Gyöngyösi Levente: A Mester és Margarita – a Magyar Állami Operaház közvetítése az Eiffel Műhelyházból, február 13. KONDOR KATA írása
Úgy tűnik, a balsors sem tart örökké: bár rendhagyó körülmények között, de sor került az Opera „elátkozott” premierjére, sok-sok halasztás után (a hírek szerint pontosan hat volt, de bevallom, nem ellenőriztem) bemutatták Gyöngyösi Levente A Mester és Margarita című művét. Ha továbbra is babonásak vagyunk, hozzátehetjük: talán ez a félig valóságos – mivel csupán az online térben megvalósuló – előadás végre megtöri az átkot, sikerült kicselezni a Sátánt azzal, hogy volt is bemutató, meg nem is. Így remélhetőleg ha egyszer új életre kelhetünk, élőben is megnézhetjük majd ezt a műfajokat izgalmasan ötvöző produkciót.
Nem lehet szó nélkül elmenni magának az online közvetítésnek a jelensége mellett sem, bár mára annyian foglalkoznak annak minden előnyével és hátrányával, hogy igen nehéz a cikk terjedelmén belül tárgyalni. Egyfelől a jelenlegi helyzetben a technikai feltételek által lehetővé tett virtuális kulturális élet egyértelmű áldásos hatásokkal bír, mind a közönség, mind az előadók számára; hiszen – ha nem is élőben megtapasztalható, de – abban az értelemben élő kultúra fennmaradását teszi lehetővé, hogy a művészi produkciók nagyjából valós időben jönnek létre, új gondolatok, kifejezésmódok, művek stb. születnek általunk megtapasztalható módon, és korlátozottan, de kölcsönhatásba léphetnek a befogadói elmével. És természetesen előnyös abból a szempontból is, hogy megakadályozza a művészek anyagi és szellemi ellehetetlenülését, most már a tavaszinál valamivel kevésbé kell amiatt aggódnunk, marad-e még, aki tud előadásokat létrehozni, ha egyszer újra engedélyezik azokat.
Ugyanakkor sokan növekvő aggodalmuknak adnak hangot amiatt, hogy a járványtól függetlenül is egyre virtuálisabbá váló világunkban mennyire szoríthatnak majd ki élő eseményeket a közvetítések, a korlátozások feloldása után mennyiben fogják azt érezni az emberek, akár a közönség, akár a döntéshozók, hogy a kulturális igényeket egy közvetítés is kielégítheti. Az erről folytatott művészbeszélgetésekben az érintettek rendre a hibrid forma mellett tették le a voksukat, hiszen míg a személyes jelenlétet semmi sem pótolhatja, egyes esetekben nem árt, ha az eljutásban akadályoztatott nézők is megtekinthetik az előadást. És alighanem a közönség is érzi, hogy a közvetítés töredékét tudja visszaadni a valódi művészi élménynek – az alábbi hosszú kitérő igazából ezért a megállapításért született. Mert bármilyen csodálatos, hogy operaelőadásokat nézhetünk otthonról, bármilyen jó, hogy az elmaradt premierek legalább ilyen formában megvalósulhatnak, a közvetítés a legjobb technikai lehetőségek mellett és a produkció értékei ellenére is csak homályos visszfénye lehet egy valódi előadásnak.
Ezt a kikötést azért fontos még a kritika elején megtenni, mert minden megállapítás csak ennek figyelembe vételével értékelhető. Nem lehet összehasonlítani egy élő és egy online előadás erejét, hatását, élményét, így mikor megítéljük a közvetített produkciót, szükségszerűen valami hiányt fogunk érezni. Persze nem csupán az összhatásról van szó, a mozgalmas tömegjelenetek látványa, az egymás mellé helyezett különböző zenei stílusok által keltett akusztikai benyomások, sőt az egyes énekesi produkciók is csak korlátozottan ítélhetők meg a közvetítésen keresztül. Bízunk benne, hogy belátható időn belül minden most szerzett tapasztalatunkat felülbírálhatjuk majd egy valódi, élő előadáson, mert annyit mindenképpen előre bocsáthatunk, hogy a produkció megérdemelne egy teljes értékű megtekintést.
