Francesco Cilea: Adriana Lecouvreur – élő közvetítés a Metropolitan Operából. BODA BENJAMIN GÁBOR írása a január 12-i előadásról
Az egész azonnal világossá vált. Szász Móric, avagy Maurizio megérkezett a Comédie-Française kulisszái mögé, elénekelte a La dolcissime effigie kezdetű vallomást, majd tenorja diadalmas szerelmi kettősben forrt össze az ünnepelt színésznő, Adrienne, avagy Adriana Lecouvreur szopránjával. Az önmagát a nő előtt egyszerű katonának kiadó nemes entrée-ját már megelőzte a díva művészi hitvallása, az Io son l’umile ancella. Színház a színházban. Nem túlzás, már az első felvonás első felében párját ritkító, forró tapsvihar ünnepelte Anna Netrebkót és Piotr Beczałát. Persze a New York-i közönség szereti az ovációt, sosem fukarkodik a brávókkal. Ez mégis más volt, valahogy többnek, jelentősebbnek tűnt a szokásosnál.anuár 12-én Francesco Cilea általában másodvonalbelinek ítélt operája szerepelt a patinás New York-i dalszínház műsorán. A szombati előadás részét képezte a tizenharmadik évadját élő Metropolitan Opera Live in HD 2018-19-es programjának. A vetítéssorozatnak immár vitathatatlanul történelme van – fentebb megidézett pillanatok után ugyanis nem lehetett nem felidézni azt a bizonyos 2009-es emléket. Huszonhét nap híján pontosan tíz éve, ugyanazon a színpadon, ugyanúgy a Metropolitan Opera Live in HD részeként.
2009. február 7-én Beczała Edgardója úgy érkezett búcsút venni Netrebko Luciájától Donizetti bel canto remekében, hogy a lengyel tenor beugró volt a produkcióban. Abban az időszakban ugyanis, úgy 2005 és 2009 között, Rolando Villazón és Anna Netrebko számított az operavilág álompárjának.
Mindez nem volt teljesen megalapozatlan. A 2005-ös bécsi Szerelmi bájital és a salzburgi Traviata ma újranézve és újrahallgatva is legendás előadások
– de tény és való, a média, a marketing is ráerősített a két fiatal énekes, a modellalkatú orosz szoprán és a túláradóan szenvedélyes mexikói tenor „Traumpaar” státuszára. Közös lemezükön el is énekelték a Lammermoori Lucia duettjét, nagy dobásnak ígérkezett a Metropolitan-beli produkció. Aztán megkezdődtek Villazón hangproblémái, lemondta a New York-i előadásokat, helyette pedig az addig szürkének tűnő Beczała öltötte magára Edgardo jelmezét egy szintén a mai napig emlékezetes előadásban.
Az elmúlt tíz esztendő alatt Netrebko és Beczała számtalan produkcióban excelláltak. Emlékezetes a 2012-es salzburgi Bohémélet formabontó szerelmespárja, a 2016-os drezdai Lohengrin képeskönyvből előlépő, komplex Lohengrin–Elza-duója, de felejthetetlen a 2013-as New York-i Anyegin is, ahol közös jelenet híján külön-külön alkottak maradandót egy nehezen felülmúlható szereposztás tagjaiként. Mindketten ékes bizonyítékai annak, hogy nem elég a tehetség. Közös vonás bennük szorgalmuk, munkabírásuk, alázatuk, valamint tudatos, felelős repertoárépítésük. Beczała Belmontétól és a mantuai hercegtől jutott el Lohengrinig, Netrebko Adinától és Violettától Elzáig. Egyenrangú, nagyformátumú énekes egyéniségekről van szó, akik
évről évre olyan előadásokkal ajándékozzák meg az operabarátokat, amelyek az operajátszás történetének legfényesebb fejezeteit alkotják.
Azt a magas színvonalat képviselik, amely a lemezfelvételek aranykorának nagyjait jellemezte, a nosztalgiával emlegetett nagyokét. Érdemes minden pillanatát kiélvezni annak, hogy Netrebko és Beczała kortársaink.
