Julian Philips: The Yellow Sofa – a CAFe Budapest előadása a Zeneakadémia Solti Termében. KONDOR KATA írása a november 5-i előadásról
Ha ki kellene emelnünk egy kulturális területet, amelynek darabjaiból nemcsak a mostani, művészeti életet megtépázó időkben, de nálunk általánosságban is hiány mutatkozik, alighanem a külföldi kortárs operákat mondhatnánk. Időről-időre történnek előrelépések, ilyen volt például az Opera Shakespeare-évada, amelyben két emblematikus alkotást is bemutattak, valamint jelentősen javítják a statisztikát a Metropolitan-közvetítések és az operavizsga-fesztiválok is, ám ezzel együtt is elmondható, hogy még a hazai kultúrafogyasztóknak is csak az a rétege számít ezen a téren igazán tájékozottnak, amely kifejezetten keresi a vele kapcsolatos élményeket, tapasztalatokat. Így bár érthetőnek tartjuk, hogy a hazai intézmények, fesztiválok a maiak közül elsősorban a magyar szerzők műveit tűzik műsorra (hiszen ki másnak kellene először érdeklődnie ezen darabok iránt, mint a saját közönségüknek?), nagy öröm volt, hogy az idén is nagyon sokszínű és értékes programmal rendelkező CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál egy kortárs angolszász szerző operájával tágította a látókörünket.
Már csak némi rezignációval vesszük tudomásul, hogy ennek az előadásnak a létrejötte sem volt problémamentes: az eredetileg októberre kitűzött bemutató szereplő- és karmesterváltással november elejére csúszott. Mindenki maga döntheti el, szerencse vagy szerencsétlenség, hogy nem okozott gondot azonban a néhány nappal korábbi kormányrendelet, amely csökkentette az előadások nézőszámát, bár a The Yellow Sofára így keddtől már nem lehetett jegyet kapni, és papíron telt ház mutatkozott (természetesen egy előadáson normális időkben is marad üresen néhány szék), az érdeklődők legalább komolyabb átszervezés nélkül, és még a teljes lezárások előtt tekinthették meg a produkciót.
Az opera egy nem túl bonyolult, és nem is túl eredeti történetet dolgoz fel: a férj rajtakapja a feleségét a barátjával, hazaküldi az apjához, párbajozni akar a csábítóval, más barátai lebeszélik, később pedig a házastársak egy mondvacsinált ürüggyel mégis kibékülnek.
Mindehhez azonban egy kissé abszurd látásmód és lebilincselő muzsika társul, szinte könnyűzenei megoldásokkal, latinos stíluselemekkel – alighanem sokan még hazafelé is dúdolták a főbb dallamokat.
Az egész opera felépítése egy kissé revüszerű, a cselekmény rendre megáll, hogy a szereplők valamilyen kombinációban önálló énekes számokat adjanak elő (ezt a hatást fokozta Lázár Eszter koreográfiája is). És persze abszurd maga az alapszituáció, a szereplővé előléptetett sárga kanapé jelenléte, szerepe az eseményekben. Egyszerre narrátor, főszereplő és láthatatlan ő, kíséri és észrevétlenül irányítja az embereket, nem is feltétlenül a legjobb szándékkal. Bár időnként érző lénynek mutatkozik (például nem szereti, ha megütik), gyakrabban képviseli a világ bizonyos törvényszerűségeit, és az emberek rejtett belső késztetéseit hívja elő.
Bár a darabban nagy szerep jut az együtteseknek, szinte mindvégig valamennyi szereplő jelen van a színpadon, figyelik és kommentálják egymás cselekedeteit; ugyanakkor remek karakterek is felvonulnak benne, hálásan megformálható, szerethető vagy mulatságos figurák. Almási-Tóth András rendezése nagy hangsúlyt fektetett a karakterábrázolásra: már a nyitánynak tekinthető, furán töredezett bevezetőzene alatt apró gesztusokból képet kaphatunk az egész viszonyrendszerről – ki kit szeret, ki titkolózik; a hölgyek féltékenyek, de kíváncsiak, a férfiak fontoskodók, és leginkább csak magukkal törődnek. Nagyon ötletesek voltak Tóth Bori jelmezei is, gondoljunk akár a címszereplő díszpárnára emlékeztető ruhájára, akár a többiek alapvetően mutatós, de a viselőjükről apró szabálytalanságokkal mégis sokat eláruló öltözetére.
A címszereplő kanapét Meláth Andrea énekelte, akire nem is lehet nem odafigyelni, képes egyetlen hangba vagy szempillantásba annyi közölnivalót sűríteni, és olyan erős színpadi jelenléttel bír.
Így tudott megfelelni a szerep olyan, látszólag paradox elvárásainak is, hogy egyszerre maradjon a háttérben, és legyen mégis jelentőségteljes, az események valódi motorja.
Haja Zsoltról azt is elhinném, hogy a szerző igazából őrá írta Godofredo szerepét, annyira megfelelt az adottságainak. Nem csupán hajlékony és nagy hangterjedelmű baritonját csillogtathatta meg, de jól illett hozzá a macsósága ellenére is érzékeny figura, akinek érzelmi hullámzásában színészi képességeinek gazdag tárházát mutathatta meg. Horti Lilla az alapvetően komikus szerep ellenére is elsősorban érzékeny, finom lélekábrázolásával tűnt ki, az est egyik legemlékezetesebb pillanatát neki köszönhettük, gazdagon árnyalta Ludovina vívódásait Machado iránti vonzalmán tűnődő áriájában.
Ahogyan már szó esett róla, a főszereplő pár körül még jó páran kavarognak, rokonok és ismerősök. Ludovina kishúgát, a nővére férfiügyei iránt nagy érdeklődéssel és egyre kevesebb ártatlansággal viseltető Teresát Nagy Zsófia formálta meg, üdén és kacéran. A szobalány, Margarida, már érettebb nő, aki tudja, mit akar, és gyilkos pillantásokkal tudja jutalmazni, ha azt más kapja meg helyette – Molnár Anna sokat sejtető alakítása egy igen csípős asszonyságról árulkodott, nem szívesen rúgnánk össze vele a port. Természetesen fontos szerep jutott a csábító Machadónak: bár Bartos Barna ránézésre nem tűnik hősszerelmesnek, ezt impozáns magas hangokkal ellensúlyozta. Busa Tamást rég láttam utoljára színpadon, ám a fontoskodó apa figurája jól illett hozzá, mind hangját, mind színpadi karakterét illetően. A kisebb szerepekben Endrész Ferenc, Farkas András és Hámori Szabolcs működött közre, akik közül főleg utóbbi tűnt ki kacagtatóan groteszk figurateremtésével. A Mediterrán Ensemble nem csupán a portugál zenét szólaltatta meg andalítóan, de nagyszerűen ellenpontozta azt effektszerű vagy kaotikus hatásokkal, a karmester, Sándor Szabolcs pedig biztos kézzel fogta össze a sokszor igen mozgalmas együtteseket.
Julian Philips darabja könnyű esti szórakozásnak bizonyult, amely a jófajta komédiák módjára görbe tükröt tartott a mindennapi életünknek. Ez az üde kis színfolt méltó betetőzése volt az idei nehézségek dacára is gazdag programot felvonultató CAFe Budapest fesztiválnak, ugyanakkor reméljük, a körülmények nem teszik ennél is korszakosabb jelentőségűvé, és belátható időn belül újra járhatunk operapremierekre.