A mű szövegkönyvét Bognár Róbert és Schlanger András forgatókönyve alapján Várady Szabolcs írta, tehát a Bulgakov-regény a színpadra alkalmazás előtt már keresztülment egy, az előadhatóság irányába ható átalakításon. Nem is lehet panaszunk az „opera-musical” (ez a műfaji megjelölés szerepel a színlapon) dramaturgiájára, az alkotók észszerű, átlátható tömörítéseket hajtottak végre a regényen, a cselekmény és a bibliai események közti kapcsolatokat még egyértelműbbé és átláthatóbbá tették (ebbe az irányba hatottak a szereplőkettőzések is), és nem voltak zavaróak a kisebb változtatások sem (mint például a mű eleji tárgyalási jelenet). Ugyanakkor – ahogyan az operák esetében nem ritkaság – a hangsúly kissé eltolódott a társadalmi mondanivalótól a magánéleti történések irányába, mert bár a fontosabb szatirikusan ábrázolt szereplők nem hiányoztak, sem a regény egyik kulcsjelenetét képző varietészínházi előadás (még ha nagyon erősen összetömörítették, és Nyikanor Ivanovics Boszoj valutás álmával össze is vonták), mindezek inkább csak kis villanások maradtak a sokkal koherensebb és a mű egészének hangvételét meghatározó egyéni sorstörténetek mellett. Természetesen ebben a műfaji mellett terjedelmi okok is szerepet játszhattak, egy kissé még így is túl hosszú lett az előadás, habár ezért talán csak az online közvetítések keltette eltérő időérzékelésünk okolható.
A rendhagyó műfaji megjelölés alighanem a darabban megjelenő sokféle (gyakran a könnyebb műfajokat idéző) zenei stílusnak köszönhető, a nyitójelenet a mozgalmi dalok világát idézte, Pilátus alakjához a rockzene kapcsolódik stb. Helyenként a musicalekre emlékeztetett egy-egy zenei váltás, zárt szám elhelyezése is, bár a műfaj dramaturgiája sok ponton mutat hasonlóságot az operáéval, úgyhogy ilyen megkülönböztetéseket csak nagy vonalakban lehet tenni. Szemben a kortárs operák többségével, A Mester és Margaritában bőséges és jól funkcionáló kórusrészek is szerepelnek, melyek kiváló tömegábrázolásukkal (és persze köszönhetően a Magyar Állami Operaház Énekkara átütő erejű produkciójának) valamelyest pótolták a dramaturgia szempontjánál hiányolt társadalmi vonatkozást. A kisszerű, szűk látókörű tömeg, amelynek az elnyomó rendszerben lehetősége sincs változtatni a helyzetén, igen sötét hátteret jelenített meg az egyéni drámák mögött. Egy ilyen eklektikus stílusú darab esetében persze fontos kérdés, hogy ezek a külön-külön jól működő részletek hogyan hatnak együtt, összeállnak-e egységes műalkotássá. Hangzás tekintetében nem tapasztaltunk törést, a váltások érthetők és indokoltak voltak, a mű ugyanakkor teljesen nem oldotta fel az összeférhetetlenségeket, hanem a szétszabdalt világ felett érzett bizonytalanságot közvetítette.
Remek ötlet volt az Opera részéről egy, a musicalek világában jártas rendezőt felkérni a darab színre állítására. Szente Vajk ugyanis képes volt olyan elképesztően szervezett és összefogott jeleneteket kivitelezni, amelyekért a könnyebb zenés műfajokat csodáljuk. Rendkívül látványos, mozgalmas produkciót láthattunk, Túri Lajos Péter koreográfiájának köszönhetően a Magyar Nemzeti Balett művészei meg is mutatták azt az arctalan, robotikus tömeget, amelyet a kórus oly kiválóan szólaltatott meg. Mindehhez még a Magyar Légtornász Egyesület művészei is csatlakoztak, Vincze Tünde koreográfiájával, így érthető, ha szeretnénk a produkciót a képernyőnél nagyobb méretben is megnézni. Ugyanakkor ne menjünk el szó nélkül bizonyos hibák mellett sem, még ha ezek elsősorban technikai jellegűek voltak is! A megvilágítás miatt a fekete kandúr, Behemót szinte egyáltalán nem látszott (gyakran a kamera is figyelmen kívül hagyta), az előadás elején pedig több probléma is adódott a közvetítéssel, nem minden szereplőt lehetett hallani, és képhiba is előfordult.
