Wolfgang Amadeus Mozart: A varázsfuvola – KONDOR KATA írása a Kolozsvári Magyar Opera október 3-i bemutatójáról és 4-i előadásáról
A hosszú kihagyás után klasszikus művel indította évadát a Kolozsvári Magyar Opera, ez azonban közel sem jelentette azt, hogy az intézmény afféle biztonsági játékra törekedett, és pusztán Mozart egyik legismertebb operájának fogyhatatlan népszerűségére épített volna. Számos tényező utalt arra, hogy különösen frissnek ható, élő és mai produkciót terveztek létrehozni, a librettóból (részben) új fordítás készült, Tompa Gábor rendező erősen aktualizáló és modern színre állítást hozott létre, a főbb szerepekben pedig nagyrészt fiatal énekesek léptek fel, akik közül többen még alig kezdték el pályájukat. Ezek után talán meglepően hathat, ha előrebocsátjuk: az egyébként élvezetes előadásnak mégsem az újszerűségében rejlett legfőbb erénye.
A rendező igen erős képsorokkal indított: a nyitány alatt a közelmúlt nagy horderejű eseményeinek felvételeit vetítették ki, például a koronavírus-fertőzöttek kezeléséről, illetve az áldozatok temetéséről, valamint a Black Lives Matter-tiltakozásokról, elsősorban a szobordöntésekre koncentrálva (valóban nagyon hatásos, ahogy az utolsó hangok alatt a vízbe zuhan a ledöntött szobor, külön elismerés, hogy a filmet és az élő zenét sikerült tökéletesen összehangolni). Merész, de izgalmas vállalkozás ennyire aktuális történésekre építeni egy koncepciót, már csak azért is, mert akár az előadás előtt nem sokkal is történhet olyan esemény, ami módosítja a közönség előismereteit – például a gondolatmenet további alakulása alapján az alkotók feltehetőleg nem kalkulálták be, hogy a premier előtti hét során a hírek a videón látható Donald Trump amerikai elnök megfertőződésével lesznek tele.
Az aktualizáló áthallások a későbbiekben jelentősen visszaszorultak (a nyitány szimbólumai – szabadkőművesség, WHO, amerikai zászló stb. a kórussá bővülő három gyermek kezében jelentek meg), bár a vírus-egészség-orvoslás téma időnként visszatért: Taminót kivetített óriási vírusok üldözik, a három hölgytől pedig valamilyen injekciót kap (talán a várt védőoltást?). Többször fordul elő a maszk mint a rabság/korlátozás szimbóluma, Papagenót azzal némítják meg, később Paminát látjuk elfedett szájjal, ami egy teljes egészében maszkos közönség előtt igencsak provokatív gesztus volt. Más kérdés, hogy ez a képzettársítás a jelen helyzetben nem erősíti-e meg a fertőzés elleni védekezést amúgy is megnehezítő különféle áltudományos spekulációkat. Vagy talán nem is állnak olyan távol a koncepciótól az efféle összefüggések – ahogyan azt később látni fogjuk.
A darab valamennyi jelenete nyomasztó, szürke falak között játszódott (a díszlettervező Carmencita Brojboiu), a jelmezek (Lucian Broscățean munkái) pedig nagyrészt szintén a fekete-fehér skálán helyezkedtek el, csak Papageno és Sarastro (piros, illetve bordó), valamint az Éj királynője (kék) ruhái tértek el ettől. Tehát miközben a szereplők viselete finoman utalt a két világ szembenállására, a közeg, amiben a szembenálló felek összecsapnak, mindvégig ugyanaz maradt. Felmerülhet persze a kérdés, hogy egyáltalán valós térben vagyunk-e? Miközben a vastag, súlyos falak kialakítása ezt sugallja, és valamiféle sci-fi filmbéli létesítményt idéz fel, a gyakori és egyáltalán nem realisztikus díszletmozgatások alapján inkább egy megfoghatatlan, nyomasztó és életidegen közeget jelképez. (Természetesen felmerülhet, hogy a kevéssé illuzórikus átrendezések hátterében a színház korlátozott technikai lehetőségei állnak, no de a néző abból von le következtetéseket, amit lát.)