Ünnepi, szimbolikus előadásnak is tekinthető tehát az Adriana Lecouvreur, amely az évad egyik új bemutatójaként David McVicar 2010-ben, Londonban debütáló rendezésében került a Met repertoárjára. Ez a színpadra vitel fut Bécsben is, ott is Netrebkóval és Beczałával, tehát egy sok elemében már kiérlelt, bejáratott produkció érkezett New York-ba. A Covent Garden Jonas Kaufmann és Angela Gheorghiu nevével fémjelzett kilenc évvel ezelőtti előadását DVD-felvétel őrzi. Sok változás nem esett, Netrebko kapott csupán markánsabb színű, vadonatúj kosztümöket.
McVicar rendezése intelligens, szellemes és minuciózus, minden igényt kielégítő.
A művet a maga korában játszatja, az aprólékos színészvezetés élettel tölti meg a figurákat, a köztük lévő viszonyrendszer jól kidolgozott, a színház, a politika és a magánélet összefonódását kísérő aljas intrikák megjelenítése kellőképp gyomorforgató. Ritkaságszámba menően a balett sem fullad unalomba, az előadás egyik legszórakoztatóbb epizódja a szellemes-ironikus Párisz ítélete táncjáték. Egy-két apró részlet, amely bizonyítja, hogy messze nem opera-panoptikumról van szó: Bouillon herceg és Chazeuil abbé színésznőkkel való enyelgése, a színészek alig leplezett gúnya és megvetése a fentiek felé; vagy Adriana hús-vér nőhöz illő reakciója Maurizio személyazonosságának lelepleződésekor, a pofontól a csókig.
Vagy valami, ami több apró részletnél: maga Michonnet, a darab egyetlen rokonszenves karakterének ábrázolása, amelyet még tovább árnyalt Ambrogio Maestri vokális és színészi produkciója. Öreg hiba napjaink legkelendőbb Falsaffjának buffóként való beskatulyázása. A mozgékony hangmatéria egy vérbeli, nemes olasz baritoné, a jó ízléssel kikevert buffó hangütést Michonnet-ja álcaként, a külvilág számára adagolja.
Mikor Adrianához szól, Adrianáról énekel, megejtő az idős férfi jósága, lemondása és szomorúsága.
Az adott estén Maestri közel csúcsformában, hiba nélkül énekelt.
Maestri mellett a Bouillon herceget éneklő Maurizio Muraro és a Chazeuil abbét alakitó Carlo Bosi alkották a szereposztás olasz különítményét. Muraro volt a herceg már a McVicar-rendezés londoni premierjén is. Megbízható, jó karakterizáló képességgel rendelkező, rutinos basszistáról van szó, aki Maestrihez hasonlóan ízlésesen elegyíti a buffó és a fenyegető színeket, miközben egy csipetnyi arisztokratikus fűszert is belekever szerepértelmezésébe. Bosi maga a megtestesült olasz comprimario tenor, vokálisan se több, se kevesebb annál, mint amit az abbétól kívánhat a hallgató. A herceggel kiegészülve autentikus kéjenc rokokó-párost alkotnak.
Korunk egyik legjobb mezzoszopránja, Anita Rahvelisvili izzott és tombolt Bouillon hercegné két felvonásnyira korlátozódó, de annál jelentősebb szerepében. Netrebkóval és Beczałával egyenrangú, nagyszerű énekes egyéniség. Carmenként, Delilaként, Koncsakovnaként már igazolta, hogy gömbölyű, dús mezzójával izgalmasan játszik – technikailag kifogástalan, sokszínű, árnyalt vokális produkciók sora fűződik nevéhez.
Bouillon hercegnéként az árnyaltság erényét kevésbé domborította ki: sértett és bosszúszomjas hercegnéje végig magas hőfokon izzó, fenyegető dúvad.
A csúcspont kétségtelenül a második felvonás fináléja az adott pillanatban egyforma temperamentumú Netrebko Adrianájával.
