Sok kérdés, kevés élvezet

Főszerepben: Elīna Garanča. BÓKA GÁBOR kritikája a június 30-i Müpa-beli hangversenyről

Vannak koncertek, amelyekre – kellő sznobériával felvértezve – normális körülmények között nem megyünk el. Ennek oka lehet a fellépők névsora, a műsorösszeállítás vagy a kettő együtt. A Müpa újranyitás utáni első koncertjének esetében az előbbi fel sem merülhetett, hiszen az előadógárda igazi világsztárt is ígért Elīna Garanča személyében, akinek tartalmas és mély művészete akkor is érdekli az embert, ha Carmenként való fellépése előzetesen kérdéseket vet fel. A fő kérdést azonban nem szerep és művészi alkat megfelelése vagy meg nem felelése szegezi nekünk, hanem az, hogy van-e értelme egy ilyen szedett-vedett keresztmetszetet a közönség elé tárni,  kórus nélkül össze-vissza szabdalva a számokat – nem is beszélve a második rész minden szempontból értelmezhetetlen katyvaszáról.

Persze ha az interpretációk első osztályúak, úgy még a felsorolt kifogások ellenére is azt mondhatjuk: van értelme.

És ami a Carmen-részleteket és a második rész operaáriáit illeti, legalább két előadótól meg is kaptuk ezt a nívót. Részben persze Garančától, aki a hang minőségével, a zenei megformálás gondosságával, a hangszínekkel való játék kidolgozottságával, a szerepépítés még e töredékekben is érzékelhető ívével nem csak úgy általában igazolta világhírét, de fontos érveket sorakoztatott föl amellett, hogy teljes előadásban jelentős Carmen lehet. (Ezért sajnálhatjuk igazán, hogy az eredetileg meghirdetett teljes Carmen-előadásból csak ennyi érkezett meg hozzánk.) A másik, nem kevésbé színvonalas produkciót nyújtó előadó Pasztircsák Polina volt, aki mind Don José és Micaela kettősében, mind a második részben felcsendülő Mimi-áriában (a Bohémélet első felvonásából) hasonlóan értékes hanganyaggal és elmélyült énekesprodukcióval hívta fel magára a közönség figyelmét.

Elīna Garanča és Karel Mark Chichon (fotó: Posztós János / Müpa)

Ezzel azonban nagyjából szemléztük is az összes olyan produkciót, amelyek miatt érdemes volt végigülni az egyéként rövidre szabott operagálát; még talán a Garanča által előadott kér zarzuela-részlet kívánkozik ide, amelyekben a már-már sztereotip módon hidegnek tartott énekesnő éppen a zenei forma pontos megvalósításával és a karakterek tartásának érzékeltetésével váltott ki elementárisan izgató hatást – újabb példáját nyújtva annak, hogy az erotikát nem külsőségekkel kell adagolni az előadásokhoz; a jó zenékben az bizony kódolva van.

De bármennyire is örülhettünk annak, amit minőségben e két énekesnőtől kaptunk, mennyiségileg azért ez meglehetősen kevés volt – és nagyon sok közepes vagy halvány produkciót kellett közben vagy pláne utána végigülnünk e néhány percért.

Kostas Smoriginas bő évtizede ígéretesen mutatkozott be az Operalia budapesti döntőjében; most a gála első részének Escamillójaként fakó hang, sablonos formálás jellemezte előadását. Sokkal jobban tetszett Jonathan Tetelman Don Joséja: ez minden tekintetben vállalható és akár Garanča Carmenje mellett is akceptálható produkció volt, de a hang fókuszálatlansága és jellegtelen színe ugyanakkor határozottan kijelölte a minőségi különbség nagyságrendjét is. Szegedi Csaba néhány ütemnyi Zuniga-közreműködésén kívül (az első felvonás fináléja vajon hogy kerülhetett egy gálaműsor számai közé?) jól ismert operaházi szerepeinek egy-egy részletét adta elő, vokálisan jóval kevésbé meggyőzően, mint legjobb napjain szokta. És végül: méltatlan, hogy olyan jelentős művészt, mint László Boldizsár, csak a gálát lezáró nápolyi dal- és zarzuela-egyvelegben foglalkoztattak – hangi kvalitásai persze itt is kitűntek, de művészetének érzékeny oldalából aligha mutathatott meg bármit is, míg ez a lehetőség a többieknek többé-kevésbé megadatott. (Zárójeles kérdés: kinek jutott eszébe egy nápolyi dal-egyveleget felvenni egy olyan koncert műsorára, melynek sztárja a mezzoszoprán, és nem a tenor?)

Elīna Garanča (fotó: Posztós János / Müpa)

A Karel Mark Chichon vezényelte zenekar (a Magyar Állami Operaház Zenekara), mondjuk így, operagála-színvonalon teljesített, azaz feltűnő hibák nélkül, de nem különösebben inspiráltan járult hozzá az énekesi teljesítményekhez.

„Normális körülmények között” – írtam kritikám elején, s ebből persze sejthető, hogy az írás végén, a sok kritikusi károgás után következik majd egy „de”. Valóban itt a helye:

igen, minden nyűg és nyavalya ellenére jó volt újra a Müpában lenni, újra élő zenét hallgatni.

S mivel kaptunk néhány kifejezetten magasrendű pillanatot is, a magunk részéről ennyiben akár meg is nyugodhatnánk. De vajon megnyugodhat-e a Müpa? Jól tette-e, hogy ilyen színvonalú rendezvénnyel tért vissza az aktív koncerthelyszínek sorába? A költői kérdésekre a következő hónapok koncertjei és előadásai adhatják meg a választ.

Fotók: Posztós János / Müpa