Opera kicsiknek

Szökdelés a szerájból – Mozart daljátékának átirata az Operaház Királyi lépcsőházában. A március 13-i, délutáni előadásról BOKOR LILLA számol be

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Az ifjabb generációkat célozta meg az Opera legutóbbi produkciójával: a kifejezetten gyermekeknek szánt előadássorozat Mozart egyik legkedveltebb operája, a Szöktetés a szerájból átiratával várta két hétvégén át az érdeklődőket. A művet természetesen lerövidítve állították színpadra – hiszen eredeti hossza mégiscsak maratoninak számítana a többnyire alsó tagozatos közönség számára. A gyermek- és népdalok világától jelentősen eltérő műfajt az előadók a bábszínházak varázsával igyekezték játékosabbá és élvezhetőbbé tenni, humorral átszőve a zenés darab komolyabb hangvételű áriáit és recitativóit.

Habár a produkció elsődleges célja a felhőtlen szórakoztatás volt, az alapgondolatban jelentős szerepet játszott az opera egyedi világának bemutatása is. A Magyar Állami Operaház, a Moltopera és a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház együttműködésével készült kreatív feldolgozás – mely a Szökdelés a szerájból fantáziacímet kapta – szerencsére meglepően pozitív visszhangra talált az operakedvelők körében: még a legutolsó előadáson is teljesen megtelt a nézőtér kíváncsi gyermekekkel és szülőkkel.

A darab ezúttal nem a szokott helyszínen, vagyis az Operaház tágas színpadán kapott helyet, hanem az első emeleti páholyokhoz vezető lépcsősoron, a Királyi lépcsőházban. Így a gyerekek sokkal közelebb kerülhettek a színpadon zajló cselekményhez: lehetőségük nyílt alaposan szemügyre venni a díszes bábokat, aprólékosan kidolgozott jelmezeket és egyedi kellékeket, miközben képzeletben maguk is a jelenet részeseivé válhattak. Ülőhelyként a szőnyeggel borított lépcsőfokokra fektetett párnák szolgáltak, melyek, jóllehet, a szülők és jómagam számára rendkívül kényelmetlennek bizonyultak, a gyerekeket egyáltalán nem zavarták.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

Mikor először beléptem a szűk lépcsőházba, úgy éreztem magam, mintha az Alice Csodaországban világába csöppentem volna. A kék, lila és vörös színekben játszó színpad, a háttal álló rejtélyes babák és a sakktábla mintázatú padló titokzatos látványával új világ tárult fel a lépcső aljában – mesebeli történetünk színtere. A vibráló összképre tekintve könnyű volt elképzelni, hogy a valóságot hátrahagyva különleges helyre léptünk be, mely a maga varázslatos, egyéni szabályai szerint működik (épp, ahogy egy gyermek fantáziája). Mindezt csak fokozta az előadás alapkoncepciója, mely egy háromszintes „színház a színházban” modellre épül, jóllehet, nem a fogalom hagyományos értelmezésében.

Az előadás magjaként egy apró bábszínház szolgált, mely mögött mint kivetülő árnyékok jelentek meg az énekesek. Szerepük azonban nem csupán marionett-figuráknak kölcsönzött soraikra korlátozódott: az eleinte háttérbe húzódó operaénekesek ugyanis egy-egy pillanatra maguk is a rivaldafénybe léphettek, megcsillogtatva valódi tehetségüket és tudásukat. Ez a kettőség izgalmas és érdekfeszítő módon hozta felszínre a darab tartalmi mélységeit, folyamatos párbeszédet biztosítva a cselekmény és a karakterek intim gondolatai, vívódásai között.  Meglepetésemre azonban ehhez a két síkhoz egy harmadik, számomra megfejthetetlen réteget is hozzáadott a rendező, Novák János, mely a színpadon elhelyezett felnőtt méretű, guruló bábok révén jött létre. Ezek mögé kényszerültek be az énekesek egy-két jelenet erejéig – Szelim basa kivételével, aki csak prózai jelenetekben tűnt fel az előadás során –, mindössze arcukat mutatva és kezeikkel artikulálva. Habár nagyon leleményesnek találtam az ötletet, hogy a cselekmény változó színtereit ezeknek a sablonoknak a gyomrában rejtették el, ez a plusz elem mégis sokszor feleslegesnek és értelmetlen adaléknak tűnt. Sokkal célravezetőbb lett volna meghagyni őket díszítőelemnek, mintsem a jelenetek aktív részesévé tenni őket.

