Miért járunk operagálára? (2)

Plácido Domingo koncertje a Sportarénában – KONDOR KATA írása

Gyakorlott operalátogatóként egészen megdöbbentett az a lelkesedés, amivel a hazai közönség Plácido Domingo ingyenes koncertjének hírét fogadta. Oldalunkon az eseményről szóló hír minden olvasottsági rekordot megdöntött, a helyszínen pedig a kedvezőtlen időjárás ellenére is tömegek várakoztak már jóval kapunyitás előtt. Domingo nagy név, kétség sem férhet hozzá, azok közé tartozik, akiket a műfaj iránt mérsékelten érdeklődők is számon tartanak, és a legnagyobbak közé sorolnak. Nem mintha a művész popularitásával érdemeit akarnánk kisebbíteni, ám újra és újra tudatosítanunk kell magunkban: ahhoz, hogy az emberek tolongjanak egy operaelőadáson (mert ezúttal szó szerint ez történt), nem kizárólag művészi tényezők szükségesek.

Pasztircsák Polina és Plácido Domingo (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Pasztircsák Polina és Plácido Domingo (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Akik azonban a hosszas várakozás és a vihar ellenére is bejutottak a koncertre, aligha bánták meg az erőfeszítéseket. Domingo ugyanis kiváló formában volt. Ezalatt természetesen nem azt értjük, hogy produkciója hibátlan lett volna (ilyesmi mással sem túl gyakran fordul elő), ám ha valaki idősödő sztárénekes előadására vesz jegyet, elsősorban nem arra kíváncsi, mi az, amit a művész már nem tud, hanem arra, mi élvezhető még mindig abból a kétségtelenül igen jelentős művészi teljesítményből, ami azzá tette őt, akit ma is mindenki hallani akar. Hangja most is nagyrészt szépen, kiegyenlítetten szólt, még ha a baritonszerepekre való áttérés következtében mindkét szélső tartományban, az életkorból adódóan megkopó magasságokban, és az eredendő adottságok miatt nem olyan jól szóló mélységekben is jelentkeztek kisebb tökéletlenségek. A technikai kérdéseken túl pedig az interpretáció elmélyült és magával ragadó volt.

Az Aréna közönsége (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Az Aréna közönsége (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Az André Chénier-ből énekelt áriát Domingo dús, olaszosan képzett hangon szólaltatta meg; bár legatói nem tökéletesek, ezt mindig képes volt valamilyen, a kifejezést gazdagító megoldással leplezni. A legerőteljesebb hatást azonban a Traviata részletei tették: ekkor vált világossá, hogy a művész az operajátszás egy régebbi korszakának képviselője, egy olyan korszaké, ami után a műfaj idősebb rajongói örök nosztalgiával fordulnak, a fiatalabbak viszont már nem ismerik közvetlenül. Domingo ugyanis képes úgy visszaadni a művek betű szerinti jelentését, hogy az ne hasson se giccsesnek, se túlzottan naivnak; személyisége, előadó-művészete hitelesíti a megteremtett figurát. Tegyük a szívünkre a kezünket, hányszor láttunk mostanában olyan Traviatát, amelyben Germont ténylegesen jó szándékú ember, akivel együtt lehet érezni? Hány és hány előadás lett kínosan erőltetett, ha az előadók erre az elsődleges olvasatra törekedtek – miközben milyen kiválóan tud működni, ha kissé távolabbról néznek a cselekményre, és feltárják annak visszásságait! Hasonló példákat más darabokból is vehetnénk, noha a jelenség természetesen nem igaz valamennyi opera valamennyi szereplőjére. Ám úgy vélem, ebben a problémakörben kell keresni a mai közönség „klasszikusra” és „modernre” való megosztottságának forrását. Mind az ária, mind a duett a koncert legemlékezetesebb pillanatai közé tartozott, a megrendülést kifejező, szinte suttogó pianókat az operajátszás különösen szép momentumai közé sorolhatjuk.

Plácido Domingo (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Plácido Domingo (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

Domingo három hölgypartnerrel szerepelt az est folyamán. Pasztircsák Polinának a hivatalos programból csupán Violetta némiképp megkurtított áriája jutott, ám azt a rá jellemző magas színvonalon, könnyed, mégis dús hangon szólaltatta meg. Micaëla Oeste igen egyenetlen teljesítményt nyújtott: szopránja kifejezetten szép és gazdag csengésű, ám tulajdonosa nem mindig képes kellően kordában tartani azt. Júlia áriájában tempóingadozásai is akadtak, a tartott hangokkal pedig rendszeresen meggyűlt a baja; inkább később, a könnyűzenei blokkban talált magára. Angel Blue annak idején a Budapesten rendezett Operalia énekversenyen tűnt fel. Igen kellemes emlékeket őriztem róla, most azonban csalódást keltett. Bár hangja sötét és telt, a mélyebb regiszterben kissé kopottasan szólt, néhány nehézkesebben kivitelezett figura, kellemetlen glissando is rontotta az összhatást, csupán a szép magasságai okoztak örömet.

Akadt még egy tényező, ami miatt nem lehettünk maradéktalanul elégedettek a koncerttel: a Magyar Állami Operaház Zenekarát Eugene Kohn vezényelte (kivéve egyetlen számot, Massenet Meditációját, melyben a hegedűszólót játszó ifjú tehetség, Váradi Gyula kíséretére maga Domingo ragadta magához a karmesteri pálcát). Természetesen sokszor hallottam már játszani az együttest, ám szinte kivétel nélkül jobban, mint ezen az estén. Az amerikai dirigens nem volt képes kézben tartani őket, már a koncertet nyitó Rákóczi-induló is szörnyen szedett-vedett lett, később pedig az énekesekkel sem sikerült mindig összhangban maradni. A karmester mellett álló előadók időnként mintha végtelen távolságban lettek volna, annyira nem tudta a tempóváltásokat szinkronba hozni velük.

Plácido Domingo és Eugene Kohn (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)
Plácido Domingo és Eugene Kohn (fotó: Pályi Zsófia / Müpa)

A műsor második felében, a könnyűzenei és magyaros blokkban szerencsére nagyobb lett az összhang, itt az énekesek is kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtottak. Sok szám esetében inkább a stílusérzéken és a hangulatteremtő-képességen múlt a hatás, mint a szigorúan vett énektechnikán, azt pedig nem lehet tagadni, hogy valamennyi művész igen járatosan mozgott az operett és a musical világában. Csupán egyetlen gyengén sikerült produkció született, a West Side Story Tonightja Domingo és Angel Blue előadásában, amiben, úgy vélem, szerepe volt kettejük személyiségének vagy kapcsolatának. Már A trubadúr-duettben is inkább udvarias távolságot tartó mesternek és pártfogoltnak tűntek, mintsem a jelenet szereplőinek, itt pedig egyáltalán nem emlékeztettek egy szerelmespárra. De hamarosan felocsúdtunk a döbbenetből, a zarzuela-blokkban már nem volt semmi probléma, a ráadásokkal pedig Domingo feltette a koronát az estre: a tőle megszokott népszerű dalokkal, mint például a Granada, képes volt egészen magával ragadó hangulatot teremteni. A magyarul előadott Csárdáskirálynő-duettben pedig ismét örülhettünk Pasztircsák Polina szép hangjának is.

Úgy tűnt, a népes közönség is elégedetten távozott a koncertről – eltekintve attól a kisebb részétől, amely még a hivatalos program végét sem várta meg. Vajon tényleg csupán egy nagy sztárra van szükség, hogy az emberek érdeklődjenek az opera iránt? Legyünk optimisták, talán ilyen módon is lehet új híveket nyerni a műfaj számára, és a jelenlevők eddiginél nagyobb része lesz rendszeres látogató az Operaházban.

Fotók: Pályi Zsófia / Müpa