Csodanők

2012. november 10.

Cecilia Bartoli és Elīna Garanča új lemezeiről. BÓKA GÁBOR lemezkritikája

Elīna Garanča: Romantique

Közhely manapság egy lemezkritikát a műfaj végnapjairól való elmélkedéssel kezdeni, mint ahogy az „ennek ellenére akadnak olyan előadók…” típusú folytatás sem mondható éppen eredetinek. Bármennyire is szeretnénk azonban, mégsem kerülhetjük meg e fordulatokat napjaink két kiemelkedő énekesnőjének új lemezeit a kezünkben tartva. Aligha lehet két ellentétesebb művészegyéniséget elképzelni, mint Cecilia Bartoli és Elīna Garanča – mégis, az általuk képviselt művészi igényesség és nívó, ha nem is hasonlóvá, de összemérhetővé teszi produkcióikat (s az összehasonlítást a két korong időben egymáshoz közel eső megjelenése most amúgy is tálcán kínálja).

Elīna Garanča: hidegen izzó szárazjég; a tudatosság, az önmérséklet iskolapéldája, akinek a legapróbb nüánszokig megtervezett produkcióiban a zene mintegy saját anyaga által kezd hatni – s ez aztán az előadóra is visszasugárzik. Garanča voltaképpen nem ideális lemezénekes: a közvetítő közeg személytelensége mintha bizonyos fokig akadályozná az anyag felizzását, s ezáltal az énekes felszabadulását – magam legalábbis korábbi felvételeit hallgatva sosem éltem át olyasfajta extázist, mint amit a Garanča-fanatikusok élő előadásélményei nyomán szerettem volna. Mostanra azonban magam is túl vagyok két, meghatározó személyes előadás-élményen (Boleyn Anna, 2011; A rózsalovag, 2012 – mindkettő a Bécsi Állami Operaházban), s azóta érteni, mi több: érezni vélem a rajongás fokát. Ugyanakkor e meggyőző erő áldozataként bizonyos fokig kérdéses számomra: valóban azt hallom-e a lemezen, amit hallok – vagy az a jól ismert jelenség megy végbe, hogy a hanghordozó által kínált auditív élményt az ember kiegészíti közvetlen benyomásaival? Valóban személyesebb, melegebb, szívhez szólóbb lenne Elīna Garanča ezen szólólemeze, mint azok, melyekbe eleddig módomban állt belehallgatni (az igazságossá kedvéért tegyük hozzá: ez korántsem jelentette az összest)?

Akárhogy is, a szubjektivitáson túl a lemez objektív értékei: az izgalmas műsorszerkesztés, a figurateremtő készség, az olvadékony mezzoszoprán hang és a lefegyverző (ezen a lemezen nem elsősorban virtuóz, sokkal inkább a formakultúra oldaláról megmutatkozó) technikai tudás vitathatatlanok. Ami a műsort illeti: Gounod Szapphó és Sába királynője című operájának részletei, vagy éppen Vaccai- és Lalo-áriák abszolút ritkaságnak nevezhetők – de a Sámson és Delila népszerű Csókáriáját, valamint a Kegyencnő Leonóra-áriáját kivéve egyik számról sem mondható el, hogy gyakori vendége lenne az ilyesfajta szólólemezeknek. Külön csemege, hogy egy orosz ária, méghozzá Csajkovszkij Az orléans-i szűz című operájának egy részlete is felkerült a korongra, miként izgalmas pillanatokat szerezhet az is, hogy Garanča a Faust-történet két karakterét is felvillantja néhány percben: Siebelt Gounod, Margitot pedig Berlioz megzenésítésében – utóbbi nem csak terjedelmében, de a zenei anyag és az előadás súlyát tekintve is az lemez legjelentősebb száma. Ám nem lehet panaszunk a már említett két sláger tolmácsolására sem: mind Donizetti Ô mon Fernand-jában, mind Saint-Saëns Mon cœur s’ouvre à ta voix-jában annak rendje és módja szerint hatni kezd a muzsika önereje – s az előbbi esetben Garanča torkából az őszinte kétségbeesés és fájdalom, az utóbbiban pedig az egyszerre nyílt és sejtelmes erotika szirénhangjai törnek elő. Mindehhez az Yves Abel vezényelte Bolognai Teatro Comunale Zenekara nyújt élményszerű, ha nem is kiugró kíséretet.