A direkt utalások tehát háttérbe szorultak, az egészségügyi áthallások a humor szintjére szorítkoztak (Papageno: „Én covidos leszek”), Sarastro tanácsában feketeöves karateruhára emlékeztető öltözéket viselnek a férfiak (de beavatásakor Tamino nem kap olyat), az utolsó támadásra induló Éj királynője és társai gyújtogató terroristaként jelennek meg, akik végül maguk lesznek a lángok martalékai. Ugyancsak elég bizarr hatást kelt, amikor a falra vetített pusztulásuk után azon egy kereszt válik láthatóvá, hogy aztán Tamino és Pamina szerelme égi áldást is nyerjen. A váltás leginkább az inkvizíció máglyáit idézi fel, ami nem igazán illik össze a földöntúli, festett üvegablakokkal és a házasság által képviselt happy enddel. Ahogyan az sem teljesen világos, hogy lesz az egyiptomi hitből kereszténység. Persze kultúrtörténeti ismereteinkből felidézhetünk a kettő között néhány kapcsolódási pontot, de ez az egyenes megfeleltetés azért igényelt volna némi kifejtést.
Jól érvényesültek viszont az opera személyközi kapcsolatai: a kisebb és nagyobb csoportok mozgatása problémamentesen zajlott, az egyes jelenetek interakciói kidolgozottak, élők és érdekesek voltak, A varázsfuvola eredeti cselekményrétege színre került. Az énekesek illúziókeltően játszottak, és különösebb problémánk a szövegmondásukkal sem lehetett: még ha túlzás is lenne azt állítani, hogy a prózai színházakban megszokott fesztelenséggel beszéltek volna, nem fordultak elő olyan kínosan mesterkélt mondatformálások, ami néha operaszínpadon kellemetlen pillanatokat szerez. Néhány részletben az alakítások finom árnyalatainak köszönhetően a jól ismert történések is képesek voltak új fényben feltűnni, például most először merült fel bennem, hogy Pamina áriájakor Tamino azon vívódik, vajon a hallgatás próbájának megtartásával nem vétett-e az emberség sokkal erősebb parancsa ellen.
A produkció első megtekintése során az eddig ismertetett koncepció rajzolódott ki, ugyanakkor az előadás műsorfüzetében a rendező részletesen kifejtette az operáról vallott gondolatait. Jó kérdés persze, hogy az előadást kísérő megnyilvánulások mennyiben tekinthetők az interpretáció részének: természetesen az a felvetés is jogos, amely szerint csak azzal kell foglalkozni, ami konkrétan színre kerül, ugyanakkor a befogadói interpretációt kétségtelenül befolyásolják mindazok a körülmények is, amelyek között a produkció színre kerül – műsorfüzet, nyilatkozatok, kísérőrendezvények stb. Így míg a premierre valamelyest naiv nézői megközelítéssel ültem be, másodszorra már ezen írás áttanulmányozása után tekintettem meg a rendezést.
Tompa Gábor értelmezése középpontjában a média és a hatalmi erők manipulációi között tévelygő ember áll, Taminónak minden befolyásolás ellenére rá kell találnia az igaz értékekre. A rendező kiemelte, hogy ezek az erők az emberi identitás összezavarására és a kulturális emlékezet eltörlésére törekednek, és ilyen körülmények közepette lelnek rá a főszereplő fiatalok a kereszténység és a házasság értékeire. A megállapítások a konkrétan megvalósuló színre állítással összevetve több ponton is vitathatók. Például a műsorfüzet kiemeli, hogy a tévéadók „azt segítik elő, hogy a világ szélsőségesen megosztott legyen”, az operában pedig a hatalom képviselői Taminót előítéletre és gyűlöletre tanítják. Ugyanakkor az előadásban is megmarad a szembeállítás, mi és ők jóként és rosszként való elkülönítése, ami csak a rossznak tartott másik oldal pusztulásával érhet véget (lásd az Éj királynője sorsát).
