Kölcsönkenyér

Philippe Jaroussky Porpora-áriákat énekel – az Erato új CD-jéről BÓKA GÁBOR írt kritikát

Jaroussyk - Farinelli: Porpora-áriák
Jaroussyk – Farinelli: Porpora-áriák

Felfedezés-értékű kiadványról van módomban beszámolni a következőkben – s ez közel sem magától értetődő a manapság fél tucat sztár köré szerveződő, mindinkább kiszámíthatóvá váló és beszűkülő operai lemezpiacon. Ami azt illeti, ezúttal sem az előadó személye okozza a revelációt, hiszen Philippe Jaroussky képességeivel idestova egy évtizede tisztában vagyunk: a magyar közönség is meggyőződhetett róluk, amikor néhány éve a Zeneakadémián a XIX. század végének francia dalirodalmából nyújtott át egy csokorra valót, vagyis a legsajátabbjának tartott barokk repertoár helyett olyan művekre irányította rá a figyelmet, melyek a szélesebb közönség számára addig jórészt ismeretlenek voltak. A kulcsszó akkor és most is a felfedezés: az elmúlt bő évtized énekes-szólólemezeinek legjobbjai (ne feledjük, az említett budapesti koncert hátterében is egy CD, az Opium fantázianevű válogatás állt) rendre azok, melyek a személyiség középpontba állítása mellett egy-egy háttérbe szorult komponistát, esetleg stíluskorszakot is igyekszenek felkarolni. E folyamatot magam Cecilia Bartoli majd’ másfél évtizedes Vivaldi-szólólemezétől számítom, s a metódus a mai napig számos figyelemreméltó eredményt hozott – csupán az előbbi példánál maradva: míg a kilencvenes években egylemeznyi válogatás is úttörőnek számított a vörös pap operáiból, addig mára végéhez közeledik e művek összkiadása is. Nem lehetünk tehát elég hálásak a Bartoli- és Jaroussky-féle úttörőknek, akik a könnyű siker keresése helyett nem sajnálják művészi nagyságukat ilyesfajta jó ügyek szolgálatába állítani – pláne, ha ezt közösen teszik. Egy évvel ezelőtt Agostino Steffani műveinek felfedeztetésére szövetkeztek: Bartoli lemezén négy duett erejéig Jaroussky is feltűnt. Kölcsönkenyér visszajár: a konkurens kiadóóriások közti csereüzlet folyományaként várható volt e vendégszereplés viszonzása, mely most, a Nicola Porpora műveit bemutató korongon be is következett.

Bajba kerül a kritika, ha megpróbál újat mondani e két korszakos énekeszseni együttműködéséről, hiszen a közös produkció jellemzésére már legutóbb is csak a „tökéletesség” szót érezte kielégítőnek, ebbéli véleményének megváltoztatására pedig a mostani bejátszások sem szolgáltatnak alkalmat. Marad hát a recenzió másik lehetséges útja: rácsodálkozni a jelen kiadvány ürügyéül szolgáló zeneszerző munkásságára. Nicola Porpora neve persze zenetörténeti adatként sokunkban él, hangzó élmény azonban annál kevésbé kapcsolódik hozzá; s ha azt hinnénk, ez csupán a mi kevéssé érdeklődő voltunkból adódik, a tracklista adatai, mely szerint a lemezen hallható tizenegy szám közül hét világelső felvétel, némileg csökkentik a tájékozatlanságunk miatt érzett lelkiismeret-furdalásunkat. A szóban forgó áriák és duettek önmagukban is, de egymás után hallgatva különösen megerősítik a kiadvány létrehozóinak abbéli szándékát, hogy bebizonyítsák: Porpora valóban jelentős komponista, jóval több, mint afféle tucatzeneszerző. Műveiben megvan minden, amit a XVIII. század olasz operájától elvárunk: áradó dallambőség; kikezdhetetlen, a spontaneitásra rá nem telepedő mesterségbeli tudás; az affektusokhoz illő zenei effektusok fölényes ismerete; a kor zenei nyelvének egyéni vonásokkal való kikerekítése. Mindezt nem csak a hangzó élmény, de a szokatlanul igényes és alapos kísérőfüzet-tanulmány (Frédéric Delaméa munkája) is alátámasztja, mely bőséges áttekintést nyújt a nápolyi komponista pályafutásáról és munkásságáról – no és a lemez másik apropójáról: tanítványához, a korszak kasztrált sztárjához, Farinellihez való viszonyáról.

Utóbbi előkerülése sem mondható váratlannak, s nem csupán a Porporához fűződő szoros, már-már alkotótársi kapcsolata miatt, de azért sem, mert az elmúlt időszak szólólemezeinek sorában a zeneszerzőportrék mellett időről időre helyet kapnak a hangrögzítés feltalálása előtt élt énekesek emlékét megidéző kiadványok is. Jaroussky mostani vállalkozása tehát „two in one”: egyszerre állít középpontba egy értékes, mára lényegében elfeledett emlékművet és az azt inspiráló előadó-egyéniséget – s ha van olyan vonatkozása a lemeznek, ahol némi halvány bírálatot fogalmazhatunk meg, úgy az éppen ez utóbbi jellegzetessége lenne. Míg ugyanis lenyűgözve hallgatjuk Jaroussky minden egyes zenei, sőt zenedrámai megnyilatkozását, ahogy minden egyes érzelmi szituációból táplálkozó áriát élettel tölt meg, és mintegy mellesleg valószínűtlen technikai tökéletességgel énekel el, addig nem tudjuk elhessegetni a gondolatot, hogy az általa felöltött szerepek némelyike nem egészen adekvát saját személyiségével – éppen azért, mert Farinelliével volt az. Meglehet, kukacoskodás azt firtatni, hogy a kisfiús báját harmincöt évesen is változatlanul őrző Jaroussky feltétlen a legmeggyőzőbb Akhilleusz-e (gondolok itt az Ifigenia in Aulide két részletére), ám a zenedrámai hitelesség szempontjából ez cseppet sem elhanyagolható kérdés. Másrészt az is vitathatatlan, hogy az ilyen szempontból megkérdőjelezhető részletek e vonatkozása mintegy zárójelbe kerül a barokk operának azon jellegzetessége által, hogy az áriák kontextusukból kiragadva mintegy önálló életet élnek, s önállóan is kerek egészet alkotnak; így hallgatva pedig aligha találhatunk kifogást bármely szám ellen is.

Az énekesi szempontból elsőrangú lemezt az Andrea Marcon vezette Velencei Barokk Zenekar minden olasz erényt magában foglaló, egyszerre energikus és éneklő játéka teszi még inkább kihagyhatatlanná.

Farinelli – Porpora-áriák
Philippe Jaroussky – ének
Velencei Barokk Zenekar
Vezényel: Andrea Marcon
Kiadja: Erato / Warner