Umberto Giordano: André Chénier – az Erkel Színház május 29-i felújításának internetes közvetítése. BODA BENJAMIN GÁBOR kritikája
Ami az elmúlt másfél évtizedet illeti, nem bánik mostohán a sors az André Chénier hazai szerelmeseivel. Umberto Giordano népszerű operája huszonhét évnyi távollét után, 2007-ben csendült fel ismét a Magyar Állami Operaház színpadán. Selmeczi György rendezése 2015-ben felújításra is került, addig azonban a Tisza partján is színvonalas produkció született – 2012-ben az Armel Operafesztivál keretében került bemutatásra a Szegedi Nemzeti Színház főként zenei megvalósítása miatt emlékezetes Chénier-produkciója. Hab a tortán, hogy 2017-ben Anna Netrebko is a Giordano-opera koncertszerű előadásán lépett az Erkel Színház deszkáira – akkor férje, Yusif Eyvazov énekelte a címszerepet.
A közelmúlt élő operaelőadásokban és új produkciókban ínséges időszakát követően a francia évad részeként eleve tervbe vett, Fabio Ceresa rendezte André Chénier premierjével nyitotta meg újra a kapuit az Erkel Színház. Rutinos énekművészek szólaltatták meg Madeleine és Gérard szólamát – Sümegi Eszter és Kálmándy Mihály már a Selmeczi-rendezésben is színpadra léptek, Fabio Ceresa friss koncepciójához figurában igazodva, szemmel láthatóan a korábbi tapasztalatokból bőségesen merítve alkották újra bejáratott szerepüket. László Boldizsár Chénier-jével kiegészülve a főszereplő hármast egyaránt az egy tömbből faragott, némileg sematizált, helyenként operamúzeumba illő hősiességgel átitatott szerepformálás jellemzi.
Ez beleillik Ceresa egyszerű szimbolikára épülő, világosan fogalmazó, három plusz egy szín játékával operáló Chénier-víziójába, amely
egyetlen pillanatra sem törekszik rögrealista színházat tárni a befogadó elé,
és a cselekmény idejének neoklasszikus építészeti stílusát pontosan megidéző, tolófalakkal két és három részre osztható, elidegenített, fehérben játszó térben beszél gyökeres változásokat hozó történelmi események, politika, művészet és magánélet kapcsolatáról. A szintén korhű jelmezek aranyban, vörösben és kékben játszanak, az első, ancien régime-felvonásban magától értetődő módon különítve el egymástól a nemességet, a papságot és a harmadik rendet.
Ceresa a színszimbolika síkján is hitet tesz a pusztító politikai szélsőségek és az ideológiai terror elutasítása mellett – az alapműtől akkor rugaszkodik el a legfeltűnőbben, amikor a Coigny-bálon vörös főpapi öltözetben és térben is elkülönítve jelenteti meg a Párizsból híreket hozó, fenyegető mozdulatlanságba merevedő Abbé figuráját. Amikor a második felvonás tömegjelenetében legközelebb a Legfelsőbb Lény kultuszát bevezető Robespierre jelenik meg vörösbe öltöztetett, betegesen bálványozott figuraként, feltűnő, szájbarágósságba hajló egyenlőségjel tétetik a vallássá emelt ideológiák fanatizmusa között.
Egy fokkal árnyaltabb megoldás az ironikusan giccses, aranyozott művészethajó újbóli megjelenése Chénier búcsúverse közben – a Coigny-bálon még Fléville pásztorjátékának táncosai szálltak belőle alá. A nyilvánvaló pszichologizáló szándék (Madeleine és Gérard harmadik felvonásbeli, feszült jelenete közben megjelennek a szereplők gyermekkori énjei is) és a teljes cselekmény elvont, belső tere még Claus Guth 2006-os, híres salzburgi Figaro-rendezését is esztétikai előképnek sejteti,
a valódi mélyfúrás azonban pont annak arányában hiányzik Ceresa rendezéséből, amennyiben az Giordano operájából is a Mozart–Da Ponte-remekművekhez képest.
Mivel azonban a Chénier mint zenemű arról híres, hogy három briliáns énekes szükségeltetik hozzá, a főszereplőkhöz visszatérve, joggal várható el tőlük a szólam árnyalatgazdag, kifinomult vokális kidolgozása.