A varázsfuvola sok kérdésben elég didaktikusan nyilatkozik, amelyek gyakran problémák elé állítják a rendezőket. Ilyen kérdés például a nők helyzete. A korlátozott döntési képességgel kapcsolatos sorok minden különösebb reflexió nélkül hangzottak el ezen az estén, egyetlen hely volt, ahol a szöveg új fordítása (Szőcs Géza és Selmeczi György munkája – de erről majd később) igen eltérő hangsúlyt adott a jelenet értelmezésének, mint amit megszokhattunk: Pamina és Papageno duettjének (kevéssé szöveghű módon) a fő értelme az lett, hogy milyen bölcsen intézte Isten, hogy férfinak és nőnek teremtette az embereket. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a rendező több ponton is ír a műsorfüzetben, egyfelől az identitásvesztés kapcsán felveti a nemi identitást is, amely elbizonytalanításának szerinte „katasztrofális következményei lehetnek, és akár az emberiség kihalásához is vezethetnek” (ez az erős állítás azért megérdemelt volna némi alátámasztást). Egy másik helyen pedig ezt írja: „a két fiatal most lép be az érettség korába, amikor döntést kell hoznia: vagy Don Juanná válnak, vagy családot alapítanak. Ha Tamino Don Juanná válik, a három dámát választja, ha viszont szerelmet, családot akar, Pamina mellett dönt.” A varázsfuvolában explicit módon senki nem nyilatkozik arról, hogy ne egy ellenkező nemű személlyel létesített, monogám párkapcsolatban képzelné el a jövőjét, és épp a konkrét színrevitel tér el ettől, mikor Tamino az első felvonásban enged az Éj királynője csábításának, és egymás karjaiban kötnek ki. Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát? A házasságra törekvő keresztény értékrend azért itt egy kicsit csorbát szenved.
Ahogyan korábban már szó esett róla, a nyitány alatt láthatjuk a Black Lives Matter-tiltakozások szobordöntéseit. Miközben a műsorfüzet említi „a teljes kulturális emlékezet eltörlését”, a darabban valósan megjelenő fekete-problematikán, Monostatos alakján a rendezés továbbsiklik. Őt „nem szeretnénk semmilyen faji megkülönböztetés szerint bemutatni, ugyanis nem a bőre, hanem a lelke sötét” – olvasható néhány sorral lejjebb. Így viszont a szobordöntögetés erős csúsztatással jelenik meg, mert a probléma, a múlt eltörlésének szándéka tényleg valós, csak épp nem független bizonyos egyéb körülményektől, amelyekről a koncepció mélyen hallgat. Hasonlóan problémásnak éreztem az alábbi kérdésfelvetést is: „Sokan nyilatkozták már, hogy túl nagy a népesség a Földön, és valamit tenni kellene a visszaszorítására. Megjelent tehát ez a »vírus-kísérlet«, hónapok óta mást sem lehet hallani a televíziós csatornákból.” Természetesen érdekes módszer lehet a legvadabb összeesküvés-elméleteket színpadra vinni (bizonyára sokan díjaznák is), ám a járvány témája csupán a fent említett néhány példában jelenik meg az előadásban, így szintén nem áll össze belőle koherens gondolatmenet.
A jelen produkció számára tehát új fordítás készült A varázsfuvola szövegéből, főleg a prózából, de némi változtatásokat a fordítók, Selmeczi György és Szőcs Géza végrehajtottak az énekelt szöveget illetően is, habár annak jó részében megtartották az ismert fordítások megoldásait. Ez nem feltétlenül baj – legfeljebb teljesen új fordításnak nevezni a kész megoldást az –, mivel a régebbinél nem mindig sikerült jobbat találni: „te vagy a je-gye-sem” – énekli Pamina, és a ritmus megbicsaklik a második szótagra kerülő hangsúly miatt, hogy csak egyet említsünk a prozódiai hibák közül. Úgy vélem, kizárólag akkor érdemes magyarul megszólaltatni egy operát, ha arra kifogástalan hangzású magyar szöveg áll rendelkezésre. Ez még a jelentésnél is fontosabb, hiszen máskülönben a darabnak egy ugyancsak fontos rétege, a zene nem tud kellőképpen érvényesülni.
Mivel a felvetett problémák nagyrészt az előadáson kívüli elmélkedések szintjén maradtak, nyugodtan élvezhettük az ígéretes fiatal énekesek produkcióit (főleg a második előadáson, a premierfeszültség elmúltával énekeltek többen is nagyon szépen). Tamino szerepében a zeneakadémista Erdős Róbert lépett színre, aki – bizonyára életkorából adódóan is – kiválóan alkalmas idealista hősök megformálására. Végig hitelesen tudta alakítani az útját kereső, de eszményeit fel nem adó, szerelméből erőt merítő főhőst, emellett a Mozart-zene is remekül illett egyébként jól hallhatóan még nagyon fiatal, ám szép színű hangjához. Erősségei ugyanis egyelőre nem a hibátlan magasságokban rejlenek, hanem tenorjának hajlékonyságában és a kétségkívül szép frazeálásban, ami a mű egészét végigkísérte.