A darab stílusbeli sokszínűsége miatt felmerülhet, nem volna-e jobb ötlet egyes könnyűzenei jeleneteket nem operaénekesekkel, hanem ezekben a műfajokban járatosabb előadókkal megszólaltatni. Ugyanakkor a szólamok több esetben olyan bonyolult harmóniai megoldásokba futnak bele, amelyek egy klasszikusan képzett énekes számára talán ismerősebb feladatot jelentenek. Emellett egyes szereplők meglepően otthonosan mozogtak a különböző stílusokban, erre a legjobb példa a Hontalan Ivánból Lévi Mátévá alakuló Varga Donát rockos jelenete volt, mely az előadás egyik legnagyobb zenei élményét nyújtotta. Az egyik címszerepet éneklő Balczó Péterről viszonylag köztudott, hogy könnyűzenét is énekelt, így természetesen ő is megfelelően elboldogult az opera-musical zenei világában (talán csak a nyitóária volt neki kissé mély). A Pilátust és Sztravinszkij doktort megformáló Kovács Istvánnak pedig olyan mélységekbe kellett alászállnia, hogy rockénekes legyen a talpán, aki ezt utánacsinálja.
Kiváló karakterek jelentek meg Woland körében is, elsősorban maga az Ördög, Kálmán Péter megformálásában. Az igen egyedi művészi adottságokkal rendelkező basszbariton nem először tűnt ki összetett színészi képességeivel, Wolandja egyszerre bizarr, ijesztő, de ha kell, bölcs és törődő is. Kiss Tivadar is ideális választás volt Fagót szerepére, mozgékonysága és az a szemtelen gúny, amit hangszínébe képes belekeverni, jól illett a figura mindent mérlegre tevő, kritikus magatartásához, de emlékezetes volt Szakács Ildikó Hellája és Gavodi Zoltán valóban nem egészen emberi Behemótja is. A további főbb szereplők közül ki kell még emelni a Margaritát éneklő Sáfár Orsolyát, aki bármilyen extrém megoldásra rávehető egy szerep érdekében, legyen szó akár a magasban röpködésről (hiszen Margarita seprűháton megy a Sátán báljába); valamint a Berlioz és Kajafás kettős szerepét megformáló Hábetler Andrást, akinek jól állnak a korlátoltságukból kifolyólag mulatságos figurák, ám képes volt megmutatni a karakterek hatalmából és fanatizmusából eredő veszélyt is. Az előadásban számos kisebb szereplő fordult még elő, akiket nem lehet mind felsorolni, annyit azonban el kell róluk mondani, hogy nagyszerű összjátékot valósítottak meg. A Magyar Állami Operaház Zenekarát (szokatlan hangszerekkel kiegészült formációban) Hollerung Gábor vezényelte, akárcsak a mű három és fél évvel ezelőtti koncertszerű bemutatóját (a szereposztásban is sok az átfedés az akkori előadással). Így nem meglepő, hogy a muzsika a színpadi premieren is színesen, érdekesen és kellően groteszk módon tárta fel a történetet.
Egy kissé hosszú, de sokrétű és ragyogó zenei és színpadi megoldásokat felvonultató, hálás karakterformálásokra lehetőséget nyújtó bemutató született meg az online közvetítések mostoha világában. A zárójelenet Pilátus köré záródó töviskoszorúja még így is nagy hatással bírt, akárcsak a Jesua kulcsmondatát („A legfőbb bűn a gyávaság”) egyfajta tanulságként – az örökkévalóságig – ismételgető kórus, miközben a táncosok bibliai szereplőkből jelenkori alakokká öltöztek át. Szép és elgondolkodtató befejezés, így csak ismételni tudjuk önmagunkat: ez a produkció megérdemli, hogy a valóságban, a maga teljességében is megnézhessük. Színről színre.
Fotók: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház