Visszatérés Álomországba

Piotr Beczała és Rost Andrea gálakoncertje a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. KONDOR KATA írása a július 17-i hangversenyről

Az idén szokatlanul későre csúszó szabadtéri szezon igen impozánsan indult, mert bár megszokhattuk, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon időről időre jelentős külföldi művészek is tiszteletüket teszik, ebben az operahiányos időszakban rögtön Piotr Beczałával kezdeni annál is erősebb húzás volt, mint egy ilyen kaliberű híresség szerepeltetése általában lenni szokott. Az operára éhes közönség természetszerűleg először gálakoncertek formájában találkozhatott a műfajjal, érthető tehát, hogy ezeknek megadták a módját (és bármilyen szomorú, azt is meg kell állapítani, hogy a legtöbb énekes mostanában nem túl elfoglalt), ráadásul a lengyel tenorista mellé hazai pályáról is sikerült igen jelentős művészt felkérni Rost Andrea személyében, így

akár arra is lehetett volna számítani, hogy az esemény széles körű érdeklődésnek örvend majd.

Erős túlzás lenne azt állítani, hogy így is lett, a nézőtér oldalsó szárnyai jobbára üresen terültek el. Hogy ebben a budapesti közönség óvatossága, netán megtépázott anyagi helyzete játszott szerepet, nem tudom, de ennyi embernél bizonyára meglátszott annak a hajónyi nézőnek a hiánya, akik szervezési okok miatt nem jutottak el az amúgy igen rossz időjárási viszonyok között megtartott előadásra. A közönség jelen levő része azonban türelmesen viselte a hideget és a csöpörgő esőt, és hálásan fogadta a művészek produkcióját, no meg azt az igen népszerű és könnyen fogyasztható műsort, amit a szervezők összeállítottak.

Piotr Beczała, Rost Andrea és Halász Péter a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (fotó: Éder Vera / Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

A koncert első felében operarészletek hangzottak el néhány zenekari betéttel, kivétel nélkül olasz szerzők alkotásai. Ebből ugyan még nem feltétlenül következne, hogy mindegyik nagyon ismert, ezerszer játszott darab legyen, ám kizárólag az egyik zenekari szám, Puccini Szimfonikus prelűdje nem számított alapműnek, az áriákat és a duetteket alighanem azok is elfütyörészik néha, akik csak alkalmanként fordulnak elő opera-előadáson. A második rész, az operettes blokk is igazi slágereket vonultatott fel, a gálák állandó műsorelemeit, legfeljebb a német nyelvű szöveg lehetett szokatlan azoknak, akik jobbára itthon hallják ezeket a darabokat. (Azért akadt egy magyarul felcsendülő szám is, Szilvia belépője a Csárdáskirálynőből).

Piotr Beczała a legnagyobb operaházak állandó vendége, mégsem az a tipikus sztáralkat, vagy mondhatjuk úgy is, az ő imázsának része a „hétköznapi ember”, egyfajta egyszerűség, keresetlenség. Ennek ellenére nem éreztem, hogy a koncert sokszor kissé hatásvadász, macsó fellépést igénylő műsorszámai ne illettek volna hozzá, természetes eleganciájával árnyalta ezeket az áriákat.

Az olasz muzsika amúgy is jól áll neki, énekének egyik legfőbb erényét az igényesen formált frázisok, a törés nélkül végigvitt zenei ívek jelentették.

Tenorjának színezetéről mindenki maga döntheti el, tetszik-e neki vagy sem, a magasságoknál jelentkező élesség némiképp rontott az összképen, ugyanakkor a hang teltsége, kompaktsága pozitív irányba billentette a mérleget. Az énekes az operettrészletekben is illúziókelten szerepelt, ezúttal szó szerint értve a kifejezést, csupa csillogással, cukormázas álomba ragadta el a hallgatóságot.

Azt kell mondanunk, hogy a koncert szervezői jó érzékkel választották meg a lengyel tenor hazai partnerét, hiszen a két énekes nem csak presztízsét tekintve illett össze, hanem stílusát, zenéhez való viszonyulását illetően is. Rost Andrea előadásában is a primer hatás volt a legerősebb, az énekesnő hangjának szépsége már önmagában élményt nyújtó, emellett ő is kiválóan el tudja ragadni a hallgatók érzelmeit. Bár a különböző darabok nem egyformán illettek hozzá – érzésem szerint például a Mimì-ária szopránjának sokkal kellemesebb színezetét hozta ki, mint a Tosca-részletek –, ám

produkciója egészében az a klasszikus operaeszmény jelent meg, ami a közönség egy részének a mai napig az álmaiban szerepel: szép hangok okozta boldog elrévedés, minden zavaró tényezőt nélkülöző, néhány órás idill.

Piotr Beczała, Halász Péter és Rost Andrea a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon (fotó: Éder Vera / Margitszigeti Szabadtéri Színpad)

A koncerten a Magyar Állami Operaház Zenekara működött közre Halász Péter vezényletével, aki figyelmesen és alkalmazkodókészen követte az énekeseket, akkor is, amikor azok a háta mögött voltak (ez látszólag magától értetődő, de a tapasztalatokból kifolyólag mégis érdemes kiemelni). Amennyire a szabadtéri előadásokon meg lehet ítélni, a zenekar gazdag hangon szólaltatta meg ezeket az elzsongítóan dallamos műveket. Nem lógtak ki a műsorból az énekes számok közötti közjátékok sem, hangulatos átvezetőként szolgáltak egyik áriától a másikig.

Nyár közepén vagyunk, a szabadtéri színpadok nagy tömegeket igyekeznek szórakoztatni – olyan kevés élő előadást hallottunk az utóbbi időben, a zene szépsége újult erővel hat ránk. Talán valami mást is várnánk az operaműfajtól? Meglehet, talán boldogabb időkben újra olyan választékban részesülhetünk, amelyben mindenki megtalálja az ízlésének megfelelőt, legyen szó szép hangokról, ritkán játszott darabokról, intellektuális élményről. Most egyelőre elég volt belefeledkezni a muzsika szépségébe.

Fotók: Éder Vera / Margitszigeti Szabadtéri Színpad