Giuseppe Verdi: Nabucco – BÓKA GÁBOR írása a Szentmargitbányai Kőfejtő július 13-i előadásáról
Egy év szünet után a Nabucco bemutatójával folytatódott az Oper im Steinbruch, vagyis a Szentmargitbányai Kőfejtőben zajló nyári operafesztivál. A produkció, mint mindig, egyedüliként képezi a Kőfejtő nyári műsorát: a premierrel együtt összesen hússzor játsszák el július és augusztus folyamán. Elmélkedhetnénk arról, hogy miként lehet Ausztriában hússzor megtölteni a gigantikus nézőteret egyazon operaprodukcióval, miközben itthon általában kétszer sem sikerül – de ezúttal kerüljük el ezt a zsákutcát. Figyelmünket fordítsuk inkább arra a kérdésre, hogy miért épp a Nabuccóval vélték ezt idén megvalósíthatónak – mit jelent 2022 színházi alkotói számára Verdi első átütő sikere, fiatalkori operája?
A jelek szerint nem sokkal többet látványosan színpadra állítható, ám különösebb mélységeket nem hordozó darabnál, amely ugyanakkor tele van jobbnál jobb énekelnivalókkal (legalábbis a szoprán, a bariton és a basszus számára; a tenorral ezúttal kissé mostohán bánt Verdi). Francisco Negrin színpadra állítása alig ad többet a mű „egy az egyben” való megjelenítésénél – igaz, ezt megbízható szakmai tudással és ízlésesen teszi. Az utóbbi határozót, bevallom, némiképp az objektivitás jegyében biggyesztettem ide, mert az asszírok jelmezkollekciójának (tervező: Pepe Corzo) sci-fi vagy fantasy-filmeket idéző látványvilága tőlem meglehetősen távol áll,
látni vélem azonban a kivitelezés igényességét és a megjelenítés mögött húzódó gondolatot: a gépiesített hatalom és az egyszerű, pasztellszínű ruhákat viselő, ezáltal mindvégig emberként megjelenő zsidók közti ellentétet.
De ha tovább vizsgáljuk a jelmezek rendszerét, észrevehetjük, hogy ennek következetes végiggondolása a színpadra állítás legmagasabb színvonalú összetevője: attól kezdve, ahogy a zsidók a babiloni fogságban fehér ruhára váltanak, a szenvedésben eggyé, közösséggé válva, egészen odáig, hogy a negyedik felvonást megelőző rövid bevezetés alatt a véletlenül közéjük keveredő Nabucco is felölti az ő fehérjüket. Félreértés ne essék: egyik sem eredeti gondolat, de műismeretet és ízlést tükröznek. Ehhez képest Thanasszisz Demirisz színpadképe megmarad az egyébként minden tekintetben lenyűgöző tér adottságainak szakmailag pontos, látványos, de nem jelentéssel telített kihasználásánál – a térkihasználás ezúttal nem válik térdramaturgiává.
Ha valaki úgy vélné imént szavaimat olvasva, hogy elégedetlen vagyok a látottakkal, téved: tisztában vagyok vele, hogy melyek általában egy szabadtéri előadás, és azon belül speciálisan a Kőfejtőben bemutatott produkciók lehetőségei – mindössze kontextusba próbálom helyezni a látottakat. A reális értékeléshez persze elsősorban a saját kontextus ismerete fontos, így azt is le kell írni, hogy ez a Nabucco mint színpadi produkció nem érte el a 2017-es Rigoletto vagy a 2019-es Varázsfuvola színvonalát – felülmúlta viszont a tavalyi Turandotét, melyben, úgy érzem, meglehetősen retrográd fordulat történt a műértelmezéssel szemben a konzervatív látványosság felé. De kínálkozik egy másik összehasonlítás is: a Nabucco már háromszor is színre került a Kőfejtő 1996 óta íródó történetében – az 1996-os és a 2007-es produkciókat nem láttam, a 2000-es viszont DVD-n is hozzáférhető. A legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy a korábbi előadással szemben ez a mostani színre állítás a rendezői szakmaiság csimborasszója.
Még akkor is, ha van egy olyan mozzanata, amely számomra elfogadhatatlan – és amely, úgy tűnik, sajnos tendenciává kezd válni, mivel már a tavalyi Turandotban is találkozhattunk vele: az énekkar helyett néma statiszták mozognak a színpadon, míg a kórus kívülről énekel. Legfeljebb technikai érvek szólhatnak e megoldás mellett (így nyilván egyszerűbb biztosítani a hangosítást), esztétikai szempontból nonszensz, amit látunk – az opera műfajához a hang képződésének fizikai látványa akkor is hozzátartozik, ha éppenséggel hangosítás segíti az énekeseket.
