A közösségi oldalak kihívásain felbuzdulva az Opera-Világ szerzői is posztolják kedvenc lemezborítóikat. Másodikként KONDOR KATA tízes listáját böngészhetjük!
Érdekes feladat bármiféle kedvenc-listát készíteni: ahogyan kedvenc könyvek vagy zeneművek esetében, lemezeknél is lehetetlen a vállalkozás – persze ennek ellenére újra meg újra megpróbáljuk. Az ember már csak ilyen, vonzódik a listákhoz. Az általam valaha látott operákat lajstromozó táblázatomban huszonöt darab címe szerepel piros betűkkel, már ez is jóval több tehát, mint amennyit áttekinthetően fel lehet sorolni. A kedvenc lemezeket is sokféle szempont szerint válogathatjuk – még jómagam is, aki elsősorban az élő előadást kedvelem, bizonyára ezért is szerepel nagyon kevés teljes opera az alábbi felsorolásban. A válogatásban tehát nem arra törekedtem, hogy egyetlen egységes szempont szerint tegyem mérlegre a felvételeket, sokkal inkább arra, hogy minél többféle érvényesüljön: akad itt operakedvelővé válásom hajnalán hallgatott, szép emlékű lemez éppúgy, mint a közelmúltban megkedvelt; teljes mű és árialemez; kedvenc előadótól és kedvenc szerző műveiből készült felvétel; olyan, aminek a nagyságát mélyelemzéssel tudnám igazolni és teljesen szubjektív szempontok alapján kiemelt is. Remélem, mindenki talál benne számára érdekeset!
Franz Schubert: Winterreise
Jonas Kaufmann, zongorán közreműködik: Helmut Deutsch (Sony)
Igazság szerint a Schubert-dalokat vég nélkül tudom hallgatni, ezért nem kis munka volt számba venni, melyik is lehet a kedvenc felvételem belőlük. Talán szokatlan szemponttal kezdeném: Helmut Deutsch alighanem napjaink egyik, ha nem A legjelentősebb zongorakísérője, így kis túlzással azt lehet mondani, az ő lemezein szinte mindegy, ki énekli a dalciklust. Ez azért sem teljesen túlzás, mert a művész igen jelentős pedagógiai múlttal is rendelkezik, így például a felvételen éneklő Jonas Kaufmann is a tanítványa volt. Ízlés dolga, hogy a Winterreisét valaki olyan típusú hanggal szereti-e hallgatni, mint amilyennel a tenorista rendelkezik, ám
érzékeny és értő Schubert-interpretációja ettől függetlenül is kivételes jelentőséggel bír.
Csak egyetlen példát kiemelve: a hetedik dalban (Auf dem Flusse) az énekes a korábbi, különböző koncertfelvételeken is megőrzött előadásmódját is megújítja, míg azokban egy már szinte neurotikus állapotról tanúskodó elfojtott feszültség jelent meg, itt egyfajta letargiából ébred a megszólaló, és az álmot követő módosult tudatállapotban szakad rá a valóság, rövid idő alatt szélsőséges magasságokig emelve a feszültséget.
Philippe Sly: Schubert Sessions: Lieder with Guitar
Gitáron közreműködik: John Charles Britton (Analekta)
A másik Schubert-album, amit választottam, nem tartalmaz teljes dalciklust, habár mindhárom nagy sorozat részletei szerepelnek rajta. Ezúttal is a kísérettel kezdeném, hiszen az album különlegessége, hogy zongora helyett gitárszó teszi teljesség a kompozíciókat. Ahogyan azt már a zeneakadémiai, szcenírozott Winterreise-előadáson is tapasztalhattuk,
Schuberthez jól illenek a pengetős hangszerek is
(ott hárfa szolgáltatta a kíséretet), természetesen amennyiben értő kezek játszanak rajta. Ezúttal sem csupán a hangszerben rejlő szokatlan lehetőségeket csodálhatjuk meg, hanem a Schubert-zene eredeti karaktere és szépsége is kiválóan érvényesült, az interpretáció nem hagyott maga után hiányérzetet. Az énekes pedig a köztudatba elsősorban rendkívül szép és sötét basszusával berobbant kanadai művész, Philippe Sly, aki még mindig csak a harmincas évei elején jár. Ezen a felvételen elsősorban nem a szélsőséges mélységeit lehet megcsodálni, hanem muzikalitását, kifinomultságát, hangjának hajlékonyságát, miközben így sem nyújt kisebb élményt.
Diana Damrau: Forever
Közreműködik a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra, vezényel: David Charles Abell (Erato)
Alighanem ez a válogatásom legnapfényesebb darabja. Sok énekes kacsingat a könnyedebb műfajok felé, és alkalmazza a klasszikus zenében megtanult kifejezési gazdagságot a népszerűbb slágerekben – így tett az elsősorban koloratúrszopránként ismert Diana Damrau is. Forever című albuma – ahogyan címe is mutatja – örök kedvenceket vonultat fel, legyen szó a legnépszerűbb operettek részleteiről, Gershwin és Bernstein remekműveiről, olyan közkedvelt musicalekről, mint a My Fair Lady vagy Az operaház fantomja, illetve filmzenékről, köztük az alighanem sokaknak kedves gyerekkori emlékeket idéző Disney-rajzfilmek dalairól (A kis hableány, Hófehérke és a hét törpe). A népszerűség azonban nem jelent közhelyességet:
kevés album támasztja alá egyértelműbben azt a nézetet, hogy csak jó és rossz zene létezik, műfajtól függetlenül.
Csupa kis csillogó-villogó ékkövet hallhatunk a lemezen, igazán igényes és jókedvű megvalósításban, így a Forevert akár gyógyszerként is fel lehetne írni búskomorság ellen.
Michael Volle: A Portrait
Közreműködik a Müncheni Rádiózenekar, vezényel: Ralf Weikert (BR Klassik)
A német bariton, Michael Volle több mint egy évtizede tartozik a kedvenceim közé: akkor kedveltem meg, mikor egyetemistaként egy operával kapcsolatos kurzuson Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című darabját néztük két feldolgozásban – az egyik Katharina Wagner rendezésének 2008-as felvétele volt, a másik pedig a Zürichi Operaház 2005-ben megjelent DVD-je. A mostanra a világ legnagyobb operaházaiban Hans Sachsként is befutott énekes mindkét produkcióban Beckmessert alakította, engem pedig rögtön magával ragadott rendkívül komplex (és a két előadásban erősen különböző) szerepformálása. Azóta volt szerencsém írni Mozart- és Rossini-operában nyújtott alakításáról is, ez a lemez pedig sokoldalúságáról tanúskodik: Händel-oratórium, Schubert-dal, Mozart, Wagner, Verdi operái és még operett is szerepelnek rajta. Miközben nagy élmény egy kiváló énekest ilyen változatos szerepkörben hallani, az én kedvencem ezen a lemezen is a Wagner-blokk, mivel Michael Volle a benne szereplő részleteket (Dal az Esthajnalcsillaghoz, Amfortas jelenete az első felvonásból és Wahn-monológ) nem kiragadott áriaként, hanem a szóban forgó karakter egyfajta esszenciájaként képes megjeleníteni, mintha miniatúra formájában hallgathatnánk meg a teljes műveket.
Baráth Emőke: Voglio cantar
Közreműködik az Il Pomo D’oro zenekar, vezényel: Francesco Corti (Erato)
Nagy öröm, hogy magyar előadók felvételeit is beválogathattam erre a listára, és nem is volt kérdés, hogy Baráth Emőke tavaly megjelent, különleges szólóalbumának szerepelnie kell rajta. Kezdhetnénk egyszerű tényekkel, miért is nevezhetjük olyan különlegesnek: egy magyar énekesnőnek neves kiadónál jelenik meg lemeze, amely egy női zeneszerzőnek állít emléket. Ám a felvétel különös zeneisége mindezeken a lexikonba illő információn túl is alighanem elsőre elvarázsolja a hallgatót.