A kezdeti általános méltatás után kerüljön sor Netrebko és Beczała konkrét, Adriana Lecouvreur-beli produkciójának értékelésére is. Amilyen összeszokott, jól együttműködő párosról van szó, olyannyira különböző a habitusuk, színpadi egyéniségük. Netrebko a sokrétűbb színész. Az előadást kísérő beszélgetésekben sokszor elhangzott a „díva dívát alakít” kijelentés. Az orosz sztárszoprán szerencsére jóval intelligensebb művész annál, hogy minden szerepén átsüssön a díva-életérzés. Ha színpadon van, a szereplőt látjuk, nem az ünnepelt sztárt. Talán ezért történhetett, hogy
Adrianája, összhangban McVicar rendezésével, minden bizonnyal teljesen tudatosan, a jó ízlés határát egy leheletnyivel meghaladva dívás lett.
A cselekménynek megfelelő pillanatokban természetesen feltört a 18. századi színésznőben szunnyadó érzelmi vulkán, ezek az érzelmek pedig az opera lényegéhez illően az egocentrizmusból, önimádatból, majd önsajnálatból táplálkoztak. A szólam vokális kidolgozása a perfekció határát súrolja. Más neves énekesnők különböző hanghordozókon fellelhető Adrianájával összevetve is az egyik legizgalmasabbnak tűnik a szólam interpretációtörténetében. Az utóbbi évek új Netrebko-szerepeihez hasonlóan különlegessége a lassan már teljesen mezzóba hajló, életerőtől duzzadó alsó regiszter, az imponálóan önmagától értetődőnek tetsző magasságok, a precíz frazírozás, amely ezen az estén elemi ösztönből fakadó szlávos szenvedéllyel ötvöződött.
Beczała figurái jóval kevésbé változatosak, mint Netrebko alakításai, de Maurizióként így is megfelelően hozza a szintén önimádó, önző, hajlékony gerincű, ambiciózus világfit. Beczała, mint mindig, körülbelül nyolcvan százalékban az éneklésével teremti meg a szerepet. Énekesként való beskatulyázhatatlansága bámulatra méltó. A hang nem hajlik izgalmasan baritonálisba, vérbeli tenor, viszont egyaránt autentikus a szláv, a német, a francia és az olasz repertoárban.
A behízelgő dallamokat elsőrangú technikával felvértezve, szinte napsütötte olaszossággal szólaltatja meg. Mauriziója minden regiszterben szépen szóló, árnyalt vokális produkció.
Sokoldalú énekművészekhez sokoldalú karmester dukál. Gianandrea Noseda izgalmas Igor herceget és Gyöngyhalászokat dirigált már a vetítéssorozat korábbi évadaiban. Remekül érzi Cilea zenéjét is; az énekeseket maximálisan segítő, egyszerre alázatos, de invenciózus, élményszámba menő, intelligens, a partitúra minden színét jól kiemelő vezénylést köszönhetünk neki.
Vannak dolgok, amelyekben messzemenően különleges Cilea Adriana Lecouvreur című operája. Miközben egy sok sebből vérző, helyenként zagyva cselekményben az operairodalom egyik legellenszenvesebb, legegocentrikusabb karakterekből álló szereplőgárdáját vonultatja fel, az erkölcstelen miliőt olyan, helyenként már-már túlzottan szirupos szépségű dallamokkal társítja, hogy a hallgató zavarában nem tudja eldönteni, vonzza vagy taszítja-e a mű. Más előjellel ugyan, de ez a jelentős operák sajátossága. Ha pedig másért nem is, azért mindig újra és újra jelentőssé válhat, mert az énekesek számára nincs kibúvó: ezt az operát csak a legjobbak vihetik diadalra. 2019. január 12-én, a New York-i Met színpadára pedig valóban a legjobbak léptek. Ajándék volt ez a tíz év, Edgardótól Maurizióig, Luciától Adrianáig. Tíz év egy korszakból, aminek messze még a vége…
Fotók: Ken Howard / Metropolitan Opera