***

Cecilia Bartoli: Mission

Ha a Garanča-lemez egy épülőfélben lévő, jelentősnek ígérkező életmű egy újabb téglája, úgy Cecilia Bartoli Mission, azaz Küldetés című albuma egy már most is jelentős életmű hanghordozók tekintetében is párját ritkítónak mondható szegmensét gazdagítja. Gazdagítja – de mivel is? Aligha azzal, hogy általa új benyomásokat nyernénk Bartoli művészetének irányultságáról: olybá tűnik, ő immáron két évtizede ugyanaz, aki volt, stílusa, technikája, megközelítésmódja mit sem változik. Ha sarkosan fogalmazunk, azt mondhatjuk: mindig ugyanúgy csinálja – csak éppen nem ugyanazt. És itt van a kutya elásva. Nagyjából az 1990-es évek végéig tartott Bartolinak az a korszaka, amíg birtokába vette a hagyományos opera- és koncertrepertoár azon részét, mely megfelelt egészen sajátos hangi adottságainak és hangképzésének: Händelt, Mozartot, Rossinit énekelt, és szép számmal készültek teljes operafelvételei. 1999-től, a Decca Vivaldi-albumának megjelenésétől irányt váltott: a hangsúly az operaszerepekről a szólókoncertekre és a tematikus lemezekre került, melyek jórészt egy-egy kevésbé ismert szerző vagy stílus (sőt, különleges esetben hajdanvolt előadó) megidézésére vállalkoztak. A valószínűtlen előadói tökéletesség mellett tehát a szokatlan filológiai igényesség is a Bartoli-lemezek elengedhetetlen velejárója: a művész nem csak előadója, de nem egyszer felkutatója is egyes zeneszámoknak, melyek jelentős része sokszor világpremierként hangzik el mindét nembéli tevékenysége nyomán. Esetünkben az Agostino Steffani zeneszerzői munkásságát bemutató új CD huszonöt száma közül huszonegy világelső bejátszás – már pusztán ezért is hálásak lehetünk Bartolinak.

Ám mégsem ezért vagyunk elsősorban hálásak. Ha feltesszük a kérdést, hogy hasznosak-e ismeretterjesztő szempontból a képzőművészetileg is igényes kísérőfüzet (sőt valóságos könyv) kisesszéi, melyek Steffani életét, korát, környezetét hozzák közelebb az olvasóhoz, bőségesen tematizálva az életút kalandos voltát, természetesen igennel kell felelnünk – mindez mégsem volna elég ahhoz, hogy elfogadtassa velünk a tényt, hogy az eddig jószerivel ismeretlen komponista életműve méltó a feltámasztásra. A kulcs az előadásban rejlik, Cecilia Bartoli zsenialitásában. Meglehet, mindig ugyanazt csinálja – csakhogy ez a kirobbanó egyéniség a lényegét ragadja meg annak a korszaknak és előadói stílusnak, amit úgy hívunk: barokk. Őt hallgatva nincs kétségünk afelől: mindennek úgy kell megszólalnia, ahogy ezen a lemezen elhangzik, s hogy Steffani nagy zeneszerző. Hogy valóban az-e? Nem tudom; de e nagy előadás jóvoltából kétségkívül azzá válik. S nem járunk-e sokkal jobban, ha izgalmas felvételen ismeretlen muzsikát tálalnak számukra, mint ha a szűk alaprepertoárt hallgatjuk megújulásra képtelen, ásatag interpretációkban?

Bartoli tehát ismét jött, látott és győzött – mint mindig, abban is, hogy kiváló partnereket választott maga mellé: ezúttal a Diego Fasolis vezette I Barocchisti szolgálja a vérbő, kellően mediterrán ihletésű, kifogástalanul virtuóz zenekari kíséretet. És egyáltalán nem mellesleg négy duett erejéig feltűnik a lemezen egy másik korszakos énekes-zseni is: Philippe Jaroussky, akinek művészete e pár percnyi szereplés nyomán is külön méltatást érdemelne – ha találnánk rá a rendelkezésünkre álló keretben megfelelő tömörségű szavakat. E két énekes együttműködése mindenesetre a csillagok ritka együttállásának tekinthető – ha vonakodva is, de ki kell mondanunk: a tökéletességgel ajándékoz meg. S innentől aligha kérdéses, van-e még értelme 2012-ben lemezfelvételeket készíteni.

Elīna Garanča: Romantique
Km.: Filarmonica del Teatro Comunale di Bologna
Vezényel: Yves Abel
Kiadja: Universal / Deutsche Grammophon

Cecilia Bartoli: Mission
Km.: Philipe Jaroussky – ének; I Barocchisti
Vezényel: Diego Fasolis
Kiadja: Universal / Decca

Hasonló bejegyzések