Számomra a csukott szájjal előadott Szabadságkórus – legyen bármily felemelő is a zenei produkció és szépen megkomponált a látvány – kifejezetten elidegenítő hatást keltett, márpedig az egész produkció stílusa arra utal, hogy aligha ezt kívánták elérni.
A Kőfejtő előadásaiban általában olyan másod-harmadvonalbeli énekesek lépnek fel, akik szerepeiket rangos operaházakban (olykor a legnagyobbakban is) alakítják. A zenei megvalósítást tehát összességében szolid igényesség szokta jellemezni, néha egy-egy kiemelkedő teljesítménnyel. Szerencsére idén sem volt ez másként: a három legfontosabb szerepet – Nabuccót, Abigélt és Zakariást – egyaránt olyan megformálásban láthattuk-hallhattuk, amely eltérő módon és mértékben, de adekvátnak bizonyult.
Jekatyerina Szannyikova Abigélje tisztán vokális szempontból is impozáns alakítás: a szerep különleges nehézségeit figyelembe véve elsőként azt kell hangsúlyozni, hogy annak minden egyes hangját képes volt megszólaltatni. De ennél szerencsére sokkal többet nyújtott:
nemcsak a szélsőséges vokális megnyilvánulásokban megtestesülő agressziót tudta a jellemzés középpontjába állítani, de – maximálisan élve a kevés kínálkozó lehetőséggel – az asszír királylány lírai portréját is hitelesen skiccelte fel.
S noha természetesen az előbbivel aratta a nagyobb sikert, művészetének mélységéről mégis ez utóbbi pillanatok (a második felvonás eleji ária lassú része, majd az opera fináléja) révén szerezhettünk tartalmasabb benyomást.
Lucas Meachem Nabuccója egyértelműen az elesettség, a megtörtség ábrázolásakor volt igazán jó; az első két felvonás grandiózus tablóinak uralásához hiányzott az alapvetően szép, de inkább lírai színezetű bariton áradásának korlátlansága. Ezt persze okozhatta az is, hogy az énekes lassan engedett fel az előadás során, de lehetett koncepcionális döntés is, hogy csak az utolsó ária strettájában akart igazán nagyot robbantani – ez mindenesetre sikerült neki, így aztán az alakítás ideális pillanatban – a darab vége előtt nem sokkal – jutott el lehetőségei csúcsára.
Park Dzsongmint néhány héttel korábban a Budapesti Wagner-napokon is hallhattuk A walkür Hundingajként; akkori, nagyon is pozitív benyomásaink keltette várakozásainknak most csak részben tudott megfelelni. De nem abban bizonyult kevésnek, amit e bevezetőből sejthetnénk, jelesül hogy a deklamatorikus Wagner-stílussal szemben elvérzett volna a Verdi-melódiák megformálásán; nem, e tekintetben eminens Zakariást formált.
Csak éppen a múltkor olyannyira csodált matéria bizonyult most kevésnek: mint kiderült, mélységei korlátozottak, s ezeket vagy pontatlan intonáció, vagy próza tudja csak pótolni.
Az alakítás összképe e hiányosság ellenére is bőven jobb, mint korrekt, de néhány fontos pillanat így óhatatlanul veszendőbe ment.
Monika Bohinec Fenénája észrevéteti magát, és ez a legtöbb, amit e szerep alakítóitól reálisan el lehet várni; Csinhszü Hsziaohou (Jinxu Xiahou) tenorja csak a drámai pillanatokban való helytállás mennyiségileg kevés esélyét kapja meg Verditől, amellyel megfelelő színvonalon él is. Nem karakteresek, de hangilag korrektek a kis szerepek alakítói; pontos mű- és stílusismeret jellemzi a feladatát komolyan vevő Piedra Fesztiválzenekart és a Philharmonia Chor Wient irányító Alvise Casellatit.
Negyedszer vettem részt előadáson az Oper im Steinbruch fesztiválon, és eddig még egyszer sem bántam meg, hogy éltem a szervezők kedves invitálásával – ezúttal sem. Remélem azonban, hogy a jövő évre tervezett Carmen – egy valódi, kikezdhetetlen remekmű – színpadilag is izgalmasabb megoldásokra inspirálja majd az alkotókat a színvonalas zenei produkció mellett.
Fotók: Jerzy Bin / Oper im Steinbruch
A teljes előadás tévéfelvétele megtekinthető itt: