Harmincfokos láz

2009. augusztus 6.

Operalia 2009 – BÓKA GÁBOR beszámolója a budapesti döntőről, Magyar Állami Operaház, 2009. augusztus 1.

Operalia-logo

Operalia-lázban égett Budapest és Pécs – hallottuk a versenyt kísérő számos kínosabbnál kínosabb beszéd egyikében. Nem kenyerem politikusokkal vitatkozni, mégis meg kell tennem: szó sem volt Operalia-lázról. Ha valamelyes érdeklődés kísérte az eseményt, úgy az csak és kizárólag Plácido Domingónak szólt.

Legyünk őszinték: ha nem kutakodtunk külön az eredmények után, hallhattunk bármit is a verseny menetéről, szereplőiről? Tudtuk, milyen műsorral érkeztek, milyen szempontok szerint válogatták őket, milyen feltételeknek kellett megfelelniük? Aki nyomozott, persze a végére járhatott ezen kérdéseknek. De aki mezei tévénézőként vagy rádióhallgatóként próbált főbb vonalaiban tájékozódni az eseményről, ahhoz legfeljebb a végeredmény (esetleg Domingo érkezése vagy a Forma–1 díjkiosztóján való szereplése) jutott el. Nosztalgiával gondolhatunk vissza a régi szép időkre, amikor egy televíziós karmesterverseny (amiben pedig sosem képviseltette magát Domingo szintű világnagyság) valódi esemény tudott lenni.

Hogy akkor mi vitt el mégis a döntőre? Egyrészt a kíváncsiság. Persze, Domingo iránt elsősorban – de nem kizárólag. Hátha most is felfedezünk valakit, hátha most is akad egy Rolando Villazón, de legalább egy José Cura. A remény azonban az első néhány szám után elpártolt tőlem. Unalmasabbnál unalmasabb, szürke, érdektelen produkciók sorjáztak egymás után. Visszanézve szombati jegyzeteimet, már-már kínos, hogyan próbáltam elfogadható, de olykor egyenesen vállalhatatlan produkciókban valami pozitívumot találni, hogy mégis lehessen miről írni.

S akkor egyszer csak a verseny felénél megszólalt egy nagyszerű Lenszkij-ária Alekszej Kudrija tolmácsolásában. Nem mondom, hogy ez az interpretáció felülmúlta volna a fülemben csengő legszebb lemezélményeket, Geddát, Atlantovot, Simándyt, de minden ízében kidolgozott, profi és anyanyelvi természetességű produkciót hallottunk, mely még az átszellemültségtől sem volt mentes. A jellegzetesen oroszos hangszínt persze lehet szeretni és nem szeretni (számomra ebben a szerepben ez cseppet sem zavaró), de a teljesítményt kétségbe vonni aligha. S noha innentől egy érthetetlen Ezred lánya-kísérletezéstől eltekintve alapvetően helyére került a verseny, ezt a produkciót senki sem tudta felülmúlni a férfimezőnyben. Pedig voltak jelöltek: a litván Kostas Smorinigas Igor-áriája például nem csak a megvalósítás, de már a műsorválasztás okán is belopta magát a szívembe.

A hölgyek körében még lassabban alakult ki a számottevő mezőny: lényegében csak az utolsó két versenyzőtől hallottunk valóban figyelemreméltó produkciót. Julia Novikova tolmácsolásában perfekten szólalt meg a Lakmé Csengettyűáriája, s igazán nem szép tőlem, hogy a kitörő lelkesedéssel fogadott előadás végén azt jegyeztem fel: „talán nem elég csilingelő”. Amit hallottunk perfekt és szépséges volt, de a báj és a könnyedség hiányzott belőle – olyan erények, amik nélkül a francia opera nem az, ami. Ezért az én favoritom a hölgyek között utoljára fellépő Angel Blue lett. Nem tudom, politikailag korrekt-e a kifejezés, de igazi néger hangot hallhattunk: fűszereset, izgalmasat, s mindehhez nálunk kuriózumnak számító darabválasztás (MassenetHeródiás) és mélyen átélt előadás társult.

Miután túléltük a koncertet (a tizenhárom ária után még öt zarzuela-számot is hallhattunk, köztük egyet a magyar Simon Brigittától), következett a közönségszavazás, illetve a zsűri tanácskozása. Hogy jelen sorok írója kikre szavazott, az a fentiek után nem titok. A közönség ízlését egyik döntésemmel sem sikerült eltalálnom: a lányoknál Novikova, a fiúknál az operában számomra túl modorosan, zarzuelában viszont figyelemreméltóan teljesítő Dimitriosz Flemotomosz lett. A zsűri véleménye ezúttal közelebb állt személyes ízlésemhez: operakategóriában Kudrija lett a befutó (s ennek következményeképp felkérést is kapott egy operaházi szerepre – reméljük, ez nem üres ígéret volt); a nőknél Angel Blue a második (kiváló zarzuela-tolmácsolásért viszont besöpörte az első díjat), a győztes pedig Novikova. A szerény felhozatalból, úgy hiszem, valóban a legjobbakat sikerült kiválasztani.

Operalia-plakát

Operalia

Ennyit dióhéjban a versenyről, a fiatalokról. S végül Domingo. Akit tisztelünk, mi több: szeretünk, s akinek személyes jelenléte, egyéniségének varázsa kellemes klubdélutánná varázsolta a kínosan hosszúra és ügyetlenre sikeredett díjkiosztást, s egyáltalán: akit olyan nagyszerű dolog volt látni az Operaház zenekari árkában, majd később színpadán, még ha nem is úgy, ahogy igazán szerettük volna: énekesként. Mert hiába ütötte el kedvességgel showmani ügyetlenségét, hiába vezette le biztonsággal a koncertet, azt azért mégsem tudta feledtetni: noha tanult dirigens, mégsem karmesterként lett legenda, s a Pannon Filharmonikusok bizony nem szóltak úgy a keze alatt, ahogy jobb napjaikon szólni tudnak. A korrekt karmesteri–zenekari produkcióból éppen az a nagyság és elegancia hiányzott, amiért az énekes Domingót olyan nagyra tartjuk – s tartják a világ szerencsésebb felén, ahol rendszeresen hallhatják őt az operakedvelők.

A rendezvény végén Domingo azzal fordult a közönséghez: egy napon vissza fog térni ide, mert még sosem énekelt ebben a csodálatos házban. Legyünk realisták: nagy valószínűséggel ez sosem fog megtörténni. Őszinte művésztől azonban a kötelező udvariasság is jólesik: jó volt hallani ezeket a szavakat.

Kifelé menet újra elhaladtam a sajtóregisztrációs pult mellett, ahol érkezésemkor az amúgy roppant szimpatikus és segítőkész fiatalemberek megkérdezték, hová szeretnék ülni: a második vagy a harmadik emeletre. Első döbbenetemben visszakérdeztem, komoly volt-e a kérdés, de láttam, hogy nem értik csodálkozásomat. Világszínvonal kontra Magyarország: a színpadon Domingo és a jövő sztárjai, a szervezők között pedig az Operaházban feltehetőleg először megforduló emberek. Talán több szakértelmet is megérdemelt volna az esemény és a Maestro.

Hasonló bejegyzések