László Boldizsárt vitathatatlan kvalitásai mára Magyarország első számú tenorjává emelték, napsütötte, hősi hangmatériája alanyi jogon hitelesíti Chénier szerepében,
kelleni fog azonban még néhány előadás az egyelőre néhol kidolgozatlannak tetsző frázisok érzékenyebb, hatásosabb megszólaltatásáig. Pont ennyi az előnye Sümegi Eszternek, aki a szólam régi birtokosaként imponáló magabiztossággal használja ki a zenei csúcspontok jelentette lehetőségeket, Madeleine-je összeségében mégis nélkülözi a belülről fakadó, finom szépérzéket. A vokális eszközökkel való jellemábrázolás összetettségét illetően a Kálmándy Mihály érces hősbaritonján megszólaló Gérard egy arasznyival kiemelkedik a főszereplők hármasából.
A karakterszerepekben bővelkedő opera jelen produkciójában többet is ugyanaz az énekművész keltett életre. Szerekován János alakította a már említett átalakuláson keresztülmenő Abbét és szöges ellentétét, a sokszínű játékra alkalmat nyújtó Besúgó mozgékony figuráját – mivel az Abbé szólamának eredeti jellegéből hiányzik mindaz, amit a rendezés némileg partitúraidegen módon a színpadi figurából előcsiholni szándékozott, valamint a szerep volumene is elenyésző az Incredibilével összehasonlítva,
a karaktertenor mesterségét magas fokon űző Szerekován Besúgóként lubickolva alakít emlékezetesebbet.
Geiger Lajos Fléville-je híján marad a behízelgő rokokó galantériának, annál értékesebb viszont második felvonásbeli Roucher-alakítása, színészileg is, de legfőképp vokális szempontból: erőteljes, meleg tónusú baritonján majdhogynem Posa márkihoz méltó nemességgel fogalmazza meg az aggódó férfibarátságot – az már csak a rendezői csavar számlájára írható, hogy a börtönképben a figura nem ezen a nyomon halad tovább.
Wiedemann Bernadett jutalomjátékot kapott Coigny grófné és Madelon egy estén való eléneklésével. A két mezzoszoprán-szerep egymás totális ellenpólusa –
a tény, hogy egyazon énekes szólaltatja meg, magát a darabot is plusz rétegekkel gazdagítja, főleg ha Wiedemannhoz hasonló, tapasztalt művészről van szó.
Ismételten az ígéretes jövő hangja szól Megyimórecz Ildikó Bersijéből – Az arany meg az asszony címszerepében 2019 tavaszán excelláló ifjú művésznő figurális és vokális alakítása is azt az üde, friss operajátszást képviseli, amely élettel töltheti meg a legporosabb produkciókat is.
Fabio Ceresa új Chénier-rendezése azonban nem ebbe a kategóriába sorolható, az összképet illetően pedig az a következtetés vonható le, hogy
született egy zeneileg a jelestől csak nüánsznyi apróságokkal elmaradó előadás
és egy olyan, potenciálisan izgalmas, feltételezhetően több olvasatot is lehetővé tevő rendezés, amelynek terében meglehet a helye a (tudatosan) operamúzeumira vett játéknak is; izgalmas lehetne azonban a főszereplők színpadi játékában is a Besúgó-, Bersi- vagy Roucher-alakítás színészi elevenségét látni.
Elengedhetetlen annak hangsúlyozása, hogy minden, fentiekben megfogalmazott benyomást online operaközvetítés hívott életre – nem vonható le tehát olyan hiteles következtetés zenekar és énekesek közti kiegyenlített hangzásról vagy felboruló egyensúlyról, amit egy élőben hallgatott operaelőadás lehetővé tesz. Az André Chénier nem tartozik azon operák közé, amelyben parádés zenekari részletek nyújthatnának lehetőséget a dirigensi zsenialitás megcsillogtatására, bőven elég (s nem elhanyagolható, apró feladat!), ha Giordano művét énekesek szolgálatába álló, biztos kezű mesterember dirigálja. Az online tér keltette illúzióban nem lehetett panasz Kocsár Balázs munkájára.
Fotók: Kereszturi Levente
Az előadás felvétele január 22-ig megtekinthető az OperaVision oldalán