállt, Alagna pedig ütemes, katonás léptekkel – lényegileg még szerepben – távozott a színről. A beugró Antonello Palombi énekelte végig a szerepet, farmernadrágban.

Utcarészlet a fertőzés miatt lezárt Olaszországból

Állítólag a Scala nézőterének legfelső emeletén helyet foglalók között létezik egy hírhedt csoport, az úgynevezett „loggionisták”, vagy szabad fordításban az erkélyesek, akik hol tapssal, hol bekiabálásokkal és füttyszóval ítélkeznek egy-egy énekes karrierje felett. A szóbeszéd szerint van, hogy gondosan előre kitervelt szándékuk, hogy valakit végérvényesen megbuktassanak. A sötétség leplét viselő, arc nélküli bírák mindmáig őrzik a Scala egykori tekintélyét, mindemellett pedig az operajátszás 17-18. századi hagyományait is becsben tartják, amikor a közönség még vitatkozott, véleményt nyilvánított, és nem csak akkor ütötte össze elegánsan a tenyereit, amikor a partitúrában tapsot írtak neki elő.

Olaszországban ma különösen nehéz lehet embernek lenni. Megbirkózni a népítélettel, Radames súlyos jelmezében várni a színfalak mögött, amikor egy perc egy örökkévalóságnak tűnik. Már rikít a hatalmas reflektor átsejlő fénye odakintről, a függöny túloldaláról. Forró és lecsupaszító, amikor elsősorban az ember mérettetik meg, nem az énekes. A zenekar már játszik, finom prelúdium, az egyik leggyöngédebb Verdi-előjáték. Nincs kibúvó és menekülési lehetőség, cselekedni kell, ideje kitárulkozni. Az a különös, szédítő érzés, amikor az ember belezuhan a rettegett pillanat valós közelségébe. És hol van még a vége?

A függönyt széthúzzák, az énekes előre lép, ám a szem ezúttal mintha jóval hosszabban szokná meg a fényt. Hiszen nem reflektor, a Nap sugarai ezek, alul-felül, szemben és oldalt pedig megannyi előadás. Lázálom, melyben egy egész ország lép színpadra – most az erkélyeseken a sor.

Alagna ütemes tapsa a sötét, üres operaházból pedig mintha átszűrődne a szirénák zaján.