Hasonlóan pozitív benyomást keltett Pamina szerepében az általam nem ismert Gebe-Fügi Renáta (egy kis utánajárás után sikerült kideríteni, hogy a fiatal kolozsvári énekesnő eredetileg hegedűművészként végzett). Kellemes színezetű szopránja, ha nem is teljesen kiforrott még, megfelel a szólam támasztotta követelményeknek, ha kell, könnyedén és finoman tud szólni, ugyanakkor néhány részletben az is kiderült, milyen fényes, átütő magasságok megszólaltatására is képes.
Sándor Csabát nem kell bemutatni a budapesti közönségnek sem, Papagenója ezúttal is az előadás motorja volt, játékos és könnyed figurájának minden naivsága ellenére is megvan a magához való esze, szinte egy népmesei hős találékonyságával rendelkező karaktert jelenített meg. Hasonlóan mozgékonyan és sokszínűen szólt – főleg a második este – szépen telt baritonja is, energikusan, mégis precízen adta elő a hálás, de azért egyszerűnek nem nevezhető áriáit.
Sarastrót a szerephez ránézésre is igen fiatal Köpeczi Sándor alakította – ez még nem lenne baj, ám a basszista nagy, masszív és zengő hangját nem mindig tudta a szólam finom íveibe igazítani, előfordultak intonációs pontatlanságok, illetve kevéssé szépen formált frázisok. Ugyanakkor mindkét este volt egy-egy különösen kimunkált áriája, a premieren a második felvonásból az első, míg egy nappal később a második ária már egészen megközelítette az ideálist, puha, végigvezetett ívei arra engedtek következtetni, hogy az énekes idővel képes lesz megbirkózni a szerep kívánalmaival.
Az Éj királynőjének igen nyaktörő szólamát Vigh Ibolya szólaltatta meg. Bár szopránjára önmagában nem lenne panaszunk, a hang telt, gazdag, a koloratúrák sajnos kifogtak rajta. Különösen az első ária okozott neki problémát, ennek gyors részében nem teljesen azok a hangok szólaltak meg, amelyeket Mozart leírt, a második már jobban sikerült, ebben csak kisebb szépséghibák fordultak elő, a frázisok végén egy-egy alulintonált pillanat, ami annyira nem rontotta el az összhatást.
Nagy öröm, ha egy előadás kisebb szerepeiben is jó énekeseket hallhatunk, szerencsére bőven akadt erre is példa az este folyamán. Mindenekelőtt elismerés illeti a három dámát, Fülöp-Gergely Tímeát, Barabás Zsuzsát és Veress Orsolyát, nem csupán a mozarti zene igényes megszólaltatásáért, hanem hármójuk egymáshoz illő, egységes hangadásáért is. Eleven színészi játéka miatt ki kell még emelni a Monostatost megformáló Peti Tamás Ottót is, aki ugyan sem hangra, sem alkatra nem tekinthető tipikusnak a szerepben, mégis kiválóan megfelelt követelményeinek.
A Kolozsvári Magyar Opera Ének- és Zenekarát Selmeczi György vezényelte, korrektül összetartva az előadást. Bár a zenekari játék helyenként talán lehetett volna egy kicsivel precízebb, ugyanakkor az este nagy részében igényesen csendült fel a muzsika. Ennél is elégedettebbek lehettünk a kórus teljesítményével, egységes és gazdag hangzásuk élményt okozott. Ki kell emelni a három gyermek helyett színre lépő Kolozsvári Magyar Gyermekkórust: remek döntésnek bizonyult megsokszorozni az ifjú énekeseket, mivel általában nehéz jó gyermekszólistákat találni, így viszont stabil és szép énekük is az előadás erőssége lett.
Mindent összevetve a két este után a pozitívumok kerekedtek felül, sok örömteli zenei pillanatban lehetett részünk, és ha az előadás elején látott képsorokat mindössze egy zűrzavaros világ látleleteként néztük, nem próbáltunk mélyebb összefüggéseket keresni, akkor egy korrekt, nem különösebben modern rendezést láthattunk. Bár értékelendő az aktualizáló gesztus és a gondolatébresztő szándék, magam a modern produkciók elkötelezett híveként is azt mondom, hogy talán működőképesebb lett volna ez a színre állítás, ha kicsit kevesebbet markol, és „mindössze” A varázsfuvolát igyekezett volna a közönség elé tárni.
Fotó: Alex Bogye