Mesék az Utasellátóból

Jacques Offenbach: Hoffmann meséi – FÜLÖP KÁROLY írása az Erkel Színház december 4-i felújításáról

Az opera és a vasút története mindörökre összefonódni látszik az utóbbi időben. Külföldi példaként az operavilágot felkavaró 2017-es, a zürichi főpályaudvaron megrendezett Traviata-produkció ugrik be elsőként, de itthon sem kellett sokat várnunk hasonlóra: 2018-ban a zugligeti lóvasútállomás peronján adta ki Tatjána véglegesen Anyegin útját. Hamar felültünk tehát a vonatra; van már Eiffel Műhelyházunk, benne Mozdonycsarnokkal, ahol pedig ilyen nincs, ott legyártjuk. Például az Erkelben. Operát a pályaudvarra!

A Múzsa és Hoffmann: Mester Viktória és László Boldizsár (fotó: Kereszturi Levente)

Bizonyos értelemben Pesten meg is előztük ezt a vonat-hullámot; már Barinkay is vasútállomásra érkezett az 1991-es Cigánybáróban, és az előadás a Wiener Walzer távozásával ért véget. Az állomás köré szervezett keretjátékban hasonló életképeket láthattunk, mint a mostani Hoffmann meséi-premier során. Később aztán ezeket, mert indokolatlanul megnövelték Tóth János egykori rendezésének játékidejét, emlékeim szerint kirendezték (elhagyták) vagy jelentősen meghúzták.

Most, harminc esztendővel később, az Erkel színpadán újra pályaudvart láthatunk, ahol a restiben Luther pultjából mérik az italt, és ahonnan az Olympia IC is indul…

Ha van három óránk a következő csatlakozásig, térjünk be az Utasellátóba egy útitárskrémes zsemléért és egy bambiért, majd foglaljunk helyet a váróteremben! A Hoffmann-expressz érkezik…

Doktor Miracle: Kálmán Péter (fotó: Kereszturi Levente)

Adva van tehát egy pályaudvar, kissé takarosabb, mint amelyeket ismerünk a valóságban, balra középtájt a söntés – az Eiffel Mozdonycsarnokának információs pultjára hajaz, – jobbra kijáró a vágányokhoz, hátul kassza és egy információs tábla, valamint fedett átmenőhíd a csarnok felett. Ez Székely Kriszta rendezésének helyszíne, itt bonyolódik a keretjáték, itt elevenednek meg a „mesék” is.

Nem érzem szerencsésnek a választást: míg az eredetileg megírt eisenachi pince törzsközönsége joggal várja, hiszen jól ismeri Hoffmannt és annak ismert dalát Kleinzackról, aligha valószínű, hogy a pályaudvar büféje törzsvevőként várja vissza nap mint nap ugyanazt a vendégsereget.

Nincs hát Spalanzani-ház, Crespel tanácsos otthonába sem nyerünk bebocsájtást, és gondolákat sem ringat a lagúnák hűs vize a velencei képben, mert Velence sincs.

Hoffmann és Olympia: László Boldizsár és Kolonits Klára (fotó: Kereszturi Levente)

A rendezőt a valóság és a belső világunk által kivetített mese vegyíthetősége inspirálta, így egyetlen térben gondolkodik, és a szereplők különböző alakokban történő megjelenítésére koncentrál. Ennek megfelelően már az expozícióban világossá teszi: a költő lelkéért a Múzsa és az ördögi Lindorf között folyik a harc. Kesselyák Gergely karmesterrel ennek jegyében válogatták a zenei anyagot a különféle Hoffmann-változatokból, és illesztették vissza az előjátékba a Múzsának a poéta iránti vágyakozásáról szóló dalát. Ebből kiindulva tehát a Múzsa lesz Hoffmann kísérője Niklausse nadrágszerepében, így adva értelmet a három mesében sematikusan ábrázolt fiúnak.

Crespel tanácsos és Antónia: Gábor Géza és Kolonits Klára (fotó: Kereszturi Levente)

Mind a szövegkönyv, mind a zenei motívumok egyértelművé teszik, hogy a három különböző történetben és a keretjátékban Lindorf sátáni figurájának, illetve Stellának különböző alakváltozataival találkozunk, ám Székely Kriszta mindezekkel nem elégszik meg. A Múzsa-Niklausse egység megteremtése mellett újabb átlényegüléseket épít be a játékba: a valós térből egy-egy szereplő belép a „mesék” valóságába, illetve onnan vissza.

Antónia például a pályaudvar hajléktalanjai közül lép elő, de édesanyja is szólításáig ott ül a váróterem egyik padján, megengedve akár olyan elvetemült értelmezést is, hogy egy ismeretlen asszonyt varázsol Miracle doktor anyaképpé Antónia látomásában. Hiszen hogyan másképp ülhetne a váróban akár anya, akár lánya ott a jelenben, amikor a mese szerint már mindkettő halott?

Hasonló átlépés történik, amikor Hoffmann a velencei kép végén elpusztítja Schlemilt, majd az szépen életre kel a váróban Hermannként. Életeken át! De akár egész jelenetekről is nehezen dönthető el, hol játszódnak; így például a harmadik felvonás bordala vajon Velencében hangzik el Hoffmanntól, vagy közben már egy filmes vágással átugrottunk a Luther-kocsmába, azaz a pályaudvarra?

Giulietta és Hoffmann: Kolonits Klára és László Boldizsár (fotó: Kereszturi Levente)

Megannyi rejtvényt ad fel Székely Kriszta, amely zakatol az ember agyában, mint a beérkező Olympia IC, de ötletei közül többet elfogadhatatlannak tartok. Valószínűleg rajtam kívül a közönség egy része is, ennek tudható be a tapsrend során hallható, kitartó búzás is az előadás végén a rendező színpadra lépésekor. Az Olympia-képben rohangáló covid-védőruhás fehér sereg már-már határeset (itt még elfogadom, hogy ők Spalanzani babagyárának laborasszisztensei), de amikor Olympia a lábai közül kivett rózsaszín plüssmacival ajándékozza meg az elvakult Hoffmannt, akkor bizony kérdőn nézek magam elé, és értelmezni sem kívánom a látottakat. De az élmény – mint említettem – zakatol… Kis kedvenceink (babák és plüssmacik) titkos élete… A velencei kép közösülési jelenete a közönségesség újabb csúcspontja…

A rendező alapjaiban fosztja meg Offenbach operáját a meseszerűségtől, és egyben a költészettől is. Amit ígér, azt tartja: felnagyítja a személyiség árnyoldalait, keserű valóságlátomást vetít az emberi természet legrosszabb vonásairól.

A babát Coppélius, Schlemilt pedig Hoffmann veri brutálisan agyon a „mesében”. A mesék Olympia-babája is kegyetlen, gúnyos és szadista, Giulietta a munkájában is mocskos, lelkét pedig eleve eladta a gonosznak. Talán Antónia az egyedüli, aki a szépséget, finomságot képviseli ebben a rendezésben – egyébként épp a második felvonás fináléját éreztem az előadás legsikerültebb jelenetének –, de az ő alakját meg a hajléktalan létbe inkarnálódás húzza a mélybe. A való világban sem jobb a helyzet: az opera végén a szerelmeiben csalódott, alkoholmámorban és mocsokban fetrengő, magából ki- és levetkőzött Hoffmannt látjuk. Stella ott is hagyja ennek megfelelően. Csak remélhetjük, hogy a Múzsa visszaadja majd élete értelmét.

Lindorf tanácsos: Kálmán Péter (fotó: Kereszturi Levente)

A színpad hátterének magasában elhelyezett – így felülről sajnos csak korlátozottan látható – óriásképernyő szintén kettős funkciójú; a jelen „vonatindulásait” megszakítva kommentálja az egyes színpadi helyzeteket reklámokkal, utazási ajánlatokkal, velencei városképekkel – mikor mivel: Luther söre, Stella parfüm, téli skandináv utazás váltja egymást a vetítés során, de a rózsaszín maci is megjelenik. Igen, az a bizonyos! Az eseményeket táncmozgás (koreográfia: Gergye Krisztián) is végigkíséri, olykor szellemes, sokszor humoros, néha csak a tömeg sokszínűségét illusztrálja, máskor szükségtelen.

Stella és Lindorf tanácsos: Kolonits Klára és Kálmán Péter (fotó: Kereszturi Levente)

Ami szépség, költőiség maradt a produkcióban, az a zenei vonalnak, illetve az előadóknak köszönhető. A premier estéje egyértelműen Kolonits Klára diadala volt, bravúros szerepformálásával a négyes női főszerepben.