A képi élményeket és csalódásokat félre téve, az operaátirat zenei megvalósításában még kritikus füllel hallgatva sem találtam komolyabb hibát. Az énekesek és a zenészek (Tőri Csaba vezénylésével) komoly előadásokhoz méltó minőségben szólaltatták meg a szebbnél szebb dallamokat, gazdagon variálva Mozart finom érzelmességét és egyedi humorát. A színészi játék és a prózai betétek is gondos művészi megformálást mutattak, s a hangok meglepő tisztasággal szólaltak meg. A prózai részletek és az énekelt cselekmény nagyon jól megfértek egymás mellett, s a történetmesélés mindvégig jó ritmusúnak bizonyult.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

A szereplők közül kiemelkedett Ozmin és Blonde párosa: előbbi szerepben Kelemen Dániel, utóbbiban Zemlényi Eszter működött közre. Blonde szerepe mindig is személyes kedvenceim közé tartozott éles humora, vibrálóan nőies karaktere és gyönyörű dallamai miatt, melyeket nagy örömömre jóleső természetességgel és eleganciával emelt ki az énekesnő. Az előadás legemlékezetesebb pillanatait mégis Kelemen Dániel nyújtotta, akire, azt hiszem, érdemes lesz odafigyelni a következő évek során. A még pályája elején járó basszusnak már most figyelemre méltóak erőteljes mélységei, melyhez sokrétű színészi játék és technikailag fejlett hangképzés párosul.

Kettejük komikus párosa sokkal erősebb benyomást keltett a színpadon, mint a történések valódi középpontjában álló Konstanze és Belmonte szerelmi gyötrődése és egymásra találása. Ennek legfőbb oka azonban az átirat hangsúlyeltolódása lehetett, mivel a gyermekek számára készült produkcióban Konstanze és Belmonte jelenetei voltak kénytelenek „megcsonkulni”, míg az előbbi „pár” (Blonde ugyanis valójában Pedrillo kedvese) mulatságos csetepatéja érthetően sokkal nagyobb hangsúlyt kapott.

Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)
Jelenet az előadásból (fotó: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház)

A többi szereplő is említést érdemel azonban: Széll Cecília Konstanzéja és Turpinszky Gippert Béla Belmontéja között láthatóan izzott a levegő, s Decsi András Pedrillója sem maradt el a kacagtató grimaszokban és a történetet előrevivő főkolompos szerepének megformálásában. Habár Szelim pasának az átiratban is kevés – bár épp annyira fontos – szerep jutott, Ágoston László mindig karakteréhez méltó eleganciával és szigorral lépett színpadra, csupán jelenlétével is uralva az eseményeket. Mindent összevetve azonban az előadás gördülékenysége és vidám hangulata a két bábművész és prózai beszélő, Török Ágnes és Szívós Károly rendkívül jól szinkronizált munkájának volt köszönhető.

Átgondolt, kreatív előadásnak lehettem részese: habár az opera világát még ennyi prózával dúsítva is nehezen befogadható műfajnak tartom az óvodás vagy általános iskolás korosztály számára, Novák János Mozart-átirata mégis a lehető legjobb eszközöket használva cáfolta ezt meg. A produkció minden egyes pillanatában lekötötte a gyerekeket, s a művészek végig ügyeltek arra, hogy folyamatos kapcsolatban maradjanak a fiatal közönséggel. Szinte nem volt olyan arc, mely a ruhatár felé menet ne mosolyogva hagyta volna el a helyiséget.

Fotók: Pályi Zsófia / Magyar Állami Operaház