Már az első ária is rabul ejt sajátos hangzásvilágával és erős hangulatiságával, hogy aztán a többi se eresszen
– egy-egy meglepő szólamvezetési megoldásra vagy harmóniára újra és újra felkapjuk a fejünket. Kétségünk sem maradhat afelől, hogy az elmúlt évtizedekben újrafelfedezett barokk csemegék között ezeknek a daraboknak is helyük van. A valódi újrafelfedezés persze annak köszönhetően történhetett meg, hogy a lemezen a régizene elsőrangú előadói működnek közre: Baráth Emőke a tőle megszokott kifinomult szépséggel énekel, az Il Pomo D’oro pedig a kíséret mellett néhány önálló zenekari számban is tündökölhet.
Ian Bostridge: Great Händel
Közreműködik a Felvilágosodás Korának Zenekara, vezényel: Harry Bicket (EMI Classics)
Ian Bostridge is régi kedvencem, az ő művészetét is ugyanazon az egyetemi kurzuson ismertem meg, ahol Michael Volléét. Bár az első élményeim vele kapcsolatban is Schubert-dalok voltak, ebbe a sorozatba nem választhattam be a vele készült kedvenc Winterreisémat, mivel az utasítás szerint audiovizuális felvételek nem szerepelhetnek a listán, az pedig egy filmváltozat (David Alden filmje, a zongorakísérő Julius Drake – ha valakit érdekel).
Ez a lemez azon kevesek egyike, amit fizikai hordozón is birtokolok, ráadásul az énekes által dedikálva, és a megvásárlás utáni időben valósággal rongyosra hallgattam.
Amikor most, ennek az ajánlónak az írásakor újra elindítottam, már az első hangokba beleborzongtam, olyan gyönyörűséggel szólalt meg. A gyönyörű szón kívül nem is tudok többet mondani, a hangzás szépsége, az éteri muzsika, az énekhang és a zenekari játék által keltett primer érzéki hatás olyan szinten lebilincseli a hallgatót, hogy amellett minden mélyebb elemzés fölösleges okoskodásnak tűnik.
Georg Friedrich Händel: Messiás
Monteverdi Kórus, Angol Barokk Szólisták, vezényel: John Eliot Gardiner (Philips)
Bár a bevezetőben azt írtam, hogy viszonylag ritkán hallgatok teljes műveket lemezről, ez elsősorban az operákra vonatkozik. Időnként persze az oratóriumok is láthatók szcenírozott előadásban (ahogyan ez a Messiás esetében decemberben az Erkel Színházban is történt), és természetesen ezen művek esetében sem adja vissza semmi az élő zene élményét, mégis könnyebben beéri az ember azzal, ha hanghordozón hallhatja őket. A Messiás egyike a számomra legkedvesebb zeneműveknek, amit minden évben meghallgatok – általában az egyes részeit a hozzájuk kapcsolódó ünnepkörben. Bár nem vagyok régizene-specialista, John Eliot Gardiner munkásságát végtelenül nagyra tartom;
szeretem, ha egy karmester keze alatt ennyire precízen, a végsőkig kifeszítve szólal meg a zenemű – amit a barokk különösen igényel.
Händel muzsikája csodálatosan energikus, ami csak a megfelelő szövegejtés és a zenei karakter minél pontosabb, szinte már túlzóan kiélezett megvalósítása esetén képes különösen erős hatást tenni a hallgatóra, ahogyan ennek a lemeznek az esetében is történik.
Dohnányi Ernő: A tenor
Fekete Attila, Miksch Adrienn, Szvétek László, Haja Zsolt, vezényel: Vajda Gergely (Opera Trezor)
Érdekes színfolt volt a Magyar Állami Operaház repertoárján Dohnányi A tenor című operája, ez a páratlanul ötletes muzsikával rendelkező darab, amelyből aztán magával ragadóan humoros előadás jött létre, kiváló énekesek közreműködésével. Aki szerette a produkciót, alighanem szívesen hallgatja meg a lemezt is, az azonban többet adhat az emlékek puszta felidézésénél; igényes zenei megvalósítása
alighanem azok számára is élvezetessé teszi, akik megrendezett formában nem látták az operát.
Ez a muzsika minden ízében színpadra való, a drámai cselekvés bemutatására szolgál, ám hála Vajda Gergely ezúttal is kiemelkedően magas színvonalú dirigálásának, ezek a dramaturgiai megoldások olyan kiválóan érvényesülnek a puszta meghallgatás során is, hogy az ember szinte maga előtt látja a karaktereket: a zabolátlan Schippelt, a tutyimutyi Kreyt és a többieket. Az énekesek közül a csupán a lemezen közreműködő Haja Zsoltot emelném ki a Herceg szerepében, a nagyszerű bariton nem csupán be tudott illeszkedni a csapatba, de a rá jellemző kifinomult énekléssel tovább árnyalta a szereplők viszonyrendszerét.
Richard Wagner: Lohengrin
Paul Frey, Cheryl Studer, Ekkehard Wlaschiha, Gabriele Schnaut, Manfred Schenk, vezényel: Peter Schneider (Philips)
A kollégákhoz hasonlóan én is elérkeztem a magam nosztalgikus felvételéhez. 2006-ban fiatal felnőttként, a középiskolában elkezdett kóruséneklésnek köszönhetően egyre jobban érdekelt a zene, és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Zenei Gyűjteménye jóvoltából sok művel ismerkedtem meg, ám Wagner még váratott magára. Esküvői szereplésre készülve, az egyik kóruspróbán a Lohengrin nászkarát tanultuk meg, és engem elfogott a késztetés, hogy az egész művel is megismerkedjem. A darabnak csak nagy vonalakban ismertem a történetét, és valószínűleg teljesen véletlenszerűen vettem le a polcról ezt a felvételt (legfeljebb Bayreuth neve lehetett iránymutató). Egyetlen felvonás elég volt, hogy teljesen elvesszek – a Lohengrinből a mai napig az első felvonást szeretem a legjobban –,
ez az éteri muzsika, a nyitány leheletfinom vonósai, aztán Elza álma Cheryl Studer szépséges hangján mindent megváltoztatott.
A következő hetekben sorra faltam a Wagner-felvételeket, és a komponista hamarosan a legkedvesebb zeneszerzőim közé kezdett tartozni. Szerencse, hogy abban az évben indult a Budapesti Wagner-napok, így élőben is sorra megismerkedhettem a műveivel.
Eugen d’Albert: A hegyek alján
Ferdinand Frantz, Günther Treptow, Helena Braun, Walter Berry, Else Liebesberg, vezényel: Rudolf Moralt (Preiser)
Ezzel a felvétellel két éve találkoztam először, amikor az Opera német tematikájú évadában koncertszerűen bemutatták a darabot, és felkészülten akartam elmenni az előadásra. A rendkívül szuggesztív muzsika már az első taktusok alatt rabul ejtett, valószínűleg a legtöbbekhez hasonlóan, hiszen
az előjáték igazi gyöngyszem, nem csupán megismerteti a hallgatóval a főbb dallamokat, hanem azonnal bevezet a mű egész érzésvilágába, szinte látjuk a ködbevesző hegyeket, és érezzük a szereplők fájdalmát anélkül, hogy ez tudatosulna bennünk.
Maga az opera azonban több, mint néhány órán át tartó andalító muzsika, az operáktól megszokottnál mélyebben és hitelesebben dolgozza fel a kiszolgáltatottság, a bántalmazás pszichológiáját. Bár az első alkalom óta más felvételt is meghallgattam belőle, továbbra is ez maradt a kedvencem, annyi bensőséges szomorúsággal szólal meg a zene, olyan érzékelhetően festi le a csalódást, a beletörődést és az opera legfőbb témáját, az ártatlanság elvesztését.