Legotthonosabban Olympia áriájában érzi magát, elegáns könnyedséggel szólaltatja meg a szólam káprázatos koloratúráit. Babaként tud bájos és mer darabos lenni, sután táncolni a gyönyörű keringődallamra – mikor mit kíván a szituáció és/vagy a rendező.

Szerencsére a második felvonás kárpótol minden, az elsőben elkövetett rendezői bűnért; Antónia líraibb, melankolikus alkata Kolonits előadói-színészi eszköztárának klasszikus operai szépségeit, tragikai erényeit engedi érvényesülni. Talán Giulietta lénye áll legtávolabb a művésznőtől, de ez inkább csak érzés, mint megfigyelt bizonyosság. A nőalakok esszenciáját Kolonits Klára egyetlen hatásos színpadi pillanatban is képes tolmácsolni: nagyon megkapó, amikor Stella művésznőként lehajol ájult szerelméhez, gyengéden keltegeti Hoffmannt, majd meggyőződve a tényekről egy másik férfi – Lindorf – karjaira bízza magát.

Doktor Miracle és Antónia: Kálmán Péter és Kolonits Klára (fotó: Kereszturi Levente)

Lindorf démoni figuráját és alteregóit kiválóan formálta meg Kálmán Péter, vokálisan ugyancsak meggyőző volt, talán a gyémántról szóló áriája maradt kissé el az elvárásoktól. A Múzsa szerepében Mester Viktória szintén remekelt, és a kisebb szerepek alakítói is méltó partnerként tettek meg mindent a produkció sikeréért. Kiemelendő volt Németh Judit Antónia anyjának szerepében: nagy formátumú művész, az illúzióvesztett színpadi kontextusban is nagybetűs dívaként jelent meg, tekintélyt parancsoló tartással és hangon.

Hoffmann: László Boldizsár (fotó: Kereszturi Levente)

Sajnos épp a címszereplő, László Boldizsár hagyott hiányérzetet bennem ezen az estén. Érezhetően kevés volt a hangja a szólam kitöltéséhez, főleg a nagy finálékban, de a Kleinzack-legenda is szokatlanul erőtlen volt. Reménykedhetnénk, hogy csupán a fáradtság, pillanatnyi indiszponáltság jelei ezek, de sajnos a tavaszi André Chénier második felére visszagondolva ugyanezen figyelmeztető jelenséget konstatálhatjuk.

Pedig László Boldizsár Hoffmannja értékes produkció, az Antónia-duett kifejezetten szépen sikerült, és színészileg is remekül oldja meg a rendezés kínálta karaktert, az elvakult rajongást, a szenvedélyes szerelmest, a tragikus vesztest és a bukott, elzüllött férfit is.

Jó lenne, ha művészileg újra meglelné azt az utat, amely a szegedi Rigoletto piros-arany trónszékéig vezet.

A Múzsa és Stella: Mester Viktória és Kolonits Klára (fotó: Kereszturi Levente)

A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Kesselyák Gergely vezényelte tisztességesen helytállva – bár bizonyos részeknél az előadást nehézkesen lassúnak, urambocsá’ unalmasnak éreztem. Dicséret illeti azonban azt az igényes munkát, amellyel a zenei anyagot gondozta, válogatta, hogy az opera zeneileg a legértékesebb oldalát mutathassa.

Az eredeti anyag kutatása mellett Kesselyák megőrizte azokat a betétszámokat is, amelyek eredetileg nem ehhez a darabhoz íródtak, de az interpretációtörténet során slágerré, közönségkedvencekké nemesedtek (Dapertutto Gyűrűáriája vagy a szeptett).

Talán egyetlen ismert szám hiányára figyelhetett fel a közönség: ez Franz kupléja a második felvonásban. Bevallom, én szívesen elengedtem, számomra a felvonás sodróbb, feszesebb lett, gyorsabb és erősebb katarzissal – de ez erősen szubjektív meglátás, elfogadok bármilyen ellenérvet.

A héten bemutatkozik a másik szereposztás is: Hoffmann nőit darabokra szedik. Én ott leszek, hív a vasút, vár a MÁV! De előtte beugrom az Utasellátóba egy erős presszókávéért.

Fotók: Kereszturi Levente