Sok van, mi csodálatos

Georg Friedrich Händel–Wolfgang Amadeus Mozart: Messiás – BÉKEFI TEODÓRA írása az Erkel Színház december 28-i előadásáról

Először tűzte műsorára Händel Messiás című oratóriumát az Opera, s láthatólag minden eszközt igyekeztek bevetni, hogy az előadás emlékezetes legyen. Rögtön korrekcióra szorul például a zeneszerző megjelölése, ugyanis Händel és Mozart oratóriumáról van szó, a Messiás néhány évtizeddel az ősbemutató után készült átiratáról. S hogy az áttételek sora teljes legyen: a Mozart-átirat német szövegéből (az eredetileg angol nyelvű szöveg fordításából) készítette el Nádasdy Ádám az Erkel Színházban bemutatott előadás magyar szövegkönyvét. Ráadásul – ha még ennyi izgalom sem lenne elég – az oratórium szcenírozott formában, Anger Ferenc rendezésében került színpadra.

Jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A zenetörténetnek, különösképp az operajátszásnak mindig is szerves része volt a művek – akár a zeneszerző, akár az utókor részéről történő – átírása, az adott előadás kondícióihoz igazítása, azonban a befogadói oldal számára ez minimális mértékben, legfeljebb mint zenetörténeti érdekesség jelenik meg. Pedig a Messiást sem kerülte el ez a sors, és nemcsak a Mozart-átirat miatt: Händel maga is számtalan változatot készített az oratóriumból. Természetesen ez a kérdés a zenetörténészeken kívül viszonylag kevesek számára igazán releváns, azonban nem árt, ha időnként más fénytörésbe helyezzük a befejezett műalkotásról alkotott – illuzórikus – képzetünket.

S ha egy produkció (netán egy jó műsorfüzettel megtámogatva) kibillenti a szerzői szándék, a mű és az előadás viszonyáról való gondolkodásunkat, már jól jártunk.

De a kibillentés még annak ellenére sem történt meg, hogy a Nádasdy-szöveg miatt nyilvánvalóan a szokottnál nagyobb figyelem irányult a fordítás hűségére, szépségére és énekelhetőségére – s így elkerülhetetlenül a zenére is. Jó pár évtizeddel ezelőtt az Operában szinte elképzelhetetlen volt, hogy ne magyarul hangozzanak el a művek, egy ideje azonban a gyerekelőadásokat leszámítva mindent eredeti nyelven adnak elő. Nehéz, sőt lehetetlen tökéletes fordítást készíteni, s Nádasdy Ádám vállalkozásáról a szöveg apróbb esetlenségei ellenére is el kell mondani, hogy komoly és szép művészi teljesítmény.

Schöck Atala, Rácz Rita, Cser Krisztián és Horváth István (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Furcsa, de megkapó élmény volt magyarul hallani a művet – már amennyit hallani és érteni lehetett belőle. Mert a legnagyobb probléma az volt, hogy nemcsak a fenti szempontok szorultak háttérbe az előadás során, de a zene általában. Ennek egyrészt akusztikai okai voltak: a zenekar (mely Kesselyák Gergely vezényletével egyébként a megszokott, magas színvonalon játszott) sokszor elnyomta a szólistákat, de néha még a kórust is. Az énekesek közül Schöck Atala és Cser Krisztián teljesítménye volt a meggyőzőbb és kiegyensúlyozottabb. Horváth István jelenléte hol átütő, hol szinte észrevétlen volt, Rácz Rita hangja azonban végig alig tudott érvényesülni. Ennek következtében a szöveget is csak kevéssé lehetett érteni, felirat nélkül szinte lehetetlen lett volna követni.

De mintha az előadás koncepciója is az ellen dolgozott volna, hogy a zenére és a szövegre lehessen figyelni.

A cselekmény, de különösen a szereplők hiányát elég nehéz a szcenírozás során kiküszöbölni – Anger Ferenc ezt úgy oldotta meg, hogy a négy szólista és a kórus szerepe egyrész definiálatlan maradt, másrészt folyamatosan változott. Az egyes jelenetek során inkább a szereplők egymáshoz való viszonyára lehetett bármennyire is következtetni, melyhez nagyban hozzájárultak Szelei Mónika nagyszerű jelmezei. Schöck Atala és Horváth István valamiféle felsőbbrendű, talán isteni hatalmat képviseltek, míg Cser Krisztián és Rácz Rita többször a társadalom peremén létező szereplőkként jelentek meg. A kórus pedig a hol szkeptikus, hol lelkes és ünneplő, hol ellenséges tömeget jelenítette meg, s mind zeneileg, mind színészileg bravúrosan vitték a hátukon az előadást (karigazgató: Csiki Gábor).

Jelenet az előadásból (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Az egyébként is nehezen kibogozható viszonyrendszereket bonyolította, hogy Anger minden eszközt bevetett, hogy több perspektívából láttassa a történéseket. A második részben feltűnő táncosok (koreográfus: Venekei Marianna) a szólisták megsokszorozott alteregóiként adtak új és új értelmet a zajló jeleneteknek (Anger ezzel az eljárással A rajnai sellők rendezésekor is élt), és a vetítések is hasonló funkciót töltöttek be. Izgalmas, teljes egészében talán felfejthetetlen viszony- és utalásrendszer rajzolódott ki a szemünk előtt, miközben épp a zenéről volt a legkönnyebb elfelejtkezni – egyértelműen ez a legnagyobb hibája az előadásnak.

Anger rendezése azonban felvet egy problémát, ami, ugyan vitatható módon, de mégiscsak legitimálhatja a zene háttérbe szorulását. A színpadon nem jelenik meg a Messiás, és egy-két szereplőt leszámítva mindenki egyértelműen ember, méghozzá gyarló ember.

Ugyanis „a nép, mely sötétben senyved”, remekül érzi magát a sötétségben – s ha ideiglenesen úgy is tűnik, hogy beköszönt az aranykor, és mindenki úgy élhet, ahogy szeretne, nagyon hamar feltűnnek az önjelölt rendcsinálók. Szépen lassan visszatérünk a sötétségbe, de az előadás logikája szerint ez akárhányszor megismételhető, mert ilyen a történelem: egyszer fent, egyszer lent. Anger nagyívű perspektívát vázol fel az emberről, mely valóban sárkányfog-vetemény, s melynél ugyanakkor nincs semmi csodálatosabb. A megváltás ugyanúgy az emberből fakad, ahogy a kegyetlenség; az individuum kibontakozása az idill, a szürke egyformaság pedig a földhözragadt, szenvedést ígérő időszak. Ebben a rendszerben nincs helye a Megváltónak: míg az ember a maga köreit futja, a Messiás a legjobb esetben is háttérzenévé silányul.

Rácz Rita (fotó: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A rendezés és a színpadra állított mű viszonya állandó viták tárgya – jogos az aktualizálás igénye, de azoknak is van igazsága, akik a mű esztétikai-történeti-filozófiai aspektusainak tiszteletben tartása mellett érvelnek. Ebben az esetben kissé túlságosan is eltolódtak a hangsúlyok, mert ugyan Anger Ferenc gyönyörű színházat csinált, Händel és Mozart Messiása viszonylag kis szerephez jutott benne. Ezt pedig talán semmilyen koncepció nem tudja legitimálni: ahhoz túl nagy veszteség.

